HunHír.info

2017. Magvető hava 23. nap, Nemzeti ünnep, Gyöngy napja.

Íme az igazság Tiszaeszlárról (2. rész)

2011. április 03. 08:11
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Mindmáig tabu az átlag magyar számára, mi is történt Tiszaeszláron 1882-ben, róla jobbára csak Eötvös Károly és Krúdy Gyula regényköltészetéből tud. A történteket hitelesen elbeszélő Bary József vizsgálóbíró újra hozzáférhető emlékiratán kívül ezúttal egy rendhagyó, 1890-ben megjelent, kommentárt aligha igénylő írást ismertetünk, Verhovay Gyula országgyűlési képviselő tollából. Verhovay Gyula tiszaeszlári kortörténeti krónikájának perdöntő része következik, melyből megtudjuk, miként tettek kísérletet előbb a per beszüntetésére, majd mentették fel a bűnösöket.

Magyar Menedék - Könyvhét 2017

Koholmányaik: Eszter megkerülése és a hullaúsztatás

»Egész működése nem volt egyéb az ország urainak e bűnper alatt, mint koholmány, csel, fortély, hamisítás, vesztegetés, törvénytiprás, igazságkijátszás. Első nagyobb szabású koholmányuk, mely végzetessé vált ügyükre, a megkerült Eszter históriája, a másik nagyobb szabású fortélyuk a hullaúsztatás; a harmadik nagyobb szabású igazságkijátszásuk a hamis tanúskodás rendszere volt. Ε három bűnpártoló hegyszoros között folyt a számtalan portyázás az erkölcstelenség és törvénytiszteletlenség mindenféle fegyverével. Legnagyobb szabású koholmányuk története íme ez: Mihelyt a „Függetlenség” közleménye az esetet szellőztette, a riadalom eloszlatásául két nap múlva a „Pester Lloyd”-ban a leghatározottabb cáfolat látott napvilágot, feltűnő helyen, ritkított betűkkel.

A „Pester Lloyd” szerint megjelent szerkesztőségében egy „ökonom”, s elbeszélte, hogy Solymosi Eszter, akit állítólag a zsidók meggyilkoltak, él és jó egészségnek örvend. A leány rejtélyes eltűnésének magyarázata az, hogy elvesztvén a bevásárlásra adott pénzt, a büntetéstől való félelmében a szomszéd községbe, Nagyfaluba szökött s ott újra szolgálatba állott.

Így beszélte el a dolgot a „Lloyd”-nak „egy tokaji „ökonom”, ki szerinte „jelenleg a fővárosban időzik, s igen meg volt ütődve, midőn két nappal Budapestre érkezése után Ónody felszólalása és Istóczy interpellációja történt.” No hiszen lett örömzsibaj e hírre. Teli torokkal hirdették, hogy íme a Solymosi Eszter eltűnéséhez fűzött kalandos és középkorias kombinációk elesnek és a vizsgálat tárgytalanná vált. „Kalandos és középkorias”, de azért Eszter sem üzleti, sem újkori módon nem került elő máig sem. Hanem az szent, hogy a Lichtmann ökonom tervszerű és öntudatos füllentése szenzációs hatást idézett elő.

A börzének elállott a lélegzete, a kereskedelemnek az érverése ennek a hírnek olvasására. Súgott, búgott, zajongott Új-Jeruzsálem, mint darazsak, mikor rajzanak, hangyák, mikor népvándorlásra indulnak, tiszavirág, mikor szárnyra kap. Volt mit beszélni, volt min örülni. Kötve hittek volna a közleménynek, ha nem a „Pester Lloyd”-ban jelen meg. A „Pester
Lloyd” azonban ugyanaz nekik, ami a bocher előtt a Talmud, amik a rabbi előtt Mózes könyvei. Akkora örömet csak az eszlári vádlottak fölmentésekor látott Izrael. Talán libát is sütöttek örömére. Pedig az avatottabbak és szemesebbek már tudták, a Nyíregyházán át
kapott bizalmas közlések folytán, hogy Solymosi Eszter többé élve elő nem kerülhet, halva igen, de azzal a végzetes vágással a nyakán. Ha tehát élő Eszter került, akkor az hatalmas mesterfogása a gépezetét mozgósított izraelita irodának. Maguk között tehát csak azt
hányták-vetették meg, minő eszközökkel sikerült új Esztert keríteni és azt a bánatos anyára, saját méhének magzatja gyanánt rátukmálni. Az eszközök mellékesek, a cél szentesíti azokat. A fő, hogy megvan.

Nem is hallott az ember úton-útfélen egyebet a zsidók részéről, mint azt: „Megvan az Eszter!”
A képviselőházban csoportosan rohantak felém a különböző pártárnyalatú képviselők:

– Olvastad-e, tudod-e, hogy megvan az Eszter? Ki tréfásan, ki gúnyosan, ki mókásan, ki nevetve szólt rám, de egyike sem volt csípősség és káröröm nélkül. Hiába, az emberekben a rossz csontok túlnyomóak a jók fölött. Embertársaiknak mennyi jót tehetnének,
ha úgy örülnének azok boldogulásán, amily készek évődni baleseteiken.

Mert ők balesetnek tekintették reám nézve, hogy a közlemény után Eszter megkerült. Mintha bizony tévedés áldozata nem lehettem volna én is, Ónody is, s mintha Eszter megkerülése végre is egyszerre a legcsattanósabban és legjobban nem oldotta volna meg a kérdést. Ha tehát oly élénken érdekelte őket e „felsülés”, az egyúttal a legjobb bizonyíték volt amellett, hogy az eset nagy feltűnést keltett és mindenki feszülten várta, mit hoz napfényre a vizsgálat?

A megjegyzések nem bosszantottak annyira, mint maga az eset, ha csakugyan felsülés. Minden jóravaló szerkesztő vigyáz, hogy föl ne ültessék, s ha mégis megesik, az a szerkesztő resteli leginkább, aki kerüli, hogy lapja valótlanságokat közöljön. A megjegyzések elől kitértem azzal: „Hagyjatok nekem békét, ott van Ónody, vegyétek őt elő, nem az én Eszterem az, hanem az övé!”

Ezeket a semmi különös éllel nem bíró, s csak a közlemény forrását jelezni kívánó szavakat később gyakran fordították Ónody ellen. Minden áron rá akarták sütni és már hamis tanúk és hamis bizonyítékok megszerzésén is dolgoztak, hogy Sólymosi Eszter a gyermekleány az ő ágyasa volt, hogy ő tette el láb alól a leányt. Ily kétségbeesett eszköztől sem riadtak vissza, hogy lemossák saktereik kését a vértől.

Ónodyval félrevonultunk megbeszélni a dolog e fordulatát. Tűhegy apróra kérdeztem arról, amit hallott, s arról, a mit tud. Kétségen kívül állt előttem, hogy minden cáfolat daczára, sőt éppen a cáfolat folytán „kell valaminek lenni a dologban.” De azért az sem volt lehetetlen és a cáfolat e részben oly kategorikus volt, hogy csak megerősíthette a föltevést, hátha mégis valamely részében a pletykás oldal elnyomta az igazit.

Megkérdeztem Ónodytól, van-e megbízható embere a nyíregyházi törvényszéknél?
– Hogyne volna – felelte –, hisz maga az elnök jó ismerősöm!
– Nos, akkor nincs egyéb hátra, mint rögtön innen a képviselőházból sürgönyözz neki, és kérdezd meg, miben áll a hír. Még egyet! Van-e Eszláron, aki pontosan értesülhet arról, mi történik a faluban?
– Ott van a jegyző Gúnya Sándor, kit úgy ismernek, mint igazmondó embert.
– Táviratozzál annak is és kérj rögtöni választ.
Elindultunk a képviselőház távírdai hivatala felé. Közben találkoztunk Pauler Tivadar igazságügy-miniszterrel. Megkérdeztük: van-e hivatalos tudomása, hogy Solymosi Eszter megkerült s így a törvényszéki vizsgálat tárgytalan?
– Nincs! – volt a lakonikus válasz.
– Hm! Ez különös! – mondottunk ösztönszerűleg mindketten.

Pauler válaszát a körülöttünk állók, kik a kérdés és válasz fültanúi voltak, csakhamar tovább adták: egyszerre eltűnt az élcelési és gúnyolódási kedv. Az ügy komoly esélyeinek megbeszélésére fordult a figyelem. Wahrmann Mór kedvetlenül fogadta a hírt, bár látszott rajta, hogy őt nem lepte meg. Falk Miksa csóválta fejét. Wahrmann azzal vágta útját a faggatásoknak:
– Ha nincs meg, majd meglesz.

Még aznap megjött Kornis Ferenc törvényszék elnök távirata, mely röviden jelentette, hogy Solymosi Eszter nem került elő, a vizsgálat foly. Megjött Gúnya Sándortól is a válasz, aki hasonló értelemben táviratozott. Korniss Ferenc távirata így szólt: „Az eszlári lány nem került meg. Ily hírek hamisaknak bizonyultak.” Gúnya Sándor ezt táviratozta: „A lány megtalálásáról szóló hír alaptalan. A tizenhat éves zsidó fiú is úgy vallott, mint a kicsiny.”

Tehát kisült, hogy a Lloyd „ökonomja” szántszándékosan füllentett. Kisült az is, hogy ez az „ökonom” csak azért jött a fővárosba, hogy felrázza a központi izraelita irodát. Kisült, hogy neki alapos okai voltak ezt tenni, mert hisz az eszlári zsidó hitközségnek ő volt az elöljárója. Füllentése tehát annál arcátlanabb volt, minél bizonyosabban tudhatta, hogy Solymosi Eszter elő nem került.

Mindennél azonban eredetibb a bűnpalástolás e krónikájában, melynek minden egyes lapja a szédelgés, hazugság, furfang és hamisság tárháza, hogy Lichtmann „ökonom”, Eszlárról való távozáskor, biztosította hitsorsosait; „Ne féljenek, nem lesz kutyabajuk sem.” Hanem hát akkor már erősen markoltuk a bűnt üstökénél fogva. Bary József a vizsgálóbíró. E. Nagy László az alügyész lelkiismeretesen és ernyedetlenül fogtak hozzá a bűncsomó legombolyításához. A zsidóság pedig érezvén a felsülés szégyenét, melyet hazugságával okozott, új mesét költött a bűntussoló liga fiókközlönyében a „Pesti Hírlapban.”

A mese, egyéb jellemző vonásától eltekintve, azért is érdekes, mert később, valahányszor a vizsgálat a bűnügyben az eleven részekre tapintott és a sötét munkára világosság derült, rögtön előállottak a héber meseköltők, hogy ellensúlyozzák annak eredményét.

A sakterköltészet első remeke emígy hangzott: „Információnk szerint a sakter gyilkossági ténye oda redukálandó, hogy ő folyó évi április elején hivatalos minőségben egy zsidó gyermeket metélt körül, de a metszést ügyetlenül végezte, más verzió szerint, a gyermek, gyönge testalkatánál fogva, nem állta ki a műtétet, s ennek következtében elvérzett. A zsidó gyermek, halála a zsinagógában persze közbeszéd tárgya volt, meghallotta a sakter kis fia is és az ő fecsegése szolgált a rémtörténet alapjául. Solymosi Eszter egyidejű eltűnése, e szerint, nincs összefüggésben a sakter végzetes szerepével. Nem lehetetlen, hogy a leány lélekvásárlók kezei közé jutott.”

Aki álmodozva imbolyog, az se ocsúdik fel-oly hirtelen az ökölcsapásra, mint a közönség e fejvesztett bukfencezésekre. Az igazság embere azonnal tisztába jött, hogy bűnténynek kell ott fenn forogni, a hol a közmondást „si fecisti nega”, ha tetted, tagadd, a tettenkapástól való félelemben először kézzelfogható hazugsággal leplezték, azután pedig mesébe burkolták. Az
„ökonom” feltámasztotta a leányt, mert azt hitte, pénzért álleányt lökhet az anyai kebelre; az iroda pedig a nyilvánvaló felsülés enyhítésére, elismerte, hogy vért ontottak a zsinagógában, de a vér nem keresztény leány vére, hanem ártatlan zsidó fiúé, a metsző nem gyilkos, hanem megtévedt arkangyal.

Már erre a látványra, mely Beliál papjainak bűnbarlangjaira emlékeztet, lehetetlen volt egyenest a szeg fejére nem ütni. Már akkor cisztán tárult fel a közönség előtt, hogy itt a zsidóság vallási és faji összeröffenéséről van szó, mely a bűnt is felmagasztalja, ha
zsidó követi el, mihelyt a zsidóság veszélyt lát kiderítésében.Lapom a történtek összegezése alkalmával kifejezést is adott e hangulatnak. Kimondottam, hogy olyan színezete van e füllentéseknek és meséknek, mintha a rejtélyes esetet erőnek erejével el akarnák simítani. Hozzá tettem, hogy ez volna a legrosszabb eszköz ama rémítő néphit kiirtására, mely szerint a zsidók rituális célokra keresztény vért használnak.

No lett erre megrökönyödés a zsidóság összes őrszemein és táborvonalain. Fejüket még teljesebben elvesztették. Nem bírtak azon esztelen tervről sem lemondani, hogy Solymosi Esztert más leánnyal helyettesítsék. Az országnak legrejtettebb zugából is jöttek a hírek, hogy itt, meg ott látták Solymosi Esztert. A gyermekleányt, ki korához még fejletlen is volt, a leggyalázóbb hírrel illették. A „független” sajtó, e nagyhatalom, melyet részvényesei, bankjai, héberei dirigálnak, hűségesen helyt adott a legotrombább koholmánynak is. Elmondták, hogy alkalmasint csábítójával szökött meg. Elmondták, hogy megszeplősítették és ennek gyümölcse miatt: elemésztette magát valahol. Elmondták, hogy kéjelgő levén, feltalálható ebben, meg ebben a bordélyházban.

Szerettek volna valahol egy Solymosi Eszterhez hasonló nőt megcsípni

Ε koholmányok leple alatt komoly cél lappangott. Szerettek volna valahol egy Solymosi Eszterhez hasonló nőt megcsípni. Lázasan kutatták be a kéjházakat. Mind elővették a kerítőnőket, kik jobbadán zsidó vallásúak, hogy rátaláljanak egy hasonmásra, kit kellő beoktatás és megvásárlás útján föl lehetne léptetni, mint Solymosi Esztert. Solymosi Eszterrel tisztában voltak, hova lett, de a hasonmással rendkívüli eredményeket véltek elérni.

Lichtmann József, a mindenütt jelenlévő Lichtmann, a zabszemeken ülő Lichtmann, az elöljáró, az ökonom Lichtmann, az anyához állított be, hogy ezer forinttal rábírja valamely hasonmás megölelésére.

Solymosiné a vizsgálóbírónak jelentette föl a vesztegetés kísérletét. És Lichtmann úr nem tagadta, csak elferdítette lélekvásárló manipulációját. Vallomása szerint, csupán azt mondta Solymosinénak: „Lássa kend, milyen jó volna, ha az az Eszter hazakerülne, mindjárt kapna kend tőlünk 200 forintot.” Hogy elképzelte jó előre Lichtmann úr, mily könnyfacsaró, az egész világot megható és kibékítő jelenet lesz, ha egyszer csak a hasonmás beállít az özvegy viskójába, színésziesen nyakába borul az asszonynak, és zokogva kiáltja: „Anyám, anyám!”

Másnap mily öles táviratok hirdették volna a szélrózsa minden irányában: „Megkerült az Eszter.” Mily leckéztető „Leitartikel”-ek jelentek volna meg, citálva Gibbont, Darwint, Vogtot, Blunstlit és Renant, hogy Magyarországon ma is akadnak a középkor sötétségében botorkáló lelkek, a kik a XIX. század szégyenére autodafét kívántak rendezni, az Izrael istenét dicsőítő férfiaknak. Mily torzító rajzokban emlegették volna azokat, a kik vérszomjazó kannibáloknak akarták bemázolni a lelkiismeret-szabadság apostolait, a szerény, jámbor, istenfélő saktereket. Mily tűzzel kiáltották volna felénk Munkácsy Mihály festményének ide bolygott alakjai: „Feszítsétek meg! feszítsétek meg,!” Oh! mily nagyszerű jelenet lett volna Eszter hasonmásának csókolózása a bánattól sorvadó özvegyei. Képes Lapok „jól értesült” forrásból már előre lerajzoltatták volna, amint az anya lepedőnyi zsebkendővel törülgeti szemeit és a festékes batyuját szorongató leány arcát simogatja: „Édes gyermekem, csakhogy itt vagy, mennyire megszomorítottad a te szerető anyádat!”

Hiába sült volna ki negyvennyolc órára rá, hogy sem anya, sem rokonok, sem szomszédok nem ismerik fel a hasonmásban Esztert, a zsidóság gondoskodott volna telefonjai útján, hogy antiszemita fogásnak, az anya zsarolási szándékának tüntessék fel a gyermek föl nem ismerésének tényét. Később az ál Solymosi Eszter hullájának azonossági szemléjén csakugyan éltek is e fogással. Hasztalanul jelölte ki az anya, gyermekének különös ismertető jeléül, az apró szép fogsort és a tehén által letaposott nagy lábujjat, melyen a hegedés
nyomai meglátszanak; hasztalanul erősítették rokonok és tanúk, hogy az nem Solymosi Eszter hullája: az izraelita iroda mind e közvetlen és föltétlen vallomások dacára, melyeknek hitelét, ha nem igazak, csak a szíveket és veséket vizsgáló Isten bírálhatja felől, rákényszerítette az anyára, hogy az a hulla ott a boncasztalon az ő leánya. Hasztalanul erősítette eskü alatt, vallásos hite bensőségével és anyai érzéseinek közvetlenségével, hogy ez nem az ő lánya; hasztalanul bizonyította az első orvosi látlelet, hogy a fej leborotvált, hajtalan, a mellhason fűzőviselés nyomai, a lábujjak cipőviseléstől összezsugorodtak és tyúkszemesek: Scheuthauer megtette a hullámokat borotvának, a hullát Eszternek; szélhámoskodott a tudomány, mert szemüvege az aranyborjú gyomrából került ki. Ilyen mesterfogások természetellenes sodrai közt vergődtették az igazságot a vizsgálat és végtárgyalás alatt szakadatlanul, folyton folyvást.

Mozgalmasabb esztendő negyven év óta nem volt ennél. Tele izgalmakkal; tele meglepetésekkel, tele interpellációkkal. Majd a törvényszéket ostromolták, majd Paulert, az igazságügy-minisztert. A pártok örökösen hullámoztak. Más-más arculatot mutattak: Csak
a közvélemény ítélete vett egyre szilárdabb alakot. A leleplezések a zsidósás: machinációiról megdöbbentették, de egyúttal meggyőzték, hogy nagynak kell ott lenni a bűnnek, a hol az összetartás ily hajmeresztő erőfeszítéseket tesz.

Pauler Tivadar jelleme szilárdságával állotta meg helyét. Egy miniszternek se voltak oly általános diadalai, mint neki. Nyugodtan verte vissza a támadásokat. Oly meggyőző érveléssel, oly fényes szónoklattal kelt álláspontjának védelmére, melyeken meglátszott hogy. az igazság acélozza és ragyogja be.

Kísérlet a per beszüntetésére

Kísérletet tettek, hogy a per beszüntetésére rábírják. Visszautasította. Kísérletet tettek, hogy befolyásolja a vizsgálatot. Visszautasította.

Kornis Ferenc elnököt felhivatta és informáltatta magát általa. Kölcsönösen tisztában voltak egymással. Kornis azzal, hogy Paulerben a bírói függetlenség védelmezőjére talál, a ki nem kíván egyebet, mint részrehajlatlan igazságot. Sújtsa ezt, vagy azt, csak ne ingadozzon mérlege. Pauler viszont meggyőződött, hogy oly elnök áll a törvényszék élén, ki becsületbeli dolognak tartja a részrehajlatlanságot és függetlenséget. Pauler egyúttal tisztába jött, hogy a bűntény elkövetését nagyon is komoly gyanúokok, bizonyítékok és tanúvallomások erősítik.
Ettől kezdve megingatlanul ellenszegült, hogy más törvényszéket delegáljanak. Viszont Kornis ellenszegült, hogy más vizsgálóbíró gyűjtse a bizonyítási anyagot, mint Bary József, kinek becsületességében teljesen megbízott. Ilyen vasemberek tartották az igazságszolgáltatást kezükben.

Bary Józsefre hárult természetesen a legnehezebb feladat. Össze kellett szednie a bűntény szálait és összegyűjteni bizonyítékait. Szívós kitartással fogott a munkához. Nem erjedt el, mikor mesterségesen bonyolították, a szálakat; nem ijedt meg, mikor fenyegették.

Becsület dolgában kifogástalan volt a munkája, kipróbáltság dolgában kevésbé. Fiatal volt. Tiszta kálvinista vér. A pataki kollégium neveltje. Ezek modorosságával, ezek lelkesedésével, ezek hajthatatlanságával. Tanulmány és tapasztaltság dolgában kissé hiányos. Sem a gyors felfogásnak, sem a hirtelen találékonyságnak nem volt mestere. Működési tere az eszlári bűnperig korlátoltabb, hogy sem ezeket szorgalma kipótolhassa. Kevesebb ideig volt gyakorlata, hogy sem korának tapasztalatai kisegíthették volna.

Ambícióval, ernyedetlenül, gonddal és szigorúan látott neki a vizsgálatnak. Vétlen emberölés, nemi erőszak következtében beálló elvérzés, vagy a nemi erőszak bűnjelét megsemmisítő gyilkosság iránt folyt a bevezető vizsgálat. A rituális gyilkosságot elvből kizárták, mert ilyet bűntető törvénykönyvünk nem ismer, s a bíró legföljebb a büntetés kiszabásánál alkalmazhatja az enyhítő vagy súlyosító körülményeket.

A vizsgálat anyaga csakhamar kiderítette, hogy másra nem is lehet következtetni, mint rituális vérvételre. Gyilkosság történt tehát, még pedig a fanatizmusnak mind ama gyáva kegyetlenségével, melyről a történelem annyiszor megemlékezik. Hyenák öltöttek emberbőrt.

A vizsgálat, az összetett bizonyítékok és tanúvallomások mellett, Scharf Móric vallomásán fordult meg. És Scharf Móric vallomása, a bűntény leírására és annak színhelyére nézve csupán annyi kívánni valót hagyott hátra, a mennyi egy értelmileg magasabb fokon álló férfi és egy gyermekifjú vallomása közt fennforogni szokott.

A színhely megegyezett. A kulcslyukon tett próbák, Kozma Sándor főügyész szemeit kivéve, ki látni egyáltalán nem akart, meggyőztek akárkit, hogy a zsinagóga pitvarában történt nyakmetszés látható volt. Maguknak a zsidóknak első vallomásai kétségtelenné tették,
hogy akkor gyülekezőt tartottak a világ különböző részeiből légyottra megjelenő talmudisták. Bebizonyult, hogy nem sakterválasztásra gyűltek össze, mert sakterét Schwarz Salamon tiszalöki metsző személyében már előbb megválasztotta a hitközség. Schwarz Salamon személyleírása és a szembesítéskor való kijelölése is bizonyossá tette, hogy a metszést a leányon a szertartásoknak megfelelően ő végezte. A hely, hol a gyilkosság történt, friss porhanyós földdel volt behányva és sebtiben frissen tapasztva, amint azt Scharf Móric vallotta.

Scharf Móricz vallomását megerősítette Schwarz Salamon, megerősítette Smilovics Hersko vallomása. Schwarz Salamon bevallotta a gyilkosságot, elbeszélte részleteit. Solymosi Eszter hullájának megtalálása lepte meg annyira, hogy térdei megremegtek, ajkai rángatództak és bevallott mindent. Azt hitte, az igazi hullát találták meg. Nem tudta akkor még, hogy az álhullát megmentésére csempészték és úsztatták le a Tiszán. Schwarz e vallomását visszavonta. A többiek is mind. A védelemnek volt gondja rá, hogy terhelő vallomásaikat a csendbiztosok karikásaira és hüvelykcsavarára tolják, tetteiket, ha még oly lényegesen összevágtak is a ténykörülményekkel, eltagadják. Szóval a valló mások oly fordulatot vettek, mint a parancsolat. Azt azonban soha sem titkolhatják el többé, ami benne van az aktákban. Azokban pedig helyre van állítva az alanyi és tárgyi tényálladék. Csak a bűntény tárgya, Solymosi Eszter hullája, hiányzott.

Solymosi Eszter hulláját kinyomozni volt a legfőbb feladat a vizsgálóbíró részéről. A hullát örökre elrejteni az emberi szem elől volt a bűnpalástolók legfőbb feladata. Bary József minden puhatolásai és motozásai, a zsinagógában tartott ásások, a templomszolga lakásának és a rituális fürdőnek szegről-végre való megvizsgálása sem hozta napfényre Solymosi Eszter hulláját. Még a Tisza medrének Tiszadadától Tiszalökig való szorgos átcsákányozása sem vezetett eredményre.

Bary József az egész vizsgálat folyamán a hullakutatással követte el a legszarvasabb hibát. A helyett, hogy azonnal és szakadatlan eréllyel a hulla után vetette volna magát, mindjárt az első vizsgálat alkalmával a leggyanúsabb ponton, a zsinagógában és környékén, félbeszakította a tüzetes kutatást. Épp a helyszíni nyomozással foglalkozott, mikor hírül hozták neki, hogy a rendőri megfigyelés és kihallgatás alatt álló Scharf Móriczot a vizsgáló bírónak való átadás végett előállították. Bary a fiatal vizsláknál szokásos hévvel ott hagyta azt a nyomot, a melyen vizsgálódni kezdett, s a másik élesebb nyomra vetette magát. Ott hagyta a helyszint, hogy a községházához menjen Scharf Móriczot kihallgatni. Úgy gondolta, hogy Scharf Móric vallomásai által talán közvetlenebbül rábukkan a hullára. Scharf-Móric azonban csak a gyilkosság tényét látta, hogy a hullát hova rejtették, azt már se módja, se alkalma nem nyílt megfigyelni. Némi elővigyázati intézkedést tett ugyan a helyszínén, de igen lanyhát, keveset érőt. A már elővizsgálati fogságba helyezett templomszolga lakásához oda állíttatott strázsának egy falusi kisbírót, azzal az utasítással, hogy senkit se engedjen közeledni az asszonyhoz. A kisbíró lelkiismeretesen teljesítette feladatát, de a mint egy jámbor falusi kisbíróhoz illik, ennél többre nem terjedt ki az esze.

Délutántól kezdve másnapig volt ezzel az egy szál őrizettel a helyszín, mely akkor még minden valószínűség és minden gyanús jel szerint az áldozat hulláját rejtette. Másnap aztán a kisbíró, Lázi János, alázatosan jelentette, hogy az asszony nem beszélt senkivel, nem közeledett hozzá senki. Mindössze annyi történt, hogy „Kutyakorbács”, ez volt gúnyneve egy ottani Gross nevű zsidónak, négy más zsidóval, kiket a sötétben egyenkint föl nem ismerhetett, éjjel a zsinagógába lopództak és onnan „Kutyakorbács”, hóna alatt egy csomóval, a többi zsidók élén eltávozott.

A rend e pedáns őre rájuk kiáltott, hogy mit akarnak, de azok nem szóltak semmit. Ő hát hagyta őket békén, mert neki „csak az volt a hivatala, hogy Scharf Józsefnét őrizze.” Aztán a zsidók máskor is mászkáltak éjjel ki és be a templomba, nem látott semmi okot, hogy kérdőre vonja és letartóztassa őket. A kisbíró e jelentésére azonnal megkezdték a szemlét a zsinagógában és a zsinagóga udvarán, ahol szemtanuk babrálni látták a zsidókat a végzetes napon. Az udvaron, egy gizgazos, dudvás sövényzugban megtalálták a friss hányású földet, a zsinagóga pitvarában a frissen tapasztott foltot, mást most már nem találtak.

Solymosi hullája eltűnt. Minden jel szerint akkor az éjjel, a vizsgálóbíró megjelenése napját követő éjjel, vitték el, hogy elrejtésének titka azokkal szálljon az örök éjbe, akik vérét a tányérba csurgatták, de a kik e véres gaztett emlékezetét itt hagyták örök emlékeztetőnek.
Eltűnt a sötét éjjellel, e néma tanúval, a minden bizonyítéknál, minden erősségnél hangosabban és terhesebben szóló vád, az a metszett torok, mely hidegen, vértelenül is szívszaggatóan, az emberiséget megrázóan hörögte volna: „Igen! én a rituális gyilkosság áldozata vagyok!” Ez lett volna csak az igazi tetemrehívás. Ah! mint égette volna a gyehenna izzó bélyege azok homlokát, akik nem márthatták volna be ujjukat az áldozat vérébe, mert vérét húsvéti babonáik emlékezetére kicsurgatták a kovásztalan kenyérbe. Ah! mily égbekiáltóan bizonyította volna be a vértelen test a vérvádat.

Egyetlen csapással véget ér a vizsgálat, egyszerre kész az ítélet

Egyetlen csapással véget ér a vizsgálat; egyszerre kész az ítélet. A vizsgálatból nem hiányzik többé semmi; az ítéletet meghozza maga a közvélemény. A vizsgálat hiányát, az elrejtett, megsemmisített holttestet nem pótolhatta többé semmi. Ez a hiány volt a kiindulási pont, melyből ettől kezdve vérszemet kapó vezérintézők a bűnpert megostromolni kezdették. Innentől kezdve támadásaikban mind vakmerőbbek és arcátlanabbak lettek. Oda se néztek vádlottaik és tanúik terhelő vallomásainak a lényegben, ellenmondásaiknak a külsőségekben: rá se hederítettek többé az erős próbákra. Érezték, hogy az ügyészség segélyével, mely a bűnpártolásban gályájuk kormányosává szegődött, majd nyélbe ütik gyilkos kegyenceik ügyét.

De hát nehéz volt azt nyélbe ütni. Bary József a helyszíni nyomozás hiányát annál erélyesebb és tüzetesebb vizsgálattal igyekezett helyre pótolni. Megkérdezett tapasztalt, ügyes embereket a fogasabb esetekben. Lassankint oly hálózat fogta körül a vádlottakat, melyből elítélés nélkül alig menekülhettek.

A vizsgálat kétségtelen próbákra tett szert. A zsidóság értesült a készülő csapásról. Idegrángatódzásai rögtön elárulták, hogy tudomása van a vizsgálat eredményéről. Súgás-búgásuk, lótás-futásuk mindjárt mutatta, hogy baj van Izraelben. Természetük legkiállhatatlanabb vonása, hogy a siker, a szerencse kerekét hencegve ülik meg, átváltozott a balcsillagzattól való gyáva remegéssé. Lekonyult orral, megalázkodva, siralmas ábrázattal
néztek Nyíregyháza félé, melyből megpróbáltatások fenyegették az elválaszthatatlan egységgé verődött zsidóságot. Rémlátásuk oroszországi vérfürdőket és vagyonpusztítást jósolt nekik. Fölverték a hatóságokat lármájukkal. Ujjal se bántotta őket senki, mégis mindenütt katonaságért rimánkodtak.

Molnár István, Zemplén megyei főispán hajlott meg legelőször jajongásukra. A kormányhoz tett jelentésében utalt a mindinkább fokozódó izgatottságra, mely erős kifakadásokban és tettlegességig menő civódásokban nyilvánul. Kiemelte jelentésében azt a körülményt is, hogy az ellenszenv és izgatottság egyes zsidók tapintatlan provokálására növekedett oly veszélyes jelleművé, s hogy épp az intelligens elérnek megsértődése, és azok nyilatkozatai adtak legtöbb tápot az izgalom ily erős voltának.

A többi főispán jelentése is konstatálja, hogy az ellenszenv a zsidók ellen a Tiszadadánál kifogott hulla és annak szemléje óta jelentékenyen növekedett, s hogy ez izgalom alól az értelmiség sem képes kivonni magát. Egyúttal konstatálják azt is, hogy nagyobb kihágásoktól a nép helyenkénti ellenségeskedése daczára sem lehet tartani. Ε jelentések alapján került 1882. június 28-án a minisztertanácsban szőnyegre, hogy minő rendszabályok volnának foganatosítandók az izgatottság egyre nagyobb mérvei ellen. Ez alkalommal szóba került az eszlári bűnügy állása. Ekkor referálta azt Pauler, hogy a vizsgálatnak addig beszerzett és neki beküldött adatai és bizonyítékai alapján jogi meggyőződése, hogy Solymosi Eszter bűntény áldozata, s hogy e bűntény elkövetésével jogosan gyanúsíthatok azok, a kik ellen a vizsgálat foly. Utóbb még tüzetesebben nyilatkozott Pauler Tivadar ez ügyben. Kijelentette, hogy „az összetett bizonyítékok próbáival a gyilkosság tárgyi tényálladéka meg van alapítva.”

Ennek a jelentésnek a híre kétségbeejtően hatott az izraelita irodára. Kétségbeesésüket növelte, hogy hiába igyekeztek Tisza Kálmán és a kormány többi tagjai által hatni Pauler Tivadarra, az hajthatatlan volt, mint az őserdő cserfája. Fenyegetéseikre, hogy a kormány kellemetlenségekbe fog ütközni a pénzpiacon, és pártot üt ellene az egész zsidóság, ha vagy a bűnpert, vagy Paulert el nem ejti, Tisza érvekkel és tényekkel felelt. Pauler elejtése, szerinte, annyi, mint föltétlenül megerősíteni a gyanút, mely a gyilkosokkal szemben rituális vérvádat emel. Utalt arra is, hogy a képviselőházban e kérdést nem tekintik pártkérdésnek; hogy komoly jelenségek tanúsága szerint a kormány vereséget szenvedne, ha Pauler elejtésével oly tüntetőleg foglalna állást az igazságszolgáltatás szabad folyása ellen. Utalt arra is, hogy ily lépés megrendítené a bizalmat a jogállam legfőbb erőssége, az igazságszolgáltatás iránt és ennek az izgatottság nagy mérvei miatt aligha nem oly kitörés volna a következménye, melytől bizonyára a zsidók irtóznak leginkább.

A zsidóság országos egyetemének zsidó kormánya, az izraelita iroda vezéremberei, belátták ez érvelés helyességét. Tapasztalatok győzték meg őket, hogy Pauler Tivadar a magyar kormány legnépszerűbb alakjává lett. A Kozma Sándor által Veszter Imre szócsövén
sugallt támadások még szilárdabbul gyökereztették meg lábait a parlament talajában. Viharos éljenzéssel és tapssal fogadták a képviselőház minden padjáról kijelentéseit. A pártokat elválasztó spanyolfalak leomlottak, meggyőződésének hódolt mindenki és ünnepelte a minisztert, a ki az igazságnak ily rendíthetetlen híve és bajnoka.

Tisza Kálmán lényének minden körültekintő, fondor, machiavellisztikus, hatalomkedvelő vonása talpon volt, hogy el ne veszítse lábai alól a talajt. Belátta karvalytekintete, hogy Paulerrel perpatvart kezdeni tárcája ügyében az eszlári per miatt, annyi, mint a zsidóság által összehalmozott ellenszenv forgácsai között égő lámpával végig bandukolni. Mert hát az ellenszenv nőttön-nőtt. Gyúanyagját ugyan csak kellett locsolgatni, hogy lángot ne fogjon. A kormánynak őrállásokat kellett szervezni, mint puskaporos malmok mellett.

Soha kérdés, még a török rokonszenvvel szakított muszkabarát bosnyák kérdés sem állította oly tűhegyre a szenvedélyeket. Árjai okvetetlenül felhömpölyögnek másodszor is a miniszterelnöki palotáig, ha Pauler ellen állást foglal a kormány, ha gátat vet az igazságszolgáltatás szabad menetének, ha pártot üt a bűnpalástolás mellett. Népszerűtlensége oly rohamosan sodorta volna el ekkor Tiszát, hogy zöldtollas, pofonütött generálisi kalapja porba hull, mielőtt győz kígyótekervényes taktikája. Ingoványra kerül kormányrúdjával, melynek iszapjában föltétlenül elmerül lélekvesztője.

Tisza Kálmán kémlelő esze tisztában volt a helyzetnek ily alakulásával. Vigyázott minden szavára. Szemlélődött, fülelt, leskelődött. Kerülgette az eszlári per és zsidó kérdés forró kásáját. Sunyiskodott és szófukar lett, mihelyt e kérdések hányták tüzüket. A kásás tálnak nagy óvatosan csak a hűltebb széleit nyalogatta. Hagyta barátait rebesgetni: „Lám, Tisza Kálmán most is megmutatja, hogy testestől-lelkestől magyar. Nem szereti a zsidókat és kardoskodni is csak hatalmi felelősségének korlátain belől kardoskodik mellettük. Úgy ímmel-ámmal fogja pártjukat.”

Dehogy fogta! Nem ő. Nem! Csak megalkudott velük. Megalkudott a kormány, meg Pauler Tivadar háta mögött. Machiavelli szelleme ismét tündökölt. Csávában volt. Szint kellett vallani az eszlári kérdésben, mert a zsidók nyugtalankodtak és toporzékoltak. „No, édes eszem, csak most el ne hagyj!” – dünnyögött, mint Tóth Ede „Gonosz Pistá”-ja. Nem is hagyta el az esze. Kivágta magát, mint a bakter ravaszsággal. Nem ejtette el Paulert, nem gátolta az igazságszolgáltatás szabad menetét, hanem hát mögül dolgozott ellenük.

„Ha én pártolom a te zsidódat, te is pártoljad az én zsidómat!”: ennyiből állt az alku

„Ha én pártolom a te zsidódat, te is pártoljad az én zsidómat!: ennyiből állt az alku. Vagyis én Tisza Kálmán fenntartom Pauler Tivadart igazságügy-miniszternek, hogy magyar népem ne lázongjon elejtése miatt, de fenntartom Kozma Sándort is főügyésznek, hogy a ti zsidó népetek kiszabadíthassa saktereit. Pauler Tivadar majd kiáll a fórumra, mint nemes bajvívó és suhogtatja az igazság pallosát. A közönség tapsvihara lesz a jutalma. Kozma Sándor az alatt leshelyéből orvul lelövi azt az alkalmatlan némbert az ő bekötött szemeivel. Én hatalmamat adom pajzsul ti néktek, ti cserében adjátok befolyásotokat és szavazataitokat.

Ez volt az első alku. Kezet adtak. Megkötötték. Végrehajtották. Magyarország miniszterelnöke sem csinált lelkiismeretet abból, hogy felcsapott kerítőnek. Az elvérzett szűz leány mellé oda fektette a zsidóságnak az ágyába a lenyakazott szűz igazságot. Látszik, hogy kitűnően érti a kerítő mesterségét. Ha képviselőt kerít, ígér neki biztosi, igazgatótanácsi állást, sápot, hivatalt, rendjelt. Ha kerületet kerít, ígér neki királyi táblát, megyei székhelyet, üzletigazgatóságot, folyamszabályozást, rakpartot, rekonstrukciót. Ha az igazságot keríti, ígér előléptetést, kenőcsöt, használ pressziót és fenyegetést. Még Kornis Ferencet, a nyíregyházi törvényszék független, vagyonos, erélyes és megvesztegethetetlen elnökét is próbálta megkeríteni. Tudta, hogy Pauler Tivadar a világért nem utasítaná, nem befolyásolná semmiféle irányban, mert az ő eszményképe a lelkiismeretes, a független bíró. Tisza Kálmán vállalkozhatott csak a kerítő szerepére. És ő vállalkozott. Leutazott a végtárgyalás folyamán Gesztre, onnan különvonaton Téglásra és ott értekezett a titkos elnöki szám alatt oda hívott törvényszéki elnökkel Kornis Ferenccel.

Ε találkozás miatt szakították meg három napra a tárgyalást. Kerítő útja alatt vált ki Gruden Ernő az egyik bíró az ítélő tanácsból, hogy helyet adjon olyan bírónak, aki jó eleve kacsintásokat váltott a bűnper eltusolóival. Ekkor dőlt el a vádlottak fölmentésére a per.

Sardanapal, Asszíria utolsó királya, tobzódásaival örökítette meg uralmát, Tisza Kálmán rombolásaival. Mintha csak szájából ömlenének a kormányzását jellemző vezérszavak:

„Mélyet magasba! magast mélybe! Épet görbére – görbét épre. Nem a sas csattogtatja nála szárnyait, aki a magasba száll, hanem a bőregér, az odúk emlős szárnyasa, az éj alant röpködő madara. Alant járó szelleme, mint a néphit denevére, hajába kapaszkodik az országnak és szívja vérét a nemzetnek. És a denevéri szellem nem állotta meg, hogy Nyíregyházán is ne profanálja az igazságot. Mégpedig odáig ment vakmerősége, hogy a szentet a felséggel igyekezett lerántani.”

„Őfelsége a király nevében” igyekezett Tisza Kálmán rábeszélni Kornis Ferencet a téglási találkozón, hogy „az úgyis alig teljes próbák alapján”, fölmentéssel vessen véget a pernek, mely sokat árt a külföldön nemzetünk hitelének. Előzze meg a felsőbb bíróságoknak okvetetlenül fölmentéssel végződő ítéletét, ami által ezek döntő ítéletéig az izgalmak is lecsillapodnak. A felség is óhajtaná minél előbb a pör befejezését, mert Európa jelenlegi viszonyai közt szerfölött hátrányos külügyi állásunkra, ha a népelemek, vallási okokból, a húrnak pattanásáig csüngnek egy per eldöntésének esélyein. Benső fejlődésünkre sem hasznos ez a folytonos láz, mely az államot pénzügyileg rontja, az országot közgazdaságilag bénítja. Minő beszéd volt ez? Mefisztó beszéde a „legfelsőbb utasítás” köntösében. Paráználkodás a korona árnyékában.

Vajon mit érzett Kornis Ferenc az állítólagos „királyi óhaj” hallására? Szinte képzelem, hogy megrendült belé lelke, mint a kit a vashídról hirtelen támadt forgószél egy szál deszkából vert ingatag pallóra taszított. Hitét forgatták ki sarkaiból. Lojális volt egész életén át. Meggyőződésének és kötelességének élt mindig. Lelke csak, mint bálványt, fogadta be a képet, melynek élő mása nevében most előáll Tisza Kálmán, és arra kéri, vetkőzzék ki lelkiismeretéből, meggyőződéséből. Nem azzal jön hozzá a legfelsőbbnek álcájában, hogy ne tágítson egy tapodtat sem, ne inogjon egy pillanatig sem, legyen hű esküjéhez, melyet a törvénykönyvre tett, hanem ellenkezőleg azt motyogja, hogy „vannak tekintetek, melyek előtt meghajolni hazafias dolog”.

Íme az igazság! íme az ember! Íme az ember, ki nem ég felé tör, hanem sarat kotyvaszt! íme az igazság, mely nem gránit többé, hanem sár! Nem alapot vetnek belőle, hanem a fazekas korongjára illesztik, hogy a megrendeléshez képest, legyen belőle tányér, korsó, csupor, serpenyő és éjjeli edény.

Mindig halljuk: „Ő felsége a király nevében.” De vajon mindig arra a jelszóra-e: „Isten engem úgy segéljen!”

Kornis Ferenc utoljára az eszlári perben mondotta el nyilvánosan: „Ő felsége a király nevében.” S akkor utoljára is, mint mindig, ismételhette volna: „Isten engem úgy segéljen!” Lelkében ez utolsó ítéletnél ott volt a tövis, szívében ott az elhatározás. Attól a találkozástól kezdve a tárgyalás rá nézve csak kín és teher volt. Becsvágyának, tanulmányainak, kötelességérzetének minden eszményét, minden álmát durva kézzel tépték szét. Kriptává lett ezentúl előtte, ami azelőtt templomhajó volt. Már csak az utolsó kötelesség teljesítése volt hátra. Mint a jó katonának, ott kellett maradnia posztján. Neki kellett kikísérni nyughelyére a nemes halottat. Megtette. Az ő ajkán rebbent el a „circumdederunt”, s aztán bezárták azt a vasas ajtót a koporsó mögött s aztán ráírták: „Itt nyugszik az igazság, béke hamvaival!”«

Nemzeti Bulvár

Legfrissebb hírek

Az elmúlt 24 óra hírei

könyv rendelés

Trianon naptár 2018
Trianon naptár 2018
Naptár - Bolti ár: 3 990 Ft
Internetes ár: 2 990 Ft
25% internetes kedvezménnyel
Matyó motívumok kifestőkönyve - Horváth ÁgnesMatyó motívumok kifestőkönyve
Könyv - Bolti ár: 1 490 Ft
Internetes ár: 1 490 Ft
0% internetes kedvezménnyel
Auschwitz parancsnoka voltam - Martin BroszatAuschwitz parancsnoka voltam
Könyv - Bolti ár: 3 990 Ft
Internetes ár: 3 591 Ft
10% internetes kedvezménnyel
Atilla fia, Csaba királyfi - Lezsák SándorAtilla fia, Csaba királyfi
Könyv - Bolti ár: 2 600 Ft
Internetes ár: 2 210 Ft
15% internetes kedvezménnyel
Migráns-sokk - Összeesküvés elméletek sorozatMigráns-sokk
Könyv - Bolti ár: 1 199 Ft
Internetes ár: 1 199 Ft
0% internetes kedvezménnyel

Magyar Menedék Könyvesház

hunhir_tudosito

Mai napra rendelt

...betevő falat:

Programajánló

    A HunHír barátai

    Legolvasottabb hírek

    HunHír-Tudósító

    Képtárak

    Felhívások

    Közlemények


    Az oldalon található audió, vizuális tartalmak illetve cikkek, és egyéb szövegek a szerkesztők tulajdonát képezik. Kizárólag a szerkesztőség írásos beleegyezésével másolhatók, sokszorosíthatók és terjeszthetők.
    © 2002-2017 Rockszerda
    Kapcsolat * Impresszum * Hirdetési ajánlat