Trianon 100. évfordulója önmagában is elég szomorú alkalom. Nem gondoltam volna, hogy nemzetünk sorsa miatt érzett szomorúságom még egy megrázó zenei élménnyel fokozható. Az szinte biztosra vehető volt, hogy a hazai nemzeti rock élő legendája nem hagyja szó nélkül a gyászos évfordulót.

Jómagam érdeklődve vártam, mit hoz új albumuk. Sajnos csalódnom kellett. A banda közel két évtizedet felölelő pályafutása akkor kezdett felfelé ívelni, mikor 2003-ban Demszky Gábor erőteljes odahatására betiltották a Petőfi Csarnokba tervezett „Fehér Karácsony” rendezvényt. Ezzel az akkori politikai vezetés sikeres öngólt lőtt, mivel innentől azokat is érdekelni kezdte a zenekar, akik addig a nevüket sem hallották. A kezdeti lendületet pont az a rock and rollra jellemző lázadó lendület adta, amihez társul egy ügyért való kiállás. A zenei recept is egyszerű volt. A 80-as évek punk hagyományait ötvözték a magyaros hangvételű dallamvilággal felidézve egy letűnt kor szellemét, s némi mesterséges nosztalgiát gerjesztettek azokban, kik közel hetven évre rá születtek. Albumok sorát vitte hátán ez a zenei világ, s bár a tucatnál több lemezen semmi új nem volt, egy-egy fülbemászó dallam, meg az időközben erősen felértékelődött név kelendővé tette azokat.

Két zenei kirándulásuk is (szimfonikus – Regnum Marianum és „hazafias mulatós” – Bujdosók) ötletesnek bizonyultak, felvillantva, mit is tekintenek örökségüknek. Az idő vasfoga, a rutin, esetleg a hivatalos elismerések hatására mintha elkezdett volna az egész laposodni. Ez a folyamat érződik idei albumukon, melyet a legnagyobb jóindulattal sem tudok jónak nevezni. Kezdjük az elején! Az 1920 a Kárpátia sorrendben tizennyolcadik albuma.

Az első lemezektől egy dologban különbözik, a címében. A hallgató, ha nem figyel, észre sem veszi, hogy egy közel húsz évvel frissebb lemezt helyez a lejátszóba. Az első hangtól az utolsóig a megszokott fordulatok, hangzatok bombázzák az ember fülét. Aki jobban odafigyel, fedezheti fel, hogy a kezdeti „harapós” zenekar már a már erősen megfáradt, saját múltjából élő, rutinteljesítményt nyújt. Ez előfordulhat a country zene világában, ahol az előadók a zenei letöltés korában is évi több album megjelentetésével szinte nagyipari szinten ontják a lemezeket, de Nashville stúdióiból biztos nem kerülne ki olyan produkció, mely nem üt meg egy bizonyos zenei, művészi szintet.

A producerek adott esetben akár napokig ismételtetnének egy-egy dalt az előadókkal, ha abban akár egy fél hamis hang előfordulna. Esetünkben ez sajnos nem így történt. Két, már a Magozott Cseresznye által megjelentetett dal esetében ez különösen zavaró. Itt ugyanis megvan a viszonyítási alap. Persze minden feldolgozás része, hogy az előadó a saját testére szabja a dalt, de ezt teheti úgy, hogy kellő alázattal átveszi az eredeti hangulatát, és teheti úgy, hogy az „Én mindent megtehetek!” jegyében szinte erőszakot tesz azon. A magyar nyelv egyik sajátja, hogy más nyelvektől (pl. angol, mely a rockzene anyanyelve) eltérően, az esetek szinte egészében a szó elejére teszi a hangsúlyt. Énekelve pedig kiderül, hogy népzenék, vagy akár a nótáink is miért egyedülállóak Európában, de bátran merem állítani a világon is. Ez a Kárpátiának mindig is gyenge pontja volt, de elnézhető, hiszen kisebb zökkenőkkel elég jópofán megoldották. Mostanra viszont már kissé kínos érzés fogja el az embert, amikor hallja a dalokat.

A másik zavaró számomra, hogy megpróbálták mindenáron beleépíteni a dalokba a zenekar már már megszokott riffjeit, harmóniaváltásait. Ez adott esetben még jól is elsülhet, azonban ez nem az az eset volt. Kifejezetten idegesítően hatott az egyéni menetek bármi áron való erőltetése. A lemez záródala csak feltette az „I”-re a pontot, a „Bús magyarok imádsága”, lehet én vagyok a maradi, de számomra egy imádság, nem egy punk tempóban előadott zaklatott stílusú menetelés. Az imádság valami mélyebb, valami közvetlenebb kapcsolat a Teremtővel, s nem egy torzítókkal cifrázott csasztuska.

Összegzésként elmondhatom, hogy a hegyek vajúdásának pár szem kavics lett az eredménye, mely a cipőbe kerülve nyomja az ember talpát. A banda pályafutása alatt nem véletlenül vált a nemzeti rock vezető zenekarává. Ebbe a képbe sikerült a mostani megjelenésükkel szöget ütni. A rock történetében már előfordult, hogy világhírű, a műfajt meghatározó együttesek egy idő után kifáradtak, s mivel a belső viszályokhoz már öregnek érezték magukat, inkább tartottak egy kis szünetet, hogy utána apróbb változtatásokkal, melyek a régi fény erejére serkentőleg hatottak, újból megjelenjenek, s bizonyítsák, van helyük a színpadon. Én nem venném a bátorságot, hogy bármit is javasoljak.

Dessewffy Zsolt – Hunhír.info