Évente február 12-én a pozsonyi magyarok egy csoportja összegyűlik a csalogányvölgyi temetőben, hogy megemlékezzen a Pozsonyban 1919 februárjában lezajlott sortűz áldozatairól.

Idén is Brogyányi Mihály helytörténész köszöntötte a résztvevőket és ismertette a sajnálatos esemény körülményeit, illetve az azt megelőző történelmi tényeket, aki részleteket a nagyapjától hallott. Az egykori Vásártér, ma Szlovák Nemzeti Felkelés téren történt eseményeket sokáig elhallgatták, lényegében mai helytörténészeknek köszönhető, hogy ma már sok részletében ismertek az akkor történtek és mernek is róla írni, beszélni.

A város központjában 1919. február 12-én összegyűlt többezres tüntető tömeg, németek és magyarok, a többségi lakosok, hogy tiltakozzanak a cseh légionáriusok megszállása ellen.

A légionáriusok több oldalról is támadást indítottak a fegyvertelen, jó szándékú tüntetők ellen, amelynek során heten rögtön a téren vesztették életüket, ketten később haltak bele sérüléseikbe, huszonhárman súlyosan, több mint százan pedig könnyebben megsérültek.

Ma három éve dörrent a puska
A pozsonyi öreg piacon
S a vérpiros vér
Forró magyar vér
Csendesen csorgott a fehér havon.

(Ölvedi László 1919 február 12-ike című verse 1922-ből)

A lakosság számára elképzelhetetlen volt, hogy Pozsony, az egykori magyar koronázóváros Szlovákia fővárosa lehet, elfogadhatatlannak tartották, hogy városuk csehszlovák kézre került, miután a Felvidék déli részét, benne Pozsonyt is 1919. január 1-jén a Csehszlovák Légió megszállta.

A várost elárasztották a cseh légionáriusok, első lépéseik között számos magyarellenes intézkedést hoztak, így például az Erzsébet Egyetemet is bezárták. A tüntetésnek azonban nem nemzetiségi okai voltak, a pozsonyi német és magyar szociáldemokratapárt szervezte szociális követeléseik kinyilvánítására.

A tömeg ugyan nem tagadta meg önmagát, azt skandálta: Éljen a haza! Éljen Magyarország! – erre sortűz volt a válasz.

A csehszlovák katonaság válogatás nélkül vágta bele a szuronyt mindenkibe, aki már a földön feküdt, vagy nem futott elég gyorsan.

A város olasz katonai parancsnoka, Riccardo Barreca, aki engedélyezte az összejövetel megtartását, maga sem gondolta, hogy a cseh légionáriusok ilyen kíméletlenül válaszolnak. Neki is kijutott a kegyetlenkedésből: a helyszínre érkezve egy közkatona puskatussal leütötte. Később persze ezt is elferdítve hozták nyilvánosságra.

A sortűz áldozatai:

Albrecht Károly, 21 éves tartalékos tengerész
Haringás Ferenc, 37 éves többgyermekes szabómester
Kováts György, 29 éves rokkant katona
Kubesch Vilmos, 17 éves ipari tanuló
Luntzer Gusztáv, 19 éves gyári munkás
Skoda János, 36 éves gyári munkás
Soós Ferencné Angéla, 37 éves háztartásbeli, egy közalkalmazott felesége
Záborszky Gyula, 37 éves városi hivatalnok
Hubert Károly, 14 éves diák

Védekezésre, vagy támadásra alkalmas fegyver egyiküknél sem volt. Ők lettek a dicsőséges csehszlovák roham első áldozatai.

Hubert Károly két nappal később, a temetés napján barátjával beszélgetve került szembe a légionáriusokkal. Előlük menekülve kibomlott cipőfűzője és azt akarva megkötni, lehajolt. Egy légionárius ezt úgy értelmezte, hogy a fenekét mutatja felé, ezért gondolkodás nélkül fejbe lőtte. A szerencsétleneket a Petőfi-csarnokban, a mai Pozsonyi Bábszínházban ravatalozták fel, a gyászolók hosszú sorokban innen indultak a virágvölgyi temetőbe, ahol végső nyugalomra helyezték őket, majd annak felszámolása után hozták át földi maradványaikat a csalogányvölgyi temetőbe.

Brogyányi Mihály kiemelte: nem felejtünk, és ami különösen fontos, hogy “Pozsonyban voltunk, vagyunk és leszünk”. Elengedhetetlennek tartotta minden történelmi eseményről és a hőseinkről való megemlékezést, s hogy a nemzeti múltat nem feledve hangsúlyozzák, hogy otthon vannak szülőföldjükön.

Hunhír.info, neva – Felvidék.ma