HunHír.info

2019. Jégbontó hava 16. nap, Marót napja.

„Osztják a valagrendeket” – kiket is tüntetett ki Gordon Bajnai?

2009. október 25. 17:26
Falusy Márton - HunHír.Hu

1956-lead.jpgAz ’56-os forradalom kitörésének 53. évfordulóján, 2009. október 23-án az ideiglenesen hazánkban állomásozó Gordon Bajnai kitüntetéseket adott át a Parlamentben: az egy híján két tucat, gondosan kiválasztott személy a Húszéves a Köztársaság Díjat vehette át. Ágh Attila, Debreczeni József, Esterházy Péter, Ferge Zsuzsa, Göncz Árpád, Jancsó Miklós, Kéri László, Rajk László, Tamás Gáspár Miklós.

Gordon Bajnai szerint „a kitüntetettek cselekedeteikkel előre vitték az 1989-ben alakult harmadik köztársaságot és a nemzeti cél érdekében képesek voltak összefogni”. A frissen alapított díjat átadó személy azt is hangsúlyozta, hogy a díjazottak nemcsak az 1989-es fordulatkor, hanem az elmúlt húsz évben is tettek azért, hogy a köztársaság, a magyar demokrácia jobb és erősebb legyen.

A történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, hogy 1989-ben semmilyen fordulat nem volt. Még a kommunista diktatúra terpeszkedett el a honban, az első „szabad” választásra csak 1990-ben került sor. Gordon Bajnai érvelése azt sugallja, hogy bizonyára a kitüntetettek munkálkodtak a legtöbbet a köztársaságért, a demokrácia erősebbé tételéért. Bízvást vélhetjük tehát, hogy az illusztris névsor - a hazai demokraták élcsapata. Értünk gürcöltek vért, verejtéket nem kímélve. Ők a példaképeink. Nélkülük még mindig barbárságban senyvednénk.

A névsorban egyetlen kakukktojás van: Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke. Az ő életútja közismert. Elég csak 1989-re gondolnunk: a kelet-német menekültek ügyében ő tett a legtöbbet. Kozma atya munkaterülete azóta is a szeretetszolgálat. Politikai tevékenységet nem folytatott, s ma sem folytat. Hiteles ember, nélküle valóban szegényebbek lennénk. Ő minden létező állami kitüntetést megérdemel.

A többiek viszont… Néhány név találomra: Ágh Attila, Debreczeni József, Esterházy Péter, Ferge Zsuzsa, Göncz Árpád, Jancsó Miklós, Kéri László, Rajk László, Tamás Gáspár Miklós. Külön színfoltja a névsornak Kovács László, az MSZP ex-elnöke, leköszönő uniós biztos. Na meg a kommunista nő ideáltípusa, az MSZP örökös szépségkirálynője, Kósáné Kovács Magda. Minősíteni nem óhajtom a díjazottakat, inkább a leghitelesebb forrásból, a Népszabadság honlapjáról idézek néhány olvasói véleményt.

„Mintha csak a Tanácsköztársaság népbiztosait látnánk felújítva ezen a kitüntetési listán”. Van ebben igazság: a díjazottak elsöprő többsége ugyanolyan szocio-kulturális háttérrel rendelkezik, egyazon akolból származik. Többségük (volt) kommunista. Ma pedig „hiteles” baloldali.

„Kozma atyán kívül mindenki érdemtelen a díjra.” Osztom a véleményt, fentebb ezt le is írtam.

„Esterházynak, Jancsónak már szerintem külön szekrény kell, hogy azokat a kitüntetéseket tárolják, amit ez alatt a 8 év alatt kaptak, kapnak.” Lehet, hogy szekrény is jár a díjhoz, meg kellene érdeklődni.

„Ágh Attila, Esterházy, Tamás Gáspár, Göncz, Kovács László egy csokorba kötve felérnek Tíz Szovjet Tankhadosztály pusztító erejével. Hajrá MSZP! Hajrá LIBATOLVAJ KORDON!” Ez az olvasói vélemény szerintem túlzó: túlbecsüli az említett személyek erejét.

„Osztják a valagrendeket az ország tönkretételéhez, megnyomorításához szellemi hátteret adó sarlatán értelmiségieknek.” Ez is túlzó vélemény: hol van itt a szellemi háttér?

S végül akadt egy olvasó, aki szerint elő kellett volna keríteni az ’56 utáni megtorlás idején belügyminiszterként sertepertélő Biszku Bélát, neki is kijárt volna a díj. Mert végül is „már nem oszt, nem szoroz”.

Hát így kommentálta a baloldal vezető napilapjának hírét a demokrácia egyszerű embere. A névsor engem is elgondolkodtatott, nekem is volt némi hiányérzetem. Miért nem kapott plecsnit például Zucker Gerzson (mozgalmi nevén Zoltai Gusztáv)? Vagy miért felejtkeztek meg olyan szellemi nagyságokról, mint Heller Ágnes, Konrád György, Vágó István vagy Betlen János? S legfőképpen: miért maradt ki a sorból Gordon Bajnai haverja, az őszödi nemzetépítő Gyurcsány Ferenc?

A kitüntetettek között az egyik legizgalmasabb figura Nyers Rezső. Ő köti össze a hősi múltat a satnya jelennel. Ő már 1948-ban a kommunista párt apparátusában dolgozott, tagja a párt Központi Vezetőségének, 1956 nyarán pedig már miniszter. A forradalom alatt politikai szerepet nem vállalt, a forradalom leverésekor viszont rögvest aktivizálódott: visszaemlékezése szerint 1956. november 5-én szovjet tank jött érte, ő eldübörgött az elvtársakkal a Parlamentig, s ott csatlakozott a hazaárulók bandájához. Nyers Rezső szavait idézem: „A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány (értsd: a Kádár vezette bábkormány) nyilatkozatát ismertem, azt elfogadtam, azért mentem be a Parlamentbe. Az aláírókat ismertem, a személyeket el is fogadtam. /…/ Abban a nyilatkozatban benne volt, hogy a Rákosi-Gerő klikk, így nevezve, egyik okozója volt az ellenforradalomnak, tehát ők kimaradtak. Ennyi volt a politikai irányvonalra vonatkozó.” Bár az utolsó mondat értelmetlen, az azért világos, hogy Nyers Rezső rögvest a szovjet intervenció után csatlakozott az általa ismert és elfogadott személyek, Kádár, Apró, Dögei, Münnich, Marosán bandájához (mivel a népi humor azokban a napokban sem halt ki, ezt a bűnöző társulatot csak Kádár apró dögeiként emlegették a tisztességes magyarok).

A Rákosi-érában szépen emelkedő karrierje tehát a forradalom leverése után is folytatódott, s ívelt töretlenül felfelé egészen a 70-es évek közepéig. Tagja a Kádár-párt Központi Bizottságának (KB), ennek a testületnek a tagjaként megszavazta a Nagy Imréék elleni eljárás megindítását, vagyis előre eldöntött kivégzésüket. Nyers Rezső is azok közé tartozik tehát, akik Nagy Imre és társai nyakába tették a kötelet. Nem beszélve a kivégzett forradalmárok százairól. A hatvanas években Nyers a KB gazdaságpolitikai titkára, a Politikai Bizottság (PB) tagja. Az MSZMP „reformszárnyának” meghatározó alakja, az 1968-ban elindított új gazdasági mechanizmus egyik kulcsfigurája. Amikor a „rendpártiak” a hetvenes évek első felében felülkerekednek a pártvezetésben, előbb KB-titkári posztjáról menesztik, majd 1975-ben a PB-ből is repül. Úgy tűnt, karrierje ezzel véget ért. De a sors szeszélyéből a karrier mégis folytatódott a nyolcvanas évek végén. 1988 májusában, a Kádár bukásával záruló pártértekezleten ismét a PB tagjává választották, a következő év nyarán pedig az MSZMP elnöke, s a PB-t felváltó négytagú Elnökség tagja, vagyis a párt első embere lett. 1989 őszén az MSZMP-ből MSZP-vé alakult képződmény elnökévé választották, de ezt a posztot csak rövid ideig töltötte be: 1990-ben már a pufajkás Horn Gyula lett a maszop elnöke. Nyers országgyűlési képviselő maradt 1998-ig, akkor visszavonult a politikától.

Ennyi röviden az életrajz. Ami tény: Nyers Rezső 1948-tól 1989-ig, tehát az MSZP megalakulásáig a kommunista párt legfőbb vezető testületében, a Központi Bizottságban (korábbi nevén: Központi Vezetőség) ücsörgött – előbb néhány évig póttagként, majd rendes tagként. Több mint négy évtizedig. Őt inkább Népköztársaság Díjjal kellett volna kitüntetni. A kádárista megtorlást támogató, 1956-ot „ellenforradalomként” emlegető Nyers Rezső mostani kitüntetése – éppen október 23-án! - ’56 szellemének bemocskolása. Szándékos, előre megfontolt provokáció.

Erős kísértést érzek arra, hogy Kovács Lászlóval, mindannyiunk szeretett Lacájával folytassam a sort – de nem teszem. Az elragadó szépségű Kósáné Kovács Magdát is hanyagolom. Mivel – az Olvasót megkímélendő - nem óhajtok túl hosszan írni a díjazottak „tekintélyes” táboráról, ezért csak két kitüntetett nagyságról szólok még röviden.

Ágh Attila. Az ő nevével indul a névsor. Ha röviden kellene őt jellemezni: Nyershez hasonlóan ő is méltó a Népköztársaság Díjra. Ágh Attila jelenleg a Corvinus Egyetemen tanít egyetemi tanárként (1990-től több mint egy évtizedig tanszékvezető is volt). Az egyetem honlapján található „szakmai önéletrajza” szerint tudományos pályáját az MTA Filozófiai Intézetében kezdte, a nyolcvanas években pedig a Külügyi Intézetben ügyvezető igazgató. Nagyon fiatalon, 36 évesen már az ELTE egyetemi tanára. Az említett „szakmai önéletrajz” szerint Ágh „tudományos munkássága középpontjában a komparatív politikaelmélet és közpolitika áll, illetve ennek közvetlen alkalmazása Közép-Európára és Magyarországra”, a kilencvenes években „a demokratizálódás folyamatát kísérte figyelemmel, a kétezred években (sic!) pedig az európaizálódás folyamatát”.

Nem véletlen tehát, hogy jelenleg „a magyar EU elnökség stratégiai előkészítésével foglalkozó kutatócsoport vezetője”. De mivel foglalatoskodott ez a remek ember 1990 előtt? A „szakmai önéletrajzhoz” kapcsolódó publikációs jegyzék ebben a kérdésben sajnos nem igazítja el az érdeklődőt: ez a jegyzék ugyanis csak a szerző 1998 utáni munkáit sorolja fel. Kutakodjunk tehát egy kicsit Ágh múltjában.

A jeles férfiú nagyon korán, huszonéves fejjel kezdett publikálni. Rendszeres szerzője volt az MSZMP elméleti folyóiratának, a Társadalmi Szemlének, a Világosság című pártlapnak, könyveit a párt kiadója, a Kossuth Könyvkiadó jelentette meg. Miről írogatott a diktatúra éveiben Ágh Attila?

A Társadalmi Szemle 1971-es évfolyamában olvasható egy jeles Ágh-opusz: „Marx kommunizmus-elmélete és a tudományos-technikai forradalom világtörténelmi folyamata”. A Filozófiai Szemle 1973-as évfolyamában egy újabb kincsre bukkanunk: „Marx és Engels őstörténeti koncepciójának marxizmustörténetéhez”. Ez a cím különösen megható: megtudjuk, hogy - Engels mellett - Marx marxizmustörténetével foglalkozik a szerző. Szép. Igazán európai. Egyszer meg kellene írni Ágh ághizmustörténetét is. Igen termékeny emberünk több tanulmánykötet társszerzője is. A „Történelem és közgondolkodás” című jeles műben ezen a címen jelent meg dolgozata: „A közgondolkodás története és a marxista történelmi tudat”. A „Történelmi materializmus” című szöveggyűjteményben „A fogyasztói társadalom természetrajza” címmel publikálta kritikai észrevételeit. 1978-ban az Oktatási Minisztérium Marxizmus-Leninizmus Oktatási Főosztálya adta ki az „Előadások a valláskritika köréből” című könyvecskét, Ágh elvtárs természetesen ebből sem maradt ki. 1986-ban „A polgári demokrácia mítosza és valósága” címen jelent meg könyve a pártkiadó gondozásában, s e műben természetesen a nyugati világ, a demokrácia volt a bírálat tárgya – a kommunista diktatúra magasabbrendűségének szemszögéből.

A hetvenes évek végétől használatos „Olvasókönyv a világnézetünk alapjai tantárgyhoz a középiskolák IV. osztálya számára” című tankönyvben is szerepel néhány írással a mi Ághunk. Ez a szöveggyűjtemény – bevezetője szerint – „a marxista világnézeti és politikai meggyőződés kialakításában szeretné segíteni a negyedik osztályos középiskolai diákokat”. De Ágh nemcsak középiskolai fokon vett részt a bolsevik párt vezető szerepének népszerűsítésében: a „világnézetünk alapjai” szakos egyetemi hallgatók számára készült egységes egyetemi jegyzetnek – „Szöveggyűjtemény a tudományos szocializmus és a munkásmozgalom mai kérdései tanulmányozásához” című alapműnek – is egyik szerzője.

Aztán a nyolcvanas évek végén megérezte az idők szelét, gyorsan váltott. 1988-ban, Kádár bukásának évében például ezen a címen publikált dolgozatot az egyik folyóiratban „A kicsi a szép? (A demokratizálás szintjei Magyarországon)”. Érdekes, hogy a „kicsi” szót mennyire szeretik az élcsapat emberei. Emlékezzünk csak Kovács László nagy ívű nemzetstratégiájára: „Merjünk kicsik lenni!”

Nem folytatom, mert Ágh munkásságának bemutatása terjedelmes tanulmányt érdemelne. Az talán a fentiekből is kiderült az Olvasónak, hogy Ágh Attila a Kádár-rendszer egyik fontos ideológusa volt. Az úgynevezett rendszerváltozás előtt a tudományos szocializmus állt „tudományos munkássága középpontjában”, ma már azonban az „európaizálódás folyamata” izgatja elméjét. Mit mondjunk erre? Felettébb kacskaringós életút. De nem egyedi. Tele van a magyar közélet ilyen alakokkal, nem szabadulunk tőlük. Csüggedni azonban nem szabad: az élet rendje szerint előbb-utóbb valamennyien kihalnak.

Végül vessünk egy pillantást a díjkiosztások egyik legtöbbet felbukkanó résztvevőjére, a magyar próza bülbül szavú mesterére, Esterházy Péterre. Ő 1988-ig a szépprózát művelte, amikor azonban Csoóriék lapja, a Hitel megindult, kiruccant a publicisztika világába. A Hitelben állandó rovata volt – „Az elefántcsonttoronyból” -, s 1988. októberétől 1990. szeptemberéig, tehát két éven át, írta rendszeresen háromflekkes anyagait a kéthetente megjelenő lapba. Közben azonban volt egy választás Magyarországon, s ezt az MDF nyerte meg. Vagyis Csoóriék pártja. Péterünk kényelmetlenül érezte magát, mert barátai egy másik pártban gyülekeztek, s bizony rossz szemmel nézték ezt a népi alapozású elefántcsonttornyot. Kereste is az alkalmat Péterünk, mikor tudná bedobni a törülközőt. A megváltó pillanat akkor érkezett el, amikor az 1990. szeptember 5-i Hitelben megjelent Csoóri nevezetes naplójegyzete, amelyben a zsidó-magyar viszonyt is érintette. Néhány mondata óriási vihart kavart, Esterházy mester pedig - lekászálódván az elefántcsonttoronyból - visszahúzódott a grófi szérűre, ahol lelkendezve várták már az összesereglett baráti rabmadarak. Előtte azonban még elbúcsúzott a Hitel olvasóitól. Mert már rosszul érezte magát a lapnál – Csoóri miatt. Aki „zsidózott”. Bővebben ennek a „zsidózásnak” a lényegét nem fedte fel Esterházy, nem érvelt, nem magyarázta meg, miért érzi Csoóri írása után rosszul magát. Neki csak az ürügy kellett.

Mit is írt Csoóri? „Ahogy manapság egyre határozottabban érződik, fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag ’asszimilálni’ a magyarságot. Ehhez pedig olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha.” Ez a passzus verte ki a biztosítékot a metélt szárnyú rabmadarak háza táján, s ezen passzus miatt lett Csoóri az első számú antiszemita az országban. Ma már érthetetlen az akkori felhördülés: Csoóri csupán annyit mondott, hogy az SZDSZ körül csoportosuló szabadelvű zsidók át kívánják formálni a közgondolkodást, s ezt a fordított – gondolati! - asszimilációs törekvést a nemzet jövője szempontjából veszélyesnek tartja. Megjegyzem, nem oly rég az SZDSZ egyik alapítója Csoóriéhoz meglepően hasonló véleményt fejtett ki egy kis példányszámú folyóirat hasábjain megjelent terjedelmes írásában, amely viszont semmilyen visszhangot nem váltott ki (ez azonban egy másik írás témája).

A Csoórit megkövezők táborába tehát Esterházy is beállt, írását azonban éppen az a lap jelentette meg, ahol már rosszul érezte magát. A Hitel. Elegáns gesztus volt Csoóriéktól, ilyen nagyvonalúságra azóta sem volt példa a magyar sajtóban. Búcsúcikkében Esterházy azt írta: „Nem volna szabad engednünk, hogy különböző magyar nyelvek legyenek, mert ott még tolmács se volna, s az tényleg baj. Különbözni csak közös nyelven lehet.” Majd azzal zárta az írását, hogy „lassan majd kiderül, ki kicsoda, hogy kik vagyunk és mit akarunk, és még azt is remélem, hogy amikor ez majd kiderül, akkor az nem valami rémálom lesz”. Esterházyról nem lassan, hanem túlontúl gyorsan kiderült, hogy kicsoda. S ez igazi rémálom volt sok-sok – addig - hűséges olvasójának.

A Hitel-ügy után nem sokkal az egyik liberális ikon, Eörsi István került támadások kereszttüzébe. Karol Wojtyla, azaz II. János Pál pápa magyarországi látogatása alkalmából a Magyar Narancs című lap sajátos összeállítással kívánt kedveskedni az egyházfőnek. A Fideszhez akkoriban szorosan kötődő szélsőliberális lap „cápalátogatás”-os számában Eörsi egy verssel köszöntötte a pápát.

„Wojtyla úr, az a gondom,
hogyha Ön hazánkba jön,
költségesebb lesz a kondom,
s kétségesebb az öröm.
Ön mint szex-specialista,
megmondja, mit nem szabad,
készen a tilalmi lista
s behúzom farkamat.”


A botrány nem maradt el. A pokolian rossz – mert vérbőn primitív – vers talán túlságosan is nagy vihart kavart, nem érdemelt volna akkora hűhót. Elég lett volna annyival elintézni: Eörsi vacak költő, hithű kommunistaként ilyesféle klapanciákat körmölgetett az ötvenes években is, pirinyót sem fejlődött. Pont. A történet azonban nem a botrány miatt érdekes, hanem azért, mert voltak, akik Eörsit védelmezve európaiságukat fitogtatták. Mint Esterházy Péter. Jelkó-napló című írásában (a cím Jelenits István piarista atyára utal) így kommentálta az Eörsi-ügyet: „Nézek magamba, s azt látom, hogy az nem sért, ha a pápáról nyeglén beszélnek (pl. Magyar Narancs, Eörsi). Ez az európai tradíció egy része, amely a pápában látja a szabadság legfőbb veszélyeztetőjét. Ebből a félelemből csúfolkodik. Mért olyan nagy baj ez? Mi a sértő ebben? Hogy nincs igaza?”

Tehát ha a pápáról valakinek a kondom, meg önnön farka jut eszébe, no meg a szabadság, amelyet a mindenkori pápa mindenkor veszélyeztet – akkor ez nemes európai tradíció, illetve annak egy darabkája. Aki pedig sértőnek tartja Eörsi szövegét, az nem európai. Pontosabban: nem ismeri az európai tradíció egy részét. Milyen jó Esterházynak! Ő az európai tradíció megannyi részét birtokolja! Nemcsak néhány darabkát, hanem az egészet. A teljességet. Ő maga az európaiság! Hálásak lehetünk a teremtőnek, hogy van nékünk egy darab Esterházy Péterünk: általa „európaizálódunk”, ezt a „folyamatot” pedig – mint fentebb láttuk – éppen Ágh Attila kutatja.

1990-ben Esterházy mélyen meg volt döbbenve, amikor Csoóri Sándor sorait olvasta, s rögvest ráébredt arra, hogy már nem érzi jól magát a Hitelnél. Pedig Csoóri semmi sértőt, semmi bántót nem írt le. Se „kondom”, se metélt, avagy metéletlen „farok” nem szerepelt szövegében. Ráadásul nem „a zsidókról” beszélt – ahogy Esterházy hazug módon állította -, hanem kizárólag a „szabadelvű zsidóságról”, vagyis az SZDSZ nevű erőszakos társaságról, s az ahhoz kötődő öntelt, kozmopolita „szürkeállományára” felettébb büszke csoportozatról. Miután Esterházy távozott a Hiteltől, s miután búcsúzásul rúgott egy nagyot Csoóriba, még azt üzente – idéztem előbb -, hogy „nem volna szabad engednünk, hogy különböző magyar nyelvek legyenek”.

A következő évben az Eörsi-ügyben már másként gondolkodott. Eörsi ugyanis nem „csúfolkodott”, nem „nyeglén” beszélt – ahogy Esterházy állította. Eörsi gusztustalan volt. Írt egy nagyon primitív, gusztustalan verset. Méghozzá a hívő magyar emberekétől nagyon „különböző magyar nyelven”. A primitívség, gusztustalanság Esterházy szerint tehát európai tradíció. Szerintem nem az. Vagy ha igen, akkor inkább kihagyom az „európaizáló” tanfolyamot. Megmaradok barbárnak.

Esterházy zajos távozása a Hiteltől gyümölcsözőnek bizonyult. Sokat hozott a konyhára. Mármint a grófi ivadék konyhájára. Jöttek a díjak szép sorban. A Soros Alapítvány kétszer is magas elismerésben részesítette, Hornék alatt a Kossuth-díjat, Gyurcsány országlása idején a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét kapta meg, s Franciaországtól Norvégiáig számos külhoni kitüntetést vett át a minket szorgosan „európaizáló” grófi csemete. Tavaly Hiller István a Magyar Kultúra Követévé nevezte ki, idén pedig a mostani kitüntetés mellett Budapest díszpolgárává is választották. Esterházy jól tudja magát menedzselni. Kétségkívül tehetséges ember. Akárcsak a Zucker Gerzson.

A díjátadáskor Gordon Bajnai azt mondta, hogy a kitüntetett személyek tetteikkel előre vitték a köztársaságot, s képesek voltak összefogni a nemzeti cél érdekében. Valószínűleg nem nézett még ki a Parlament ablakán. A köztársaság romokban hever, s ebben a díjazott személyek többségének komoly szerepe volt. És van. Hogy képesek voltak összefogni a nemzeti cél érdekében? Kivel? Egymással? Esterházy Kósánéval? S milyen nemzeti cél érdekében? Magyarország eladása és felvásárlása érdekében? Mit neveznek ezek nemzeti célnak? Ideje lenne, hogy a „nemzeti célt” Esterházy egyszer megírja – hiszen állítólag annak érdekében fogott ő össze valakikkel, s ezért kapta most a plecsnit -, Ágh Attila pedig elemezze a grófi írást. Félő azonban, hogy az ország jelentős része a jelzett urak szövegeit nem értené. S nem is igazán akarná megérteni. Mert nem kíváncsi rájuk. Mert lehetséges ugyan, hogy „különbözni csak közös nyelven lehet” – ahogy Esterházy írta -, de mi van akkor, ha már közös nyelv sincs? A kitüntetettek listáját szemlélve az utolsó mondatban már ott van a válasz. Kósáné, Kovács László, Jancsó Miklós és a többiek egymással összefogva sokat tettek azért, hogy ne legyen közös nyelv. Jutalmul most díjat kaptak érte. Erre már nincs is szavunk.

Nemzeti Bulvár

Legfrissebb hírek

Az elmúlt 24 óra hírei

könyv rendelés

A kultúra diktatúrája - Bayer Zsolt - Szakács ÁrpádA kultúra diktatúrája
Könyv - Bolti ár: 3 490 Ft
Internetes ár: 3 490 Ft
0% internetes kedvezménnyel
Gyuri bácsi egészségnaptára 2019 - Szabó György - a bükki füvesemberGyuri bácsi egészségnaptára 2019
Naptár - Bolti ár: 2 500 Ft
Internetes ár: 1 990 Ft
20% internetes kedvezménnyel
Hunivity - társasjáték - Hajnal és LegendHunivity - társasjáték
Társasjáték - Bolti ár: 6 800 Ft
Internetes ár: 6 120 Ft
10% internetes kedvezménnyel
Helynévrégészet 2. - Faragó ImreHelynévrégészet 2.
Könyv - Bolti ár: 3 400 Ft
Internetes ár: 2 890 Ft
15% internetes kedvezménnyel
Nimród, a hun-magyarok őse - Marton VeronikaNimród, a hun-magyarok őse
Könyv - Bolti ár: 2 990 Ft
Internetes ár: 2 691 Ft
10% internetes kedvezménnyel

Magyar Menedék Könyvesház

hunhir_tudosito

Mai napra rendelt

...betevő falat:


...népszokás:

Programajánló

    A HunHír barátai

    Legolvasottabb hírek

    HunHír-Tudósító

    Képtárak

    Felhívások

    Közlemények


    Az oldalon található audió, vizuális tartalmak illetve cikkek, és egyéb szövegek a szerkesztők tulajdonát képezik. Kizárólag a szerkesztőség írásos beleegyezésével másolhatók, sokszorosíthatók és terjeszthetők.
    © 2002-2019 Rockszerda
    Kapcsolat * Impresszum * Hirdetési ajánlat