HunHír.info

2017. Magvető hava 17. nap, Balajtár napja.

Egy felvidéki hős magyar diák: „Kassa magyar volt és magyar lesz!”

2010. november 02. 08:18
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

horthy-kezdi250.jpgNemcsak az 1938. november 2-án szentesített Bécsi Döntésre és Horthy ezt követő felvidéki bevonulására emlékezünk, hanem az előtte húsz évig a szabadkőműves Eduard Beneš vezérelte cseh elnyomás ellenére mindvégig magyarságuk mellett kitartó véreinkre is.

Magyar Menedék - Nincs kegyelem

A hetvenkét évvel ezelőtti jeles eseményre emlékező írássorozatunk megkezdése előtt ezúttal a felvidéki magyarság szenvedéseiről és hősies helytállásáról tudósító korabeli feljegyzések közül Gyomlay László (1889-1951) író, magyar-latin-görög szakos középiskolai tanár 1946-ban indexre tett kötetéből (Felvidéki hős magyar diákok, 1943) adunk közre elbeszélést („Ha megtartanák Isten tíz parancsolatát!”), melyben egy kassai premontrei diák számol be nemzeti hovatartozása megvallásának következményéről.

»Mindennap eléjártunk a Nagyságos Fejedelem [II. Rákóczi Ferenc – Ifj. T. L.] bronz reliefjéhez, hogy a legnagyobb Vezér porai előtt erőt gyűjtsünk a nagy harchoz.

Most tűnt ki, hogy a lelkeket dermesztő húsz év utolsó harcában ki tudott magyarnak maradni. A hazug csehszlovák újságpropagandák azt akarták elhitetni a közönséggel, hogy Kassán nincsenek magyarok, csak elmagyarosított szlovákok.



Ezt a koholmányt legjobban a kassai temető cáfolja megh. Itt nyugosznak egytől-egyig azok a magyar hősök, akik húsz év előtt, de húsz év alatt is a magyar Kassa felvirágoztatásáért küzdöttek. Milyen szomorú lehet ezek számára az utolsó pihenés, mikor látják, hogy egy siserehad megtagadja anyanyelvüket, unokájukat pedig idegen iskolába kényszeríti.

És sajnos, a magyar iskolákban is előfordultak a szlávosító propaganda csahosai. De az elnemzetietlenítés érdekből lett hívei csak cseppek voltak a mi hazafiságunk tengeréhez képest.

Megmutattuk bátran az elnyomás csatlósainak magyarságunkat. Eltiltották a fehér-zöld szalag viselését, de mi nem csüggedtünk. Megmutattuk Bocskai-nyakkendőnket, és akik gúnyolódni mertek, megérezték, hogy a magyar ököl húsz év alatt sem vesztett keménységéből.

Egy neveletlen cseh tacskó a kutyája nyakába kötötte a Bocskai-nyakkendőt, de galádságáért keményen meglakolt. A kutyát saját nyakkendőjével kötötték fel egy szomorúfűz ágára, a fiút pedig a Hernádba dobták hidegvíz-kúrára. Ez az elrettentő példa senkit sem csábított ismétlésre, mert féltek, hogy a dolog fordítva is megtörténhetik. Azaz cseh a fára, kutya a vízbe!

De ezek csak mellékeseményekként szerepeltek. Életünk legmagasztosabb perceit akkor éltük át, mikor a dómban először zúgott fel húsz év után a Himnusz.

Benne volt ebben az énekben a Kárpátok őserdejének titokzatos zúgása, az Adria hullámainak halk morajlása, és benne volt a húsz évig elnyomott magyarság minden keserűsége. Mintha a föld szívéből tört volna fel az ének, amelyet húsz évig fogva tartottak. Egyre hangosabban, egyre kérőbben zúgott. Belopódzott az egyszerű kunyhókba is. A csehek nem tudták megérteni azt a varázst, amely ebben a szent imában van. Kiüldözték a templomból, de az utcákon zúgott fel, utcákon keresték, terekre költözött, amikor elfogták, és megláncolva küldték a börtönbe, még fájdalmasabban zúgott föl és a bosszúkiáltások, melyek a kísérő zenét szolgáltatták, megrémítették a gyáva ellenséget. A félelem annyira megdermesztette őket, hogy ezután nem mertek bántani bennünket.

A csehszlovák diákság azonban megmutatta vakmerőségét, amikor az imába merült ájtatos népet támadta meg a templomban. Ez az esemény élénk színnel világította meg lelki civilizációjukat. Csak ennyi volt az ő nemzeti felbuzdulásuk.

Megfigyeltem egy bajuszos öreg magyart, aki még a békevilág megmaradt harcosa volt. Botra támaszkodva, magyar hidegvérrel várta a fejleményeket. De amikor a dolog veszélyes színezetet kezdett ölteni, két marokra fogta gumivégű botját, és ahol a tömegben megjelent egy-egy bajkeverő koponya, oda lesújtott az öreg amúgy magyarosan. A jól végzett munka után büszkén távozott, hogy folytassa tisztító munkáját.

Az élet nagy szövőgépe ezekben a napokban meggyorsította futását. Egymásután szövődtek az események és így jutottunk el a szlovák autonómia kikiáltásához.

Összecsődítették ekkor a környék szlovák társadalmát, akik ötkoronás alapon szolgamódra kiáltozták a magasztos jelszót: „Mi Kassát nem adjuk, inkább leromboljuk!” Egyesek buzgóságukban annyira mentek, hogy a megboldogult Hlinka Andrást és a városi színházat is éltették.

Egy önmagával meghasonlott nép legalacsonyabb rétege kiabálta mindezt. Minden magyart zsebre akartak dugni, nem gondoltak azzal, hogy koldussorsuk igen szűkre szabta zsebüket. Amint a pénzt el-elpálinkázták, lelkesedésük, amellyel elhunyt vezérüket akarták feltámasztani, lelohadt és koldussoruk új húrokat pengetett velük.

Pereg a film. A jelenetek változnak. Iskolánk falait egyik napról a másikra láthatatlan kezek nemzeti színű „Kassa magyar volt és magyar lesz!” feliratú röpcédulákkal borítják el.

A fegyelem meglazul. A cselekvést csak a büntetéstől való félelem késlelteti. Habozásunk azonban nem tart sokáig. Egy szép őszi délelőtt egyik osztálytársam elkiáltja magát: „Fiúk, elég volt a kishitűségből, rendezzünk szép színdarabot” Mindenki megkapja szerepét, a rendező pedig szakértő szemekkel irányítja a munkát. Karikaturistánk gyors vonalakkal felvázolja a táblára Benešt, amint kötélen vonszolta maga után a beteg oroszlánt és szomorúan énekli: „Hol a honom, hol a hazám!”.

A padokat finoman egymásra helyezzük és minden mozgatható tárgynak megváltoztatjuk eredeti nyugalmi helyzetét. Még el sem készültünk az első felvonással, mikor belép a tanár és a rendetlenség láttára megparancsolja, hogy tegyünk mindent vissza. Lassan, egymást buzdítva hozzáfogunk a második felvonás első jelenetéhez.

A széket vissza, a krétát vissza, a padokat vissza, majd üvöltő dervisek módjára kitör belőlünk a „Mindent vissza!”.

A tanár meglepődik a látottakon, de a happy end kibékíti és boldogan mosolyogva további szorgalmas munkára serkent. Biztat minket, hogy csak nyugodtan tartsunk ki magyarságunk mellett, mert három nap múlva már megjönnek a mieink. Lelkesedésünk nem ismer határt. Visz minket magával a színes délibáb és mi nem törődve a sanyarú jelennel, jobb jövőbe vetett hit reményével elénekeljük a Himnuszt. A diákság apraját-nagyját felhívjuk az iskola elhagyására.. A termek percek alatt kiürülnek, és mi szaladunk haza az örömhírrel. Lassan lepereg a három nap, amely sajnos, nem hozta meg az ígért változást. Visszatérünk az iskolába, de szívünkben még ott ragyognak a hirtelen szétfoszló délibáb reménytöredékei.

Várni, folyton csak várni. Türelmünket lassan kikezdi az iskolában elkövetett igazságtalanságok szúja.

És amikor az igazgatónk szolgai felbuzdulásában kiteszi iskolánkra az autonómisták zászlaját, elkeseredésünk nem ismer határt. Háromtagú bizottság megy hozzá, hogy jobb belátásra bírja. Ő azonban megmakacsolja magát és dölyfösen azt vágja a szemünkbe: „Amíg én vagyok itt az úr, úgy táncoljatok, ahogy én fütyülök!” Megnyugtatják, hogy már nem kell sokáig fütyülnie, és csendben visszavonulnak tanácskozni. Isten bocsássa meg igazgatónk bűnét, renegát volt az istenadta. Néhány nap múlva elvitte őt is a köpönyegforgatás szele.

A hármak tanácsa azzal végződött, hogy a diákság sztrájkba lépett, és addig nem volt hajlandó iskolába menni, míg méltányos kérésüknek nem tesznek eleget.

Az igazgató, mikor látta, hogy itt egy szervezett tömeg sztrájkjáról van szó, amelyet a szülők is támogatnak, békejobbját nyújtotta felénk. Újsághirdetésekkel kért minket, hogy térjünk vissza az iskolába, mindent megbocsát!

A tanítás egy darabig nyugodtan folyt. De igazgatónk szeszélyes ötlettől hajtva becsukatta reggel nyolckor az iskola kapuit és csak egykor nyittatta ki. Ez már az erőtlen terror utolsó dühkitörése volt. Látszatra belenyugodtunk rab életünkbe, de valójában annál jobban tüntettünk.

S ekkor végre felvirradt október 29-e, a Nagyságos Fejedelem emlékének szentelt nap. Ez az ünnep egybeesett a szlovák önállóság huszadik évfordulójával.

Mi mindig tiszteletben tartottuk az idegen ajkúak ünnepét. Most is ez volt a célunk. De fontosabbnak tartottuk, hogy először Vezérünk sírjához járuljunk hódolni, és elhelyezzük a nagy virágerdőre szerény koszorúnkat.

Kassa újra ünnepelt. Sohasem tolmácsolták Szent Erzsébet templomának harangjai ily megrázó erővel a húsz évig elnyomott kassai magyarság keserűségét. De az érchangok között volt már valami, az angyalok muzsikájához hasonlítható kísérő zene, amely halkan belopódzott a szívünkbe, és ez a jobb jövő édes reményének halk suttogása volt.

A szertartás magasztos befejezése után az iskola elé vonultunk. Lelkünkben még ott éltek a magasztos igék, de agyunk már új tüntetésekről gondolkodott.

Az iskolában javában folyt a szlovák ünnepség egy pár megfélemlített kisdiák segítségével. Az épület nagykapuja zárva volt. Bezárták mögöttünk a rossz múltat, melynek árnyai még ma is kísértenek. Zörgetésünkre csak a komor falak feleltek tompa zúgással.

Erre halkan elkezdtük énekelni: „Nyisd ki babám az ajtót”, de válasz csak a „Bodri kutyám hegyezd füled” kezdetű dalra érkezett. Dühösen üzente ki az ünneplő közönség, hogy jelenlétünkre nincs szükség. Ezek a szavak annyira meghatottak minket, hogy kegyeskedtünk elvonulni és a rendőrök nagy örömére tüntetni kezdtünk.

Közeledett a vég és a rendőrök kétségbeesett erőfeszítéssel igyekeztek menteni azt, ami még menthető volt. Kettőzött szorgalommal rótták az utcákat, és a legcsekélyebb tüsszentésért elcsukatták a békés polgárokat.

Ügyetlenségem folytán nekem is sikerült megismerkedni az ülő életmód nem mindennapi örömeivel.

Hogy is volt az? Úgy érzem, mintha tegnap történt volna mindez.

Este van. Fél tíz előtt. A csillagok bágyadtan fénylenek az elalvó város fölött. Nyomasztó érzés nehezedik szívemre, vészterhes a levegő. Nyugalmat erőszakolok magamra, és lassan nekiindulok a sötétségbe borult utcának. Fütyörészni próbálok, de egy távoli vonat gőzsípja élesen kontrázik az én halk füttyömre. Úgy hallatszik ez a csendes őszi éjszakában, mintha a porig alázott ősi magyar város kiáltaná az elényomók fülébe a magasztos jelszót: Kassa magyar volt és magyar lesz! A fütty lassan elhalkul a csendben, és nekem eszembe jut, hogy a zsebem mélyén ott lapul még három röplap, várva a kiragasztást. Ismét fütyörészni kezdek, a pajtások azonban késnek. Őrájuk még nagy munka vár. Négyszáz röplapot kell kiragasztani. Lassan tovább baktatok a sötétségben és belebotlok két rendőrbe. Igazolásra szólítanak föl. Majd átkutatnak és megtalálják nálam a bűnjeleket. Minden ellenkezésem hiábavaló. Kénytelen vagyok elkísérni az egyik rendőrt az őrszobára

Az óra gyászosan elüti a fél tízet. A Hold gúnyosan mosolyogva bukkan elő a felhők mögül. Az az érzésem, hogy egy borotvált képű lakáj akar velem gúnyolódni. „Kellett ez neked? Most viseld a következményeket. Tartottál volna velem, és énekelted volna az én nótámat, ahogy azt Ábrányi Emil írta: „Utálatos szabadság, távozz, nekünk livrée kell és kenyér!”

Nem befolyásoltatom magamat a kétes értékű mondatok által. Nem, nem, soha! Nekünk szabadság kell, elég volt a cseh elnyomásból. Ezt suttogják felém még a kopaszodó fák is, és én nyugodtan, fölemelt fővel megyek tovább. Az őrszobán már várnak, és rám akarják süt6ni a vádat. Lemérik testem fajsúlyát, köbtartalmát, magasságát. Belenéznek a májamba, vesémbe. Vádolják tanáraimat, miszerint ők adták nekem a röplapokat. Én makacsul kitartok amellett, hogy a jelzett időben nem ragasztottam, a papírt pedig ismeretlen helyről kaptam. Nem hisznek nekem, így kénytelen vagyok ott tölteni az éjszakát. Mindent elszednek tőlem, még a nyakkendőmet is, nehogy a bűntudat terhe alatt az öngyilkosság karjaiban keressek végső menedéket. A szoba, ahol el kell töltenem az éjszakát, elég tágas.

A sápadt falakról emberi tragédiák merednek rám. Egyesek segélyt kérően, mások bosszúért lihegve. Az egyiknél hosszasan elidőzök. Így szól: „Kedves édesanyám, Isten veled. Viszontlátásra a másvilágon. Fiad.” Hogy került ide ez az ember? Fiatal? Öreg? Mi bűne lehetett? Hogyan büntették? Tudja az édesanyja, hogy mi történt vele? A komor fal sajnos csendben marad.

Ilyen és hasonló gondolatok kóvályogtak agyamban, amíg el nem aludtam. Már korán reggel felzavartak legédesebb álmomból. Láttam a várost lobogódíszbe öltözve. A sok-sok magyar ruhás lány és fiú kéz a kézben örömtáncot járt, és az Ipolytól Vereckéig mindenhol örömtüzek gyúltak.

A porkoláb úgy látszik, érezte gondolataimat, azért egy kemény ütéssel visszatérített a valóságba.

Mindenszentek ünnepe volt. Az égből sűrű, ólmos eső szitált, én vártam, hogy mi lesz velem tovább. Tíz órakor a rendőrbíró elé vezettek. A bíró, használattól megkopott törvénykönyv megsárgult lapjait forgatta, úgy látszik, kereste a megfelelő paragrafusokat, amelyek megkönnyítették volna elítélésemet. Mennyi gúny van ezekben a törvénykönyvekben, az emberek nem is látják. Elég volna, ha megtartanák Isten tíz parancsolatát!

Nem azokat vádolom, akik szerkesztik ezeket a fóliánsokat, hanem azokat, akik nem tartják meg a paragrafusokat… Úgy látszik, a bíró engem is a törvénybontó,elem tagjai közé sorolt, mert szigorúan rám förmedt.

A kihallgatás száraz volt. Teletűzdelve nyakatekert jogi kifejezésekkel. A tanú az a rendőr, aki bekísért, azt állította, hogy ő látott engem, amint kiragasztottam az irredenta röplapokat. Az feleltem, hogy a vád nem felel meg a valóságnak, és máskülönben is a magyarságomat még börtönnel sem lehet belőlem kiölni. A tárgyalást elnapolták, és én vártam a november 2-i bécsi döntést, a csehek kétszeres halottak napját, mely sok százezer magyarral engem is fölszabadított.

Az események ezután gyorsan peregtek. Egy börtönben töltött éjszaka után, amelynek a reggel egy jobb jövő hajnalhasadása volt, kitisztult az ég. Elegendő bizonyíték híján szabadon engedtek, és én újra örültem a napsugaras Kassa reménydús levegőjének, amelyben már ott vibrált valami kimondhatatlan szorongó és mégis édes érzés.

A szél is pajkos jókedvre kerekedett, egy darab papírt sodort felém, és ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy rá van írva az elvitathatatlan igazság: „Kassa magyar volt és magyar lesz!”

És ez a szél elfújta azt a zárójelet, amelyben húsz évig raboskodott az itt élő magyarság. Végigsüvöltött a Kárpátoktól az Adriáig és tisztára seperte a szebb jövőbe vezető utat. Tartson minket most már össze az együttműködés, hogy a következő nemzedéknek új, hatalmas és boldog országot adhassunk.«

Hasonló megrázó történésekről számol be a később az ÁVH fogságában elhunyt szerző A bártfai harangok című elbeszéléskötetében is (1923).

Nemzeti Bulvár

Legfrissebb hírek

Az elmúlt 24 óra hírei

könyv rendelés

Ész és Hit - Czakó GáborÉsz és Hit
Könyv - Bolti ár: 2 730 Ft
Internetes ár: 2 321 Ft
15% internetes kedvezménnyel
Matyó motívumok kifestőkönyve - Horváth ÁgnesMatyó motívumok kifestőkönyve
Könyv - Bolti ár: 1 490 Ft
Internetes ár: 1 490 Ft
0% internetes kedvezménnyel
A múltból a jövőbe - Csath MagdolnaA múltból a jövőbe
Könyv - Bolti ár: 3 200 Ft
Internetes ár: 2 720 Ft
15% internetes kedvezménnyel
Regnum Marianum - Bolberitz Pál Balás BélaRegnum Marianum
Könyv - Bolti ár: 3 500 Ft
Internetes ár: 2 975 Ft
15% internetes kedvezménnyel
Globális felmelegedés-ipar - Összeesküvés elméletek sorozatGlobális felmelegedés-ipar
Könyv - Bolti ár: 1 199 Ft
Internetes ár: 1 199 Ft
0% internetes kedvezménnyel

Magyar Menedék Könyvesház

hunhir_tudosito

Mai napra rendelt

...betevő falat:

Programajánló

    A HunHír barátai

    Legolvasottabb hírek

    HunHír-Tudósító

    Képtárak

    Felhívások

    Közlemények


    Az oldalon található audió, vizuális tartalmak illetve cikkek, és egyéb szövegek a szerkesztők tulajdonát képezik. Kizárólag a szerkesztőség írásos beleegyezésével másolhatók, sokszorosíthatók és terjeszthetők.
    © 2002-2017 Rockszerda
    Kapcsolat * Impresszum * Hirdetési ajánlat