Törvénytisztelő hivatalnokok maradéktalanul megvalósították az osztrák kormány szándékát. A kabinet döntése értelmében idén ősztől az ausztriai Burgenland négy községében magyar nyelven is intézhetik ügyes-bajos dolgaikat az osztrák állampolgárok. Ezeken a településeken a magyar nemzetiségű lakosok aránya elérte azt a határt, amely alapján jogot formálhatnak anyanyelvük hivatalos használatára. Az egykori Őrvidék magyarlakta településeire már most kihelyezték a német és magyar nyelvű helységnévtáblákat.

Jelzésértékűnek is ítélhető, hogy pont az Ausztriát sújtó uniós szankciók idején teszi lehetővé az osztrák kormány magyar nemzetiségű lakosainak hivatalos nyelvhasználatát. Míg az Európai Unió egyes politikusai Haider-veszéllyel riogatják az öreg kontinens lakosait, addig a számos européer által megfeddett Ausztria az 1867-es kiegyezéshez hasonlítható mértékű gesztusra szánta el magát. Ne vitatkozzunk most azon, hogy a trianoni területcsonkítást követően elcsatolt magyar részekből jöhetett létre az ausztriai Burgenland tartomány. Az idő kerekét nem lehet visszafordítani, s a nyugati végek szomszédságában másként alakult a társadalmi, gazdasági, politikai helyzet, mint a Felvidéken, Erdélyben, vagy a Délvidéken.

Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés kimondta, hogy a vesztes Magyarország területéből a vele szövetséges Ausztria is részesülhessen. Az osztrákok elfogadták a békeszerződés azon határozatát, mely szerint a nagy-magyarországi területekből csaknem négyezer négyzetkilométer osztrák fennhatóság alá kerülhessen, több mint háromszázezer lakossal. A trianoni békediktátum követelésének teljesítése azonban a nyugati végeken spontán ellenállásba ütközött. A területcsökkentéssel való szembenállás népfelkeléssé alakult, amelynek csúcspontjaként az osztrákokkal szemben álló erők felkelő-parancsnokság alá rendeződtek. A Sopron környéki Ágfalvától egészen a Vas vármegyei Felsőőrig fellángoltak a harcok, így az eredetileg meghatározott 1921. augusztus 29-ei területátadást nem tudták végrehajtani. A felkelő-parancsnokság létrehozta az úgynevezett Lajta Bánságot, vagyis az Ausztriától és Magyarországtól független államot. Vezetője a sokak által vitatott személyiségű Prónay Pál volt, aki a tiszavirág életű állam bánjának neveztette ki magát. Némely történészekkel ellentétben nem értékelhető Prónayék fegyveres akciója a Bethlen-kormány háttértevékenységeként  vallja dr. Zsiga Tibor Szombathelyen élő történész, hiszen a magyar kormány egyezségre törekedett az osztrákokkal. Prónayval kapcsolatban pedig elmondta, hogy a felkelők vezére a magyar állam területének megtartásáért vette fel a harcot, ezért személyét ebből a szempontból is vizsgálni kell.

A magyar kormány a békés szándékát az is jelezte, hogy a probléma diplomáciai megoldására törekedett. Az osztrák és a magyar kormány illetékesei 1921 októberében Velencében vitatták meg a területrendezéssel kapcsolatos kérdéseket. A magyar fél ígéretet tett arra, hogy kivonja a felkelőket az osztrákoknak ítélt régi magyar országrészből. Cserében az osztrákok elfogadták, hogy decemberben Sopronban és a környező nyolc községben népszavazást tartsanak a hovatartozás kérdéséről. Jegyzőkönyvben rögzítették azt is, hogy az osztrákoknak átadott területeken pontosan jelöljék ki a két ország határait, és az immár általuk felügyelt területrészeken, a határ öt kilométeres körzetében a lakosságot is kérdezzék meg az esetleges visszacsatolásról. A tárgyalópartnerek betartották szavukat, és 1921 novemberében Sopron és környéke kivételével megtörtént a területátadás. A népszavazás eredménye közismert, Sopron lakosságának 72 százaléka nyíltan megvallotta magyarságát. A jegyzőkönyv utolsó záradékának teljesítése 1922 januárjában kezdődött meg. Az úgynevezett határmegállapító bizottság, amelybe Ausztria, Magyarország, Japán, Olaszország és Anglia egy-egy képviselőt delegált, a határ menti falvak lakosait kérdezte meg. Dr. Zsiga Tibor megfogalmazása szerint az idegen szuronyok árnyékában több, jobbára német és horvát nemzetiségű település tett hitet magyarsága mellett, így 1922 szeptemberében a Népszövetség döntött a magyarságukat valló községek visszacsatolásáról. Kisnarda, Nagynarda, Alsócsatár, Felsőcsatár, Némkeresztes, Magyarkeresztes és Horvátlövő 1923-ban ismét magyar közigazgatás alá került.

Éket verettek a szovjetek

A mai napig is meghatározó magyar nemzetiségű lélekszámmal rendelkező települések közül Felsőőr (Oberwart), Alsóőr (Unterwart), Felsőpulya (Oberpullendorf), Őrsziget (Siget in der Wart) és Vasvörösvár (Rotenturm) gyakorlatilag Trianon óta az osztrák állam része. A két világháború között nem is volt különösebb probléma Magyarország és az elszakított részek közötti kapcsolattartásban, a határok átjárhatóságában. Hazánk szovjet megszállását követően alakították ki azt az embertelen szabadságkorlátozó rendszert, amely szögesdróttal, aknamezővel és őrtornyokkal megerősített éket vert Ausztria és Magyarország közé. A hidegháborús időszakban míg idehaza szocializmust építettek a bölcsek, addig az egykori Őrvidéken a kapitalizmus törvényei érvényesültek, és jelentős mértékben emelkedett az életszínvonal. A gazdasági hatások következtében felerősödött az asszimiláció, s az elzártság sem kedvezett a magyarságtudat életben tartásához. A különböző burgenlandi civil szervezetek csak az utolsó pillanatban foghattak össze a magyar nyelv, a magyar kultúra, a magyar hagyományok megmentéséért.

A Burgenlandi Magyarok Kulturális Egyesülete ennek ellenére már 1979 óta szorgalmazta a magyar nyelv használatának hivatalos engedélyezését. Kérelmük most meghallgatásra talált, és a hétezres nagyságrendű magyarság, ha akar, újra az ősei nyelvén kommunikálhat a hivatalokban. Felsőőrött 1992 óta kétnyelvű gimnázium is működik, s az ott végzett, a magyar nyelvet jól ismerő fiatalok hozzájárulhatnak a magyar kulturális hagyományok fenntartásához.

Erősödnek a hétköznapi kapcsolatok

Míg az osztrák állampolgárok, köztük a magyar nemzetiségűek, a szégyenletes negyven évben azért csak-csak átrándulhattak magyarhonba, addig a külföldre utazás hazánkban csak a kiválasztottak kiváltsága volt. A nyolcvanas évek végén kaphatták meg a magyar állampolgárok szélesebb körben a nyugati utazásra jogosító kék útlevelet, és a fogyasztói társadalomtól megrészegült honfitársaink nagymértékben gazdagították az osztrák költségvetést. Az úgynevezett Gorenje-túrák idején a határ túlsó felén élő élelmes osztrák üzletemberek el is adtak minden ócskaságot a bevásárló turizmussal akkor ismerkedő magyaroknak. Aztán lecsengett a roham, a turistákat felváltották a munkakeresők, és sokan szembekerülhettek az osztrák hatóságokkal is. Némely bűnözőkörök ugyanis áttették a székhelyüket Burgenlandba. Ebben az időben az Ausztriába kiránduló magyarok legfeljebb egy, anyanyelvükön írott táblával találkozhattak: A táskák tartalmát ellenőrizzük! A tolvajokat átadjuk a rendőrségnek. Úgy tűnik, a magyarok és az osztrákok között mára erősödik a bizalom. A rohonci (Rechnitz) postán magyarul igazítja útba az érdeklődőt az ottani bennszülött, a település méretéhez képest nagyra sikeredett áruházban még arra is figyelmeztetik, hogy melyik terméket érdemes megvennie.

A felsőőri bevásárlóközpontban pedig azt is elmondja a magyar ajkú eladó, hogy ez a videokamera a határon legálisan átvive, elvámoltatva harmincezer forinttal kevesebbe kerül, mint odahaza. A kisebb üzletekben jó napottal is köszönhetünk. Akár vásárolunk, akár csak nézelődünk nem marad el az anyanyelvünkön elmondott búcsú: viszont látásra.

2001. december 08.

G. Kirkovits István