Ellenségeimmel még elbánok valahogy, csak a „barátaimtól” mentesen meg a Teremtő. Ez a régi bölcsesség jut eszembe, amikor azt kérdezik, miért nem történt 1989-ben és azóta sem rendszerváltozás hazánkban? Jelen elemzés ennek lényegi, tömegeket érintő fájdalmas okára mutat rá.
Pucilowski József lengyel dominikánus atya nemrég arra a kérdésre, miként fogadták volna a lengyelek, ha miniszterelnökük ugyanazt mondta volna, mint Gyurcsány Őszödön, így felelt: a népharag még aznap elsöpörte volna. Mármint náluk. Nálunk nem, köszönhetően nem utolsósorban „barátaimnak”, azoknak a drága jó testvéreknek, akik, Petőfit idézve, olyanok, mint a „pohár borban az egy cseppnyi méreg”. Akármerre járok ugyanis a maradék kilencvenháromezer négyzetkilométeren, többnyire csak kétféle emberszabásúval találkozom: zsidóval és zsidóbérenccel, született (ortodox vagy neológ) zsidóval és zsidó lelkületű átlag magyarral. Az előbbi még hagyján: nem tehet róla szerencsétlen, hogy oda született, ahova. Elkerüljük egymást. Az utóbbi viszont már keményebb dió, sőt csaknem feltörhetetlen, és hiába igyekszem kikerülni, lépten-nyomon belebotlok.
Szomorú, alighanem az emberi nem történetével egyidős história ez, ráadásul nem is csak magyar, hiszen egy évszázaddal ezelőtt Houston Stewart Chamberlain, nálunk Kiss Sándor ceglédi gimnáziumi tanár (az első világháború végén a Dr. Méhely Lajos fajbiológus szerkesztette A Cél c. tudományos fajvédelmi folyóirat egyik rendszeres szerzője) már észrevette, hogy nem a keresztény álarcú zsidók az igazi ellenségeink, hanem a zsidó álarcú keresztényeink. Kaméleontermészetüknél fogva sokaságuk számbavétele a legképzettebb társadalomtudósok erejét is alighanem próbára teszi.
A tárgyra térve: 2006. szeptember 17-én előkerült Gyurcsány őszödi beszédének hangfelvétele, és az ezt követő hónapokban a Kossuth téren nyüzsgött minden farmergatyás, drogozó, Kentucky Fried Chickent-t rágcsáló, kólázó, ötfogú, „Gyúcsány, takaroggy!”-ot hörgő, eladdig ismeretlen szónoki képességeit az Országháza előtti rögtönzött színpadon megcsillogtató „forradalmár”. Teli torokból ordítva „küldték haza” ellenségeinket, miközben betevő falatjukat legtöbbször az Auchan, CBA, Spar, Cora, Tesco Madách falanszterét idéző barakkjaiban vették „ócsón” (mert „többre nem tellett”, meg aztán „jó úgysincs sehol!”). Ha a létfenntartáshoz nem feltétlenül szükséges napi ópiumtermékek beszerzése helyett például egy nemzeti könyv vagy újság megvásárlását ajánlotta nekik az ember, vérmérsékletüktől függően mondtak nemet: „drága”, „minek, úgy sem lesz semmi”, „ne engem győzzön meg”. Nemzeti írónk antikváriumokban jutányos áron hozzáférhető köteteit (például Wass Albertet 1200 forintért) hiába ajánlottam ezeknek a drága testvéreknek, azt számolták, ha megveszik, jut-e még estére három korsó sörre vagy két pohár tablettás „borra”? Ha csíksomlyói zarándokútra hívtam őket (négy nap, 48 ezer forint), szörnyülködtek, „milyen drága”, elfeledve, hogy csak naponta mennyit költenek cigarettára, italra stb.
Még a kilencvenes évek végén egy öreg zsidó budapesti antikváriustól hallottam: „Antiszemitizmus Magyarországon? Hiszen majdnem mindenki tőlünk vásárol!” Alighanem itt a tragédia gyökere. Hiába hangoztatják sokan ellenvetésül, hogy „ha nem veszünk tőlük, attól ők még léteznek”: egy fecske valóban nem csinál nyarat, de ha milliók bojkottálnák a zsidó ipar valamennyi termékét, szedhetnék sátorfájukat.
Tapasztalataim alapján nem én vagyok az egyetlen, aki nem vásárol tőlük se élelmiszert, se sajtóterméket, sőt tömegbutító csatornáikra sem fizet elő, hanem piacainkon megkeresi a magyar őstermelőket, még akkor is, ha ma nincs már ezt elősegítő nemzeti szövetkezeti mozgalom (mint volt a „Hangya” a két világháború között).
A kegyetlen igazság az, hogy tüntetgető, közben az egykori kaftános, huncutkás, maceszmorzsás síberek fortélyait messze felülmúló csokornyakkendős, sminkelt, aranykeresztet hordozó, egyszóval: keresztényre kozmetikázott, lelkében azonban zsidó új-keresztény „honfitársaink” csendes támogatásával zajlik a Simon Peresz-i országhódító terv kivitelezése. Ezt igazolják a honlapunkon való rovatomban bölcsészképzésünk nemzetietlenségét leleplező elemzéseimre (A bölcsészkaron hallgatnak a múzsák? [1]2010. febr. 5., Pázmány Péter forog a sírjában [2], 2010. febr. 6., Mit ér a piliscsabai bölcsészdiploma? [3] 2010. febr. 8.) érkezett válaszok.
Az egyik hozzászóló a piliscsabai állapotokat részletező látleletemre például így „szólt hozzá” (miután felvilágosítottam, mi a különbség a kollokvium és a studium között): „Igaza van valóban kevertem, pl. én is, a fogalmakat és kollokviumot mondtam studium, előadás helyett. De bocsásson meg ezért. Végülis csak kitüntetéses diplomás vagyok történelemből, mindenki hibázhat.” Hát persze. Majd felteszi a nagy kérdést: „Miért a Pázmányt kell támadni? Nem elég, hogy a ballib oldal elvakult jobboldaisággal, antiszemitizmussal és rasszizmussal vádolja az egyetemet, ön pedig éppen azt fejtegeti hogy zsidó származásúak vannak az egyetemen szép számban. Vannak más egyetemek, ahol sötétebb ügyek folynak, ahol a liberalizmus tanyázik a tanári karban és az egyetemisták jó részében.”
Innen üzenem, nem támadtam „a Pázmányt”, csak nehezményeztem és nehezményezem most is, hogy bölcsészettudományi karán sok nélkülözhetetlen klasszikusunk igenis nem tananyag, szemben olyanokkal, akik világnézetileg és művészetileg értékelhetetlenek. És nem véletlen az sem, hogy pont a Pázmányt „támadom”: a többi egyetem nem tartja magát nemzetinek-kereszténynek, a Pázmány viszont igen, ezért a számonkérés jogossága sem kétséges. Egyébként ugyanez a hozzászóló megjegyzi, hogy az ő évfolyama alatt járók „műveltsége, hát khm, közelít a nullához…. Sajnos!” Hozzáteszi ugyanakkor, hogy „a történelem szakon még nincsenek nagy bajok, egyelőre”. Kíváncsi vagyok, hogy ha ez így van, miért nincsenek a végzett hallgatók és tanárok munkái között például Istóczy Győző, Verhovay Gyula, Ónody Géza, netán Hubay Kálmán, Vágó Pál, Szálasi Ferenc életművét nem a megszokott nemzetidegen történelemszemlélet alapján bemutató elemzések?
Egy másik hozzászólót idézek: „Nem igazán értem, hogy miért kell belerúgni egy egyetembe – és nemzeti érzelmű hallgatóiba is –, amely nyíltan felvállalja katolikus és keresztény mivoltát. Majd ha megbélyegzik a másként gondolkodókat – ahogy az “liberális értelmiség” is szeretné néha – majd ki lehet válogatni a hallgatókat, kik hova járhatnak. Szép új világ, mondhatom. A tanárok? Van ilyen is, olyan is, mint mindenhol, de a lényeg a szellemiség, amit felvállal az intézmény.” Igen, „van ilyen is, olyan is”, kis dolog is, nagy dolog is, Kovács Pisti is és Kovács István is. Szép új világ.
Végül még egy hozzászólás: „Először is szeretném megemlíteni, hogy jómagam is az ön által nem a legkedvezőbb színben feltüntetett egyetem hallgatója vagyok, történelem szakon. Véleményem szerint, ha egy egyetemet, vagy bármely intézményt egyetlen szaka (részterülete alapján) ítélnek meg, abból nem biztos, hogy sikerül a helyes következtetéseket levonni. Ebből kiindulva Dr. Horváth Kornélia (és a többi oktató) munkájának, óráinak színvonala, minősége, tartalma sem ítélhető meg teljes bizonyossággal egy idézetből. Az Ön által idézett részlethez [a Magyar Irodalomtudományi intézet egyik docense, Dr. Horváth Kornélia „A versről” írt habilitációs téziseiből való idézethez, idéztem: Mit ér a piliscsabai bölcsészdiploma? 2010. febr. 8. – Ifj. T. L.] – laikusként – szakmailag nem áll szándékomban hozzászólni, pusztán azt említeném meg, hogy egy adott tudományágban elfogadott szaknyelv – legyen az bármennyire is – idegen avagy semmitmondó is – alkalmazásáért nem lehet az alkalmazó(ka)t hibáztatni. Ennyi erővel az orvost is szidhatjuk, hogy súlyos hörghurut helyett akut bronchitist ír. Arról meg, hogy lehet-e egyáltalán objektíven szemlélni egy verset, vagy bármilyen más irodalmi alkotást, lehet vitatkozni.”
Mindezt egy „bölcsészhallgató” írja, akinek, védencéhez, az ötnyelvű szótár nélkül megérthetetlen Dr. Horváth Kornéliához hasonlóan (akinek kedvencei olyan, a magyar irodalomszemlélet kialakításához nyilvánvalóan nélkülözhetetlen lángelmék, mint Benveniste, Du Marsais, I., Ernst Cassirer, Fontanier, Frejdenberg, Hillis Miller, Larin, Lotman, Alekszandr Potebnya, A. Richards, Ricoeur, Rudnyov, Szmirnov, Tomasevszkij, Vinokur, Zsirmunszkij, na és természetesen a „μ-csoport”: Cohen, Greimas, Barthes) úgy tűnik, még nem volt ideje Kölcsey Ferenc „Parainesis”-ét elolvasni, amelyből megtudhatná, hogy amíg „idegen nyelveket tudni szép, addig a hazait lehetségig művelni kötelesség” bizony. Aztán így folytatja: „A PPKE [Pázmány Péter Katolikus Egyetem – Ifj. T. L.] az ország egyetlen katolikus egyeteme, mely – természetesen nem tökéletesen – a magyar, katolikus, klasszikus európai értékeket képviseli.” Hát igen, mi tökéletes manapság? „Akadtak, akadnak persze rosszindulatúak, buták, de semmivel sem nagyobb arányban, mint az ilyen méretű közösségeknél, intézményeknél általában.” Ilyen méretűeknél! „Éppen ezért tartom zavarkeltőnek az Ön írásához hasonló hangvételű cikkeket (a megalapozott és építő jellegű kritikákat nyilvánvalóan nem ide sorolom), melyek kizárólag az intézmény rossz színben feltüntetésére és potenciális hallgatók (akik nem rendelkeznek első kézből vett információkkal) elbizonytalanítására szolgálnak.”
„Az egyetemi tanárok nagy része zsidó vagy zsidóbérenc, akiknek az a feladata, hogy lezüllesszék az oktatást. A legrosszabb helyzet a szociológia szakokon van, ha nem vagy zsidó, esélyed sincs bekerülni.” – írta egy nem zsidó álarcú keresztény hozzászóló. És ha ilyenek a tudós „pázmányos” professzorok és hallgatók is, milyen az átlag magyar? Egyik tanulmányomra (Prohászka Ottokárról tárgyilagosan (Ha nem akarod megérteni, ne olvasd el!) [4], www.hunhir.hu, 2010. január 23.) például a következő, a „nemzeti” átlag magyart oly jellemző hozzászólás érkezett: „Egyetértek, kiváló írás. Csak az a baj, hogy nem mond újat. Tényfeltárásban és az elnyomás elviselésében világelsők vagyunk. Mi nem fegyverrel harcolunk, hanem tényfeltárunk. Ezredszer is, tízezredszer is. Ebből az írásból megtudtam, hogy a szerző véleménye és az én véleményem egybeesik. De a Juliska néni, meg a Józsi bácsi azt sem tudja, hogy miről van szó. Nyomorban telik el az egyetlen és megismételhetetlen élete, és nem tudja az okát. Beletörődik, igába hajtja a fejét, pedig lehet, hogy harcolna is, ha nem is a saját, hanem legalább unokái jövőjéért. De a magyar nem harcol, hanem tényfeltár. Keressük Trianon okait. Tényfeltárunk. Megjelentetjük az ezredik könyvet Trianonról. Közben hazánk területe egy négyzetcentiméterrel sem gyarapodik. Olykor még fogyott is, amikor hozzá-nem-értő komcsik megállapodtak a nagymarosi vízlépcsőről. Mikor TESZ valamit a magyar az igazságáért? Soha? Ha viszont nyilvánvalóvá válik, hogy soha, akkor minek háborgatni a lelket tényfeltárásokkal. Akkor jöjjenek a Kurtz-Málerek!”
Kíváncsi vagyok, megírta volna-e Vörösmarty a Zalán futását, építtetett volna-e Széchenyi Lánchidat, megalapította volna-e a Magyar Tudományos Akadémiát és a Védegyletet ilyen hozzáállással, bűneink, erényeink feltárása, múltunk alapos ismerete nélkül?
Kossuth téri ökölrázás, tescós-auchanos bevásárlás, álkeresztény bölcsészképzés: megannyi kórtünet, mindegyik jelzi, mennyire beteg a „nemzeti oldal”, amiért nincs igazi igénye értelmiségre, bizonyítva mindezzel, mennyire zsidólelkületű lett észrevétlenül is, olyannyira, hogy már a kritikára is érzéketlen, ennélfogva képes tisztán látó elméket (mint tette az utóbbi hónapokban számos zsidó álarcú álkeresztény e sorok írójával) szellemi-lelki nyomorékságából lezsidózni, leszabadkőművesezni. Csak abban reménykedem, hogy megmarad egy szűk, de kitartó, sziklaszilárd nemzeti-keresztény réteg, amely bojkottálja a zsidó szennyet, különösen a jiddis szóhasználatot (Ifj. T. L.: Héber nyelvrontás [5], www.hunhir.hu, 2010. január 19.), és ha másként nem tud ellenállni, még gyermekét is saját maga tanítja, miként egy házaspár az Alföldön évekkel ezelőtt ezt megtette, vállalva érte a hatósági megbélyegzést, példát véve nemzeti költő-klasszikusaink közül Erdélyi Józsefről, aki hajdanában a bölcsészkarról azért maradt ki, mert a beiratkozáshoz szükséges összeget antikváriumban népköltési gyűjtemények megvásárlására fordította, és nem bánta meg (Erdélyi József: Fegyvertelen. Bp. 1942. Turul, 439. old.), pedig akkor még milyen más volt Pázmány egyeteme!
Nem szándékom írásom berekesztéseként tovább növelni olvasóimban helyzetünk miatti jogos elkeseredésünket, mégis, idáig azt hittem, hogy a pázmányos „bölcsészek” hozzászólásainál mélyebbre nem lehet süllyedni. Tévedtem, és ez csak igazolja eddigi fejtegetéseim sajnálatosan igaz voltát. Íme, a kodályi életműről szóló írásomra (Kodály közelről: egy műveltebb és igazabb Magyarország szimbóluma [6], www.hunhir.hu, 2010. február 24.) szóról szóra az alábbi hozzászólás érkezett:
„Bocsánat, ha elmondom, a véleményem,de a Kodály népzenei feldolgozásaitól menekülési ösztön támad bennem. A hideg zongorahang, teljességgel stílustörő a népzenében. A népzene azért népzene, mert a nép a saját hangszerein,a saját eredeti stílusában a saját szórakoztatására fejlesztette ki. Akkor jön egy ilyen Kodály ember, és elkezdi elcsúfítani, a szép magyar népzenét. A kommunisták is körbeudvarolták a nagy „művészt”. A többi kukltúrhuszárt sem szeretem, mert mindig ezt a néhány tucat felkapott embert emlegetik,holott a magyar nemzet sokkal nagyobb, gazdagabb kultúrkinccsel rendelkezett mielőtt ezek az emberek meg sem születtek! Népzene maradlon népzene, a műdal, meg műzene! Lehet, hogy a gyerekeket rá tudta venni a szolmizálásra, de a kottát megtanulni annélkül is lehet, mert azelőtt is úgy tanulták. Szóval szerintem nem kellene ezt a Kodály dolgot eltúlozni! A népdalgyűjtései azok hasznosak voltak, csak nem kellett volna olyasmibe kontárkodnia, ami nem az övé! A magyar népzenére gondolok!”
A rovatomra eddig érkezett, kevés kivétellel kétségbeejtő tudatlanságról tanúskodó hozzászólások tökéletes látleletei az átlag magyar zsidó lelkületének, amely 1989 óta könyörtelen meggátlója nemzetté válásunknak. Adja meg az Isten, hogy minél több olyan, zsidó álarc nélküli keresztény hozzászóló legyen a továbbiakban, mint aki a héber nyelvrontásról [5] írt látleletem üzenetét tökéletesen megértette: „Tompó testvérnek köszönjük hasznos, fontos tájékoztatását. Magam részéről ezentúl igyekszem odafigyelni, hogy kerüljem az általa említett szóhasználatokat, szóösszetételeket. Ismét okosabb lettem általa, és alig várom a következő írását.”
Ifj. Tompó László – HunHír.Hu