Szegény Kosztolányi mennyit harcolt minden magyartalanság, de főleg a „pesti nyelv”, vagyis a héber nyelvrontás ellen! Meggyőződéssel hirdette, hogy „senki sem jobb európai és műveltebb azáltal, hogy a szerves vegytant organikus kémiának nevezi”.
„Budapest ma is tele van zsidó szólásmódokkal és ezeket antiszemita emberek is használják. Jól nevelt emberek tartózkodnak a legkirívóbbaktól. Ilyenek a ’sag schon’, a ’mondd már’, a ’nekem legyen mondva’, a ’te jó Isten!’ és mások, amelyek németből fordított jiddis eredetű szólások. Jobb elemek ugyancsak igyekeznek elkerülni a kifejezetten zsidó szavak használatát, de ezek sokhelyütt mégis közkeletűek. Ilyenek: ’kóser’, ’ajser’, ’kabbala’, ’jampec’ stb. Általánosabban elterjedtek a kevésbé észrevehető zsidó szólásmódok, mint például ’mit tudom én’, ’csak nem fog megharagudni’, ’maga csak tudja’, ’tegye azt ó’ és így tovább.”
Makkai János, a két világháború közötti Magyarország kiváló közíróinak egyike írta ezt egyik könyvében (Urambátyám országa. Bp. é. n. Singer és Wolfner Rt. 163. old.).
A galíciai bevándorlás óta ellepte hazánkat, különösen Budapestet, a Makkai János jellemezte szláv-héber-német keveréknyelv, a jiddis. Azóta alig akad magyar, aki ne használná. Bárczi Géza nyelvész egyik tanulmányában (A „pesti nyelv”. Bp. 1932. Magyar Nyelvtudományi Társaság, 18-23. old.) számos további jiddis kifejezést felsorolt és egy zsidó kiadvány (A zsidó Budapest. Szerkesztette Frojimovics Kinga, Komoróczy Géza, Pusztai Viktória, Strbik Andrea. Bp. 1995. II. köt. 1645-1649. old.) egyedülálló részletességgel ismerteti őket. Elrettentésül, Makkai és Bárczi példáinak kiegészítéséül íme néhány, rendszeresen használt kifejezés ebből: ajvé (ajaj), balhé (botrány), barchesz/barhesz (fonott kalács), behemót (hatalmas), bóvli/bóvel (értéktelen), brahi (vicc, tréfa, ugratás), cefet, cefetül érzi magát (rossz, rosszul van), dafke (csakazértis), éceszgéber (ötletadó), elpaterol (megszabadul valakitől/valamitől), gajdol (zajong), handlé (házaló, ószeres), hapsi (szabad) férfi, haver/háver (barát), herót (félelem, gond), hirig (verekedés), jatt (kézfogás, megvesztegetés), kajak (erő), kibic (megfigyelő), lébecol (könnyelműen él), lejm (lopás), majré (félelem), mázli (szerencse), melák (hatalmas), meló (munka), mószerol (beárul, följelent), rahedli (rakás, kupac), rebach (nyereség), smucig (fösvény, zsugori), smúz (fecsegés), sóher (fukar), srác (kisfiú), stika (titok), stikli (csel), szajré (holmi), tarhál (pénzt kéreget), topis (rongyos), tróger (hitvány alak).
Nem véletlenül írta Ady, hogy a zsidótól „igazán mindent lehet követelni, de azt már nem, hogy magyar nyelvre tanítson bennünket” (Vallomások és tanulmányok. Bp. 1944. Athenaeum, 237. old.). Mégis, másfél évszázada hagyjuk, hogy köznapi szóhasználatunkat beszennyezze, az újságok és a könyvek stílusát élvezhetetlenné tegye.
Szegény Kosztolányi mennyit harcolt minden magyartalanság, de főleg a „pesti nyelv”, vagyis a héber nyelvrontás ellen! Meggyőződéssel hirdette, hogy „senki sem jobb európai és műveltebb azáltal, hogy a szerves vegytant organikus kémiának nevezi”. Nem bizony, és ez is a héber nyelvrontás eredménye, ugyanis használói mindig többnek akarnak látszani, mint amik. Náluk a „műveltség” fokmérője az ötnyelvű szótár, ezzel takarják el tudáshiányukat.
Ő, aki legalább nyolc nyelven írt, olvasott, beszélt, mégis azt vallotta, hogy „csak anyanyelvemen lehetek igazán én”, és „gyermeki kötelességünk, hogy megtanuljuk anyanyelvünket” (A Pesti Hírlap nyelvőre. Szerkesztette Kosztolányi Dezső. Bp. é. n. 11. old.), amelynek szerinte a tíz legszebb szava: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.
Ha feltámadna és megtudná, hogyan beszél és ír ma az átlag magyar, gyanítom, visszakívánkozna a Fiumei úti Nemzeti Sírkertbe.
Ifj. Tompó László – HunHír.Hu
