Egyre rosszabb hírek érkeznek Piliscsabáról, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karáról. Nevük elhallgatását kérő hallgatók vallomásai és az intézmény honlapjának adatai azt mutatják, hogy az ott folyó oktatói munkának nem része sem a magyarságismeret, sem a keresztény bölcselet művelése.

Az egyetem küldetésnyilatkozatában azt olvassuk, hogy „egyetemes, átfogó, elmélyülésre és szintézisre képes tudományos szemléletre, az emberi személyiség, a keresztény és európai műveltségeszmény és a család tiszteletére, az együttműködési készségre, mások értékeinek elismerésére, a tudomány nyíltságára, nemzetköziségére, autonómiájára és az egyetemi szabadság biztosítására az egyén és a közösség jogai, az igazság és a közjó határai között, az ország és a magyarság – Pázmány Péter akaratával megegyező – szellemi és etikai felemelkedésének szolgálatára, a keresztény életszemlélet és a katolikus tanítás megismertetésére, az erre épített szellemiség szeretetére, átélésére és megvalósítására” törekszik minden egyes kara.

Ezzel szemben az intézmény bölcsészkarán belül működő Magyar Irodalomtudományi Intézet 2009. szeptember 12-től érvényes félévi kollokviumának tételjegyzékében Ady „lírafelfogását” például csupán néhány költeménye képviseli (A fekete zongora, Lelkek a pányván, A vár fehér asszonya, Emlékezés egy nyár éjszakára, Ember az embertelenségben, Mai próféta átka, Az eltévedt lovas, Nótázó vén bakák, Ézsaiás könyvének margójára, A Kalota partján, Beteg szívemet hallgatod). Az intézet oktatói meghatározta huszadik századi magyar irodalmi kötelező tananyagból hiányzik – hogy csak kapásból emeljek ki néhány nevet – Alföldi Géza, Mécs László, Mollináry Gizella, Nyírő József, Reményik Sándor, Sajó Sándor, Sértő Kálmán, Sinka István, Somogyváry Gyula, Szabó Dezső, Tormay Cécile, Veres Péter, Wass Albert. Nem hiányzik viszont Esterházy Péter, Kertész Ákos és Imre, Konrád György, Nádas Péter, Petri György, Spiró György, Tandori Dezső. Olyan örökzöld műveket ajánlanak a kiváló professzorok, élükön Dr. Horváth Kornélia docenssel, mint Krasznahorkai László Sátántangóját, Márton László Jacob Wunschwitz igaz történetét, Háy János Dzsigerdilenjét.

De nemcsak a magyar irodalomszemlélet, hanem a keresztény bölcselet tanítása sem része a kar tevékenységének. A tudós professzorok legyintenek Aquinói Szent Tamásra vagy Schütz Antalra, nekik más kedvenceik vannak, olyanok, mint például Bergson, Wittgenstein vagy Heller Ágnes.

Valaha a Pilis szakrális föld volt, mert azzá tették pálos atyáink, nem hiába látogatta gyakran Prohászka Ottokár. Ma már aligha, hiszen bármennyire is gyönyörűek Piliscsabán Makovecz Imre egyetemi építményei, ami bennük folyik, éppoly megszentségtelenítése a földnek, mint volt ugyanitt a Kertész-„regény” Koltai Lajos általi megfilmesítése ezen a tájon. És ezek után még képes azt hirdetni magáról az intézmény, hogy „mint katolikus egyetem rendelkezik az alábbi lényeges tulajdonságokkal: katolikus eszmeiség, nemcsak az egyének, hanem az egyetemi közösség részéről is, állandó reflexió az emberi tudás növekvő gazdagságára a katolikus hit fényében, ennek a tudásnak saját kutatásokkal való gyarapítása, hűség az Egyház által közvetített keresztény üzenethez, intézményes elkötelezettség Isten népének és az emberiség nagy családjának szolgálatára azon az úton, amely az életnek értelmet adó transzcendens cél felé vezet”!

A bölcsészkaron hallgatnak a múzsák? című látleletemre (www.hunhir.hu, 2010. 02. 05.) való hozzászólók egyikének minapi beszámolója is pont ennek az ellenkezőjéről győz meg. Mint írja, rendszeresen együtt utazik éppen a piliscsabai „bölcsészekkel”, akiket még az általános iskolából sem engedett volna ki, mivel „nem beszélik a magyar nyelvet minimális szinten sem, fogalmuk sincs a körülöttük lévő világról, alapvető dolgokról is teljesen hamis és torz elképzelésük van (…). Jellemző példa, hogy 7-8 ’bölcsész’ a fülem hallatára egy fél órán keresztül (nem vicc) próbálta kitalálni, mi is az a paraj. A paraszt vidéki elnevezésétől (!) kezdve, az elektromos akármin (így, szó szerint) keresztül minden volt. Egy fiú felvetette, hogy valamiféle mártás lehet, mire a többi agymenő leugatta! És ezek lesznek költők, írók, a kultúra formálói!”

Volt egyszer egy egyetem, Pázmány Péter alapította 1635-ben, és alighanem forog a sírjában, ha arra gondol, mennyire igaz rá ma Kölcsey sora: „Névben él csak, többé nincs jelen.”

Ifj. Tompó László – HunHír.Hu