Aligha időszerűbb Kodály, mint napjainkban, amikor az iskolákból és a tömegtájékoztatásból kiveszőfélben van nemcsak a népdal, hanem egyáltalán a zenei műveltség, olyannyira, hogy legnagyobb zeneszerzőnk módszerét inkább Japánban ismerik és tanítják ma, mint nálunk.
Kodály számára a népdal nemcsak szép irodalmi emlék, hanem maga a magyar gondolkodás, amelyből a magyar tájak régi színeit, hangulatait megismerjük. Ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy „a nemzet zöme nép maradt a legújabb időkig, kiváltképpen zenei tekintetben. Nem kezdetlegesség, hanem évezredes fejlődésben kiérlelt, leszűrődött művészet. Tökéletes, mert kiegyensúlyozott egység az a kultúra, amely létrehozta” – írja a népdal fontosságáról.
„Konkoly Zoltánnak (a regényben minden közszereplő ál-vezetéknéven szerepel, így
zeneszerzőnk is – Ifj. T. L.) a zene volt egyetlen élete. Az ős elhivatású tehetségnek a világ minden mély izenete hangban lett életévé. (…) A primitív szentek rajongása volt neki a zene: nemcsak művészet, hanem hit, az élet magához ölelése, az életakarata egyetlen formája.” – vallotta Kodály Zoltánról, az Eötvös Kollégiumban megismert testi-lelki jó barátról, a későbbi művészről Szabó Dezső a Segítség című regényében (Bp. 1926. Genius, I. köt., 147-148. old.).
Aligha lehetne ennél találóbban jellemezni Kodályt. A róla szóló hatalmas irodalomból vajon olvasnak ma valamit is? Pedig nemcsak könyveiből, különösen „A magyar népzené”-ről írtból (Bp. 1943. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda), hanem a zeneművelődési elveiről, életküzdelmeiről szóló visszaemlékezésekből is rengeteget meríthetnénk, mint például az „Így láttuk Kodályt” címűből (Bp. 1994. Püski Kiadó), amelynek anyagát Bónis Ferenc zenetörténész, Kodály-tanítvány állította össze, és célját így fogalmazta meg: „Egy nemzetnyi közösség keresi napjainkban önmagát és helyét ezeréves értékek meg ezredmásodperces múlandóságok között. Ilyenkor sorsdöntő lehet minden kísérlet, melynek célja, hogy feltárja egy nagy történelmi folyam forrásvidékét: Kodály és Bartók ’tiszta forrását’”. (9. old.)
A hálás tanítványok (elsősorban András Béla, Ádám Jenő, ifj. Bartók Béla, Bónis Ferenc, Comensoli Mária, Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Kósa György, Lőrincze Lajos, Rajeczky Benjamin, Sulyok Imre, Szedő Dénes, Szokolay Sándor, Vargyas Lajos, Weöres Sándor) visszaemlékezéseiből is egyértelműen kitűnik, hogy a magyar a zenében is világhatalom, éppen Kodály és Bartók által, mert, miként Justh Zsigmond írja a Fuimus című regényében, az a nép, amelynek lelkéből úgy száll a dal, mint a magyaréból, sohasem elveszett. Kodály számára a népdal nemcsak szép irodalmi emlék, hanem maga a magyar gondolkodás, amelyből a magyar tájak régi színeit, hangulatait megismerjük. Ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy „a nemzet zöme nép maradt a legújabb időkig, kiváltképpen zenei tekintetben. Nem kezdetlegesség, hanem évezredes fejlődésben kiérlelt, leszűrődött művészet. Tökéletes, mert kiegyensúlyozott egység az a kultúra, amely létrehozta.” – írja a népdal fontosságáról (A magyar népzene, 1943. 67. old.). Ennek az ősi kincsnek tudományos feltárását éppen Bartók Béla és Kodály Zoltán kezdte meg, majd olyanok folytatták, mint Mathia Károly, Kerényi György, Volly István, Szedő Dénes, Vargyas Lajos.
A mester Kodály Zoltán zeneszerzői, népzenei örökségünket feltámasztó munkásságának csaknem minden rejtettebbnek tűnő oldalát megvilágítja a kötet valamennyi írása.
Keresztury Dezső és Lőrincze Lajos az idegen szavak (leginkább a germanizmusok, így a „kultúr” előtag használata) ellen valóságos irtó hadjáratot folytató Kodályt éppoly fölényes tárgyismerettel és lebilincselő szemléletességgel ábrázolja, mint a szigorú zenenevelőt a tanítvány Szokolay Sándor, akinek megrendítő vallomásából fény derül a Tanár Úr megejtő emlékezőképességére: „Memóriáját is volt módom megismerni, szemrehányó szavait hallgatva: – Az idén miért nem indult a szolfézsversenyen? Ez a tarhosi szellem? Ül a tavalyi díján, maga kotlós, pedig egy fiszt, egy bé-t, meg egy ütemváltást már akkor is elvétett! Nem tagadom, köpni-nyelni nem tudtam, hogyan emlékezhet ilyen gépi pontossággal egy diákra a háromszázból?” (356. old.) Olsvai Imre népzene-kutató ugyanakkor cáfolja Kodály állítólagos túlzott zárkózottságát, merevségét, rámutatva arra, hogy csupán „önvédelemből” volt tartózkodó természetű (362. old.), mint minden művész lángelme, tanítványaihoz azonban közvetlen és olykor kimondhatatlanul kedves tudott lenni, viszont ha kellett, atyai szigorral jelzett bármily hibát. Illyés Gyula vallomása pedig megsemmisítő csapás mindazokra, akik Bartók Béla és Kodály Zoltán életművét szembeállítják egymással (185-186. old.).
Bónis Ferenc névmutatóval és Kodály-művek mutatójával ellátott összeállításának
mindannyiunk könyvtárában ott kellene lennie, hiszen – miként Szokolay Sándor fogalmaz – Kodály – „egy műveltebb és igazabb Magyarország szimbóluma. Ettől a Kodálytól mi nem fordulhatunk el: magunkhoz kell szorítanunk őt.” (367. old.)
Ifj. Tompó László – HunHír.Hu
