Ma már nem csak a putriban, de a nagyobb házakban sem hallatszik kacagás.

Kétségbeesett, kilátástalan helyzetben lévő emberek nyomorra, éhenhalásra ítélt nyugdíjasok. Fiatal, életerős, gyermekszülésre termett nők, kik munkahelyüket féltve nem mernek gyermeket vállalni a jövőtlenségbe.

Nemhogy kacagni, de már sírni sem tudunk. Elsírtuk minden könnyünket, felőrölt, elfásított minden érzelmet az a nemtelen harc, amit a létért, az életben maradásért vívunk nap mint nap. A bűn fertelmes bűzében vergődő városok, szenvtelen arcú emberek, közülük a szerencsésebbike reggelente összeszorított foggal megy dolgozni. Falvak, melyek udvaraiban összeroskadtak már a csirke- és disznóólak. Szebb időket megélt tsz-épületek kongnak az ürességtől, gaztól felvert szántóföldek hevernek parlagon országszerte.

Magyarország haldoklik! Utolsó dobbanásként hazánk szívének egyik pitvarában megszületett a Magyar Gárda. A Magyar Gárda, aki a más pitvarokban lévő nemzeti szervezetekkel karöltve képes újjáéleszteni az országot. Kívülállóknak elképzelhetetlen összefogással, emberfeletti teljesítménnyel az utolsó dobbanásból élő, lüktető szervet hoztak létre. Amerre jártak, a megkövesedett lelkű emberek arcán hittel teli mosoly, szemükben remény fénye gyúlt.

Segélykérő telefonhívások sokaságát kapják naponta. És Ők mennek. Viszik a ruhát, cipőt, játékokat, tartós élelmiszert, amit jó szándékú emberek adományoztak. Mennek tüzelőt vágni, kiégett lakást felújítani, költöztetni, árvíz sújtotta területen gátat építeni, jégverésben rommá lett házakat helyreállítani. A legnehezebb munka végzése közben is mosoly van az arcukon. Mi ad nekik ekkora erőt, energiát? Mi az amitől hitük töretlen? Nem titok! A rejtély megoldása egyszerű.

Ők látják, hogy nem halt ki a magyarból az összetartás, ezért nincs minden veszve. Sokan keresik meg őket a segítségre szorulókon kívül is. Olyanok, mint Laci, aki azért telefonált, hogy megkérdezze, miben tudna segíteni. Válaszként azt kapta, hogy több családnak nincs tüzelője. Télvíz idején fűtetlen kis házaikban többgyermekes magyar családok tengetik az életüket. Laci pár nap múlva ismét telefonált. – Van tűzifa, megyek a teherautómmal, elszállítom a rászoruló családokhoz, csak a fel- és lerakodáshoz kérem a gárdisták segítségét.

Ment három gárdista, Erika, József és Péter, meg József fia, Krisztián. Megpakolták a teherautót, elvitték a tüzelőt az egyik szegény sorsú családhoz, aztán ismét megpakolták a teherautót, és elvitték a második fuvart egy másik rászoruló családhoz. Ezek a családok az idén télen nem fognak megfagyni.

Ennyire egyszerű. Nincs túlbonyolítva, agyonkönyvelve, hetvenhétszer iktatva. Minden szereplőt az önzetlenség vezérel. Senki nem vár érte anyagi javakat, hírnevet. Jutalmuk az elgyötört arcokra csalt mosoly, a reménytelenségben megüvegesedett szemekben gyúló életteli csillogás.
Az ilyen Lacik az életvízcseppek megtépázott, földbe döngölt országunknak. Az ilyen Lacik a gárdisták segítségével eljuttatják a reményt, a hitet hazánk legeldugottabb helyére is. Lépteik nyomán életre kel a kilátástalanságba fullasztott magyar öntudat,s mint fagyban megdermedt kismadár a kandalló melegénél, úgy éled újjá Magyarország. Sok ilyen Laci kell ahhoz, hogy megérhessük a szebb jövőt!

Gyursánszky Erika