Meredten állt a lakás hatalmas ablaka előtt. Képzeletének borús felhője keserű cseppeket gurított végig az arcán.

Saját lábain szökkent, pörgött, táncolt, ugrott – néha csak állt, jó stabilan – bizsergető, büszke örömöt érezve lábujjaiban a végtelen stabilsága miatt… Használta, mondhatni kihasználta éppencsak felfedezett izmait. Jött, ment, taposott, sietett, andalgott, leguggolt, rúgott…

Nem telhetett így el hosszú idő. Mankó úr alatt nyikordult a parketta – a gondolatban átélt mozgások kibillentették korábban megkérdőjelezhetetlen egyensúlyából- az éles hang pedig azonnal elfújta az egész tudatát elfedő párát. Kinézett az ablakon, át a szemközti aluljáró kijáratára. Egy sánta döcögött ki az alagútból. Haladt lassan előre, egyedül, néha-néha megkapaszkodva a falra erősített korlátban.

Mankó úr ötven év alatt egyre keményebbre dermedt szíve hirtelen megpattant és ezer szilánkra hullott.

Ha csak egyetlen napra lehetett volna legalább egy sánta, vagy falábú… de ember…