Nemsokkal azután, hogy a pápa megfosztotta hatalmától Podjebrád György cseh uralkodót, 1469. május 3-án a cseh katolikus rendek Olmützben Hunyadi Mátyást választották cseh királlyá. Ily módon a választófejedelmek sorába lépve Turul-vérű királyunk közelebb került végső célja eléréséhez, a Német-római császári korona megszerzéséhez.

Miután Hunyadi Mátyás feleségül vette Podjebrád György, cseh király lányát, Podjerád Katalint, a cseh-magyar kapcsolatok szorosabbá váltak. Pár éven belül azonban feszült lett a viszony a két uralkodó között, ráadásul 1464-ben Katalin is meghalt. Mátyás apósával kapcsolatban több dolgot is nehezményezett, többek között azt, hogy a cseh csapatok rendszeresen betörtek Magyarországra, illetve, hogy Podjebrád György nem támogatta vejét III. Frigyes császárral szemben.

Az 1467-ik év nyarán, a trónvesztettnek nyilvánított Podjebrád György koronáját II. Pál pápa, a csehországi katolikus rendek óhajtásával összhangban, Kázmér lengyel királynak ajánlotta föl. Három követet küldött hozzá: Rüdesheimi Rudolf boroszlói püspököt, Ercleus Péter aacheni kanonokot és Gábor veronai származású szent-ferencrendi szerzetest. Azonban igyekezeteik, hogy a királyt Csehországnak fegyverrel való elfoglalására bírják, eredménytelenek maradtak. Kázmér a veszélyes vállalkozástól visszariadt. A felszólításra kitérő választ adott; elhatározását a jövő évben tartandó lengyel országgyűlés szavazatától tette függővé.

Ez a válasz a szentszék követeit és a csehországi katolikus rendeket nem elégítette ki, mivel a válságos helyzet nem tűrt haladékot. Abban állapodtak meg, hogy máshol keresnek támogatást. Bizonyára Gábor atya, ki tizenkét esztendővel azelőtt Kapisztrán János kíséretében Magyarországon működött, és mind a nemzet hadi erejének, mind Mátyás egyéniségének értékét ismerte, volt az, ki társait arra figyelmeztette, hogy Podjebrád György megbuktatására a képességet és készséget legbiztosabban a magyar királyban lelhetik fel. A csehországi katolikus rendek 1467. december végén tartott boroszlói gyűlésükből Boskovitz Protáz olmüczi püspököt azzal a kérelemmel küldötték Mátyáshoz, hogy „a cseh korona alatt élő katholikusokat védnöksége alá fogadja, és a szent hit ellenségeinek leküzdésére fegyvert ragadjon.” Hozzájuk csatlakozott Gábor atya és Ercleus kanonok, akik a pápától buzdító leveleket hoztak magukkal.

Váradon jelentek meg a király előtt. A Nándor-Fejérvár felszabadításában egykor közreműködő Gábor atyának vallásos lelkesedése, és az olmüczi püspök humanista ékesszólása alkalmas lehetett arra, hogy Mátyás szellemét megragadja. És míg ezek az ég jutalmával és a történeti név dicsőségével kecsegtették, ugyanakkor Mátyás meglátta a gyakorlati értékű politikai előnyöket is.

Ugyanis Podjebrád minden bajért, ami őt érte, a császárt okolván, az 1468-ik év első napjaiban háborút üzent neki, és sereget küldött Ausztriába. Frigyes maga képtelen levén az ellenállásra, mivel a német birodalomból gyors segítséget nem remélhetett, Mátyás támogatását kérte ki, és azt az ajánlatot tette, hogy a magyar király címét leteszi, a birtokában maradt magyarországi várakat és városokat átadja; sőt kilátást nyújtott arra is, hogy Mátyást a német birodalom fejedelmei által római királlyá választatja meg.

És míg ennyi tényező összejátszott, hogy a csehországi vállalkozásra Mátyást hajlandóvá tegye; úgy látszott, mintha az akadályokat, amik visszariaszthatnák, útjából magasabb hatalom keze hárítaná el.

Váradon eléje járult a magyarországi összeesküvés egyik vezére, Zápolyai Imre, hogy kudarcot szenvedett merényletéért kegyelmet eszközöljön ki; ide jött a moldvai vajda követe, aki urának hódolatát mutatva be, a királyt megnyerni igyekezett; a végül még török követek is érkeztek, hogy hosszabb fegyverszünet kötésére a szultán hajlandóságát bejelentsék.

Így tehát Mátyás meg volt nyugtatva az iránt, hogy nyugat felé fordulva az országot sem belső zavarok, sem külső támadások veszélye nem fenyegeti. Így a pápa, a császár és a csehországi katolikusok követeit azzal a válasszal bocsátotta el, hogy a háborút Podjebrád ellen haladék nélkül megindítja. Hogy váratlan és biztos csapást mérhessen rá, elhatározását titokban tartotta, és nagy eréllyel megindított hadi készületeit úgy intézte, mintha Moldva ellen irányulnának. Ezért Várad vidékén soká időzött, és elhatározását csak március közepe táján az Egerben tartott tanácskozáson hozta nyilvánosságra. A magyar urak közül többen ellenezték a csehországi vállalkozást, mivel azt a nemzet érdekeinek szempontjából feleslegesnek, vagy épen veszélyesnek ítélték. Mások azonban önként ajánlkoztak, hogy a hadjáratban dandáraikkal részt vesznek. A Szentgyörgyiek és a Zápolyaiak, hogy hűtlenségüket elfeledtessék, vetélkedtek a ragaszkodás és áldozatkészség kinyilvánításában még a király állandó híveivel is.

Mátyás készületeit páratlan gyorsasággal fejezte be. Március végén már az ország északi határszélén, Nagy-Szombatban állomásozott, készen a háború megindítására. Itt fogadta a csehországi katolikus rendeknek a hatalmas Sternberg Zdenkótól vezetett küldötteit, kik támogatást, hűséget, engedelmességet ígértek, és a cseh királyi címet ajánlották föl neki. Mátyás ekkor még csak a „Csehország és a hozzá csatolt tartományok védnöke” címét vette fel.

Ezzel a magatartásával a lengyel királyt akarta kímélni, akinek megnyerésére törekedett. Egy magyar-lengyel-osztrák szövetség létesítésének gondolatát karolta föl, és állandóságának biztosítékául kettős házasságot tervezett, a mit a lengyel király leányainak egyikével ő maga, a másikkal a császár kilenc esztendős fia, Miksa főherceg kötött volna meg. Javaslatával az olmüczi püspököt Krakkóba küldötte, de a tárgyalások eredményét nem várta be, háborút üzent az Ausztriában dúló cseh hadak vezérének, Viktorin hercegnek.

Mátyás április 8-án Pozsonyból manifesztumot bocsátott ki: „Elszántuk magunkat, hogy magunk vállalkozunk arra, a mit mások maguktól elhárítottak. A teher, a mit magunkra veszünk, súlyos, de a legmagasztosabb égi jutalmat és a legnagyobb földi dicsőséget ígéri. Ezt a háborút csak olyan szentnek tartjuk, mint azt, a mit a törökök ellen régtől fogva viselünk. A Mindenható ügyéért szállunk síkra, és ezért biztosan számítunk az Ő támogatására. Nem becsvágy, nem földi előnyök kilátásai vezetnek. Részvétünk az elnyomottak, hódolatunk az apostoli szék, buzgalmunk az igaz hit iránt ösztönöznek. Egyetlen jutalom, a mire számítunk: a béke, mely a háborúk szülötte, és azoknak hálája, kiket jótéteményeinkben részesítünk!”

Ekkor ötezer magyar fegyveres Ausztriába nyomult, melyet rövid idő alatt fölszabadítottak. A cseh sereg egy részét kiűzték, a másik részt Stockerau mellett körülzárták. Április 14-én maga Mátyás, tizenhatezer emberből álló serege élén, főpapok és urak fényes körében, megindult Pozsonyból. Vele volt a két érsek, a pécsi és egri püspökök, a Zápolyaiak és Szentgyörgyiek, Csupor Miklós és Podmaniczki László; az osztrák Grafeneck Ulrik és a cseh Sternberg Zdenko.

Mátyás néhány nappal megindulása után Morvaországban Iglau városánál táborozott. Podjebrád közeledéséről értesülvén seregét Laa város mellett megerősített táborba helyezte el. De egyikük sem látta célszerűnek nyílt csatában megmérkőzni, csak az előhadak között folytak naponkénti csatározások. Így tartott ez május elejéig, a mikor Podjebrád Csehországba vonult vissza, és Morvaország védelmét fiára, Viktorin hercegre bízta.

Mátyás ekkor a gazdag Trebics várost szállta meg, a mely úgyszólván teljesen lángok martaléka lett. Tovább nyomult seregével, Brünnig, ahol a lakosság mint szabadítót üdvözölte. Mátyás július 4-én tartotta Morvaország fővárosába, Olmüczbe ünnepélyes bevonulását. Itt a cseh- és morvaországi rendekkel gyűlést tartott és a tartomány igazgatásáról intézkedett. Szeptember elején hadainak fővezérletét Sternberg Zdenkóra bizván visszatért Magyarországra.

Visszatérésének oka az volt, hogy szeptember 8.-ra Pozsonyba országgyűlést hirdetett meg, és a köznemességet megyénként követek küldésére hívta föl.

Mátyás az ország rendjeinek körében személyesen fejtette ki azokat az okokat, amik őt a csehországi hadjárat megindítására bírták. Kifejtette, hogy „a cseh eretnekek kiirtása vagy legalább megfékezése” két szempontból sürgetősen szükséges; először azért, mert azok Magyarországot régtől fogva kegyetlenül háborgatják és a mi vérünket szüntelenül szomjúhozzák”. Másodszor pedig azért, mert „az ő megfékezésük után az ország többi ellenségeit, bármilyen hatalmasok legyenek, könnyebben le lehet küzdeni.” Azután tüzetesen előadta, hogy kitűzött feladatnák megoldása milyen módon történhetik, és mennyi költséget igényel. Bejelentette, hogy az egész nyáron át folyó hadjárat költségeit saját jövedelmeiből fedezte, a további terhek viselésére nem képes.

Előterjesztése az ország rendjeit meggyőzte arról, hogy „az eretnekek ellen megindított hadi vállalat folytatása nemcsak a katolikus egyház szempontjából szükséges, hanem saját érdekükben és az országra, nézve is hasznos.” Ennek következtében „önkényt” pénzsegélyt ajánlottak föl: minden jobbágytelekre egy forint adót vetettek ki, de egyúttal kimondták, hogy ilyen rendkívüli adót jövőre többé kivetni nem fognak. Mátyás, bizonyosan az ország rendjeinek kérésére, élőszóval és külön okiratban kinyilatkoztatta, „királyi szavára fogadta”, hogy koronázása alkalmával tett ígéretét hűségesen megtartja, „szokatlan adókat behajtani és behajtatni nem fog, az ország főpapjainak, zászlós urainak és nemeseinek szabadsága ellen semmiféle sérelmet elkövetni nem szándékozik.”

Ezt az okiratot nyolc főpap és tizenhárom világi úr aláírásával látta el, tanusítva, hogy a „király úrral és ő érette hitükre ígérték, hogy az ő akaratuk ellen hasonló adót nem vet ki, az ilyen önkényes adómegajánlás gyakorlatát nem honosítja meg; hanem mindenben az ország javát, jogait és szabadságát véve tekintetbe, élőszóval tett és okiratba foglalt ígéretét megtartja.” Az országgyűlési végzésbe pedig az a királyi ígéret olyan formában iktatatott be, hogy „a koronázási országgyűlés végzéseit ő felsége sértetlenül mind maga megtartja, mind pedig másokkal megtartatja, az ország lakosainak jogait sértő rendeleteket, ha netalán ilyeneket kibocsátott volna, visszavonja.

Ezen, sokfélekép körülbástyázott, de általánosságban tartott s azért kétes értékű ígéreteken kívül, az ország rendjei még külön törvénycikkelyek egész sorozatában igyekeztek gondoskodni a király önkényes eljárása által eddig szenvedett sérelmek orvoslásáról és megismétlődésük megakadályozásáról.

Az ország rendjei mindezeken fölül az adó megszavazásáért a királytól azt a viszontszolgálatot eszközölték ki, hogy őket a következő egy esztendőre honvédelmi kötelezettségüktől, vagyis mind a vármegyei bandériumok kiállításától, mind a közfelkeléstől fölmentette, azt az esetet kivéve, ha „az országot a török császár vagy más hatalmas ellenség megtámadná, és a király nem bírna saját hadaival ellenállani.”

Mátyás e szerint az országgyűléstől az adó megajánlását megaláztatások és áldozatok árán vásárolta meg. Ezt az árat bizonyára azért nem tekintette túlzónak, mert az adó megajánlása nemcsak a csehországi hadjárat folytatására adta meg az eszközöket, hanem a vállalkozásnak a nemzet részéről javallását és szentesítését foglalta magában.

Ez az esemény egész figyelmét lekötötte, céljainak elérése érdekében sokfelé szétágazó diplomáciai tevékenységet fejtett ki.

A tárgyalások, a miket a tavasz kezdetén a lengyel királyi udvarral indított meg, nem vezettek eredményre, az olmützi püspök a házassági ajánlatra kitérő választ kapott. Majd viszont az Olmützben megjelent lengyel követeket, kik a béke létrehozására közbenjárásukat fölajánlották, Mátyás utasította el azzal a válasszal, hogy forduljanak, a pápához és a császárhoz, kiknek megbízásából viseli a háborút.

A Lengyelországhoz fűzött remények meghiúsulásával viszonyát a császárhoz és a német birodalom fejedelmeihez igyekezett mind szorosabbá fűzni. Október elején Schönberg pozsonyi prépostot a szász és bajor fejedelmekhez, házassági és szövetkezési ajánlatokkal, követségbe küldte

A császár a maga részéről mindent megtett, hogy Mátyást ragaszkodásának őszinteségéről meggyőzze. A legkalandosabb eszközökhöz nyúlt. Nemcsak biztosította, hogy római királlyá megválasztatása érdekében már három választó-fejedelem szavazatát nyerte meg részére, hanem azzal is hitegette, hogy a császári koronát leteszi, egyházi pályára lép és fiát, Miksa főherceget az ő gyámsága alá helyezi. Október végén azt az elhatározását közölte Mátyással, hogy fogadalmát mielőbb beváltandó, Rómába utazik, és távollétének idejére tartományai megoltalmazását Mátyásra bízza, azok jövedelmeit neki engedi. Mátyás ezt az ajánlatot elfogadta, és erről a megállapodásról mindkét fél okiratot állított ki.

Mátyás ekkor azon volt, hogy a Podjebrád ellen indított háborút mielőbb befejezze, és azután figyelmét a német birodalom ügyeire irányíthassa. Az 1469-ik év elején Morvaországba tért vissza, és február 13-án tízezres sereg élén Brünnből kiindulva a hadi munkálatok színhelyét most már Csehországba tette át.

Egy ideig Chrudin város előtt táborozott, majd Willimowig nyomult. Ezt Podjebrád nem nézte tétlenül, seregének ügyes elhelyezésével a magyar tábor közlekedési vonalait teljesen elzárta, úgy hogy ott a kemény téli időben nagy szükség állt be. Mátyás ekkor, ahelyett hogy ellenfelével nyílt ütközetben megmérkőzött volna, váratlanul békeajánlatokat tett. Erre, nem annyira a stratégiai viszonyok, mint politikai okok késztették.

Meggyőződött ugyanis arról, hogy őt a császár ígéreteivel és ajánlataival rászedte. Frigyes, ámbár Ausztria egy évi jövedelmét néki tényleg átengedte, a római utazás és a lemondás tervével komolyan soha sem foglalkozott; Mátyásnak római királlyá megválasztatása érdekében semmit sem tett; sőt ellenkezőleg: a római királyságot a burgundi fejedelemnek is felajánlotta, valamint a pápánál lépéseket tett a csehországi koronával összekapcsolt választófejedelmi méltóságnak Ausztriára átruházása és a Habsburg ház magyarországi jogigényeinek elismerése érdekében.

Ilyen körülmények között, a csalódás és kiábrándulás hatása alatt, Mátyás merész fordulatra szánta el magát: a cseh királlyal kívánt a császár ellen szövetkezni. Február 27-én Ankrow közelében találkozott vele. Több órán át négyszemközt tanácskoztak. Megállapodásaik felől köztudomásra csak azt hozták, hogy fegyverszünetet kötöttek, és állandó béke létesítése végett biztosaik Olmützben fognak tanácskozni.

Tárgyalásaik lényeges eredményeit szoros titok leplébe burkolták. Mátyás ajánlatot tett Podjebrádnak: ha az ő segítségével a császári trónra emelkedhetik, a tőle elfoglalt összes területet visszaadja, és őt a szentszékkel kibékíti. A cseh király az ajánlatot elfogadta, és egyik bizalmas tanácsosát, Bartensteini Span János lovagot azonnal útnak indította, hogy a francia királynál és a brandenburgi őrgrófnál a kellő lépéseket megtegye.

Ugyanis Franciaországnak módjában állt a burgundi fejedelem terveit meghiusítani, és ebben az irányban hatni a rajnamelléki választófejedelmekre. Az az ellentmondás pedig, amely Németország északi és déli részeinek fejedelmei között fönnállott, kilátást nyújtott arra, hogy a brandenburgi ház a Wittelsbach-dinasztiától fölkarolt burgundi jelöltség ellen állást fog foglalni.

A brandenburgi választófejedelemmel Mátyás közvetlenül is érintkezésbe lépett, és vele titkos találkozást tervezett.

Azonban, mikor alig több mint egy hónap multával Olmütz közelében Podjebráddal másodízben találkozott, Podjebrádtól kedvezőtlen híreket kapott. A brandenburgi udvar az előterjesztésekre azt a választ adta, hogy idegen uralkodónak császárrá megválasztatása nem várható.

A Podjebrád befolyásához fűzött remények meghiúsultával Mátyás a tárgyalásokat úgy irányította, hogy azok eredménytelenül szakadjanak meg. És most sem Podjebráddal, sem a császárral nem törődve azon fáradozott, hogy Csehország királyává való megválasztatását készítse elő. Ily módon a választófejedelmek sorába lépve végső célja elérésére, a Német-római császári korona megszerzésére, biztosabban számíthatott volna.

Sternberg Zdenkó 1469 április 12-én az Olmützben időző cseh, morva és sziléziai rendeket gyűlésre hívta össze. Előadta, hogy a magyar király iránt nagyon el vannak kötelezve, és az ő további pártfogásának biztosítása csak úgy várható, ha őt királyukká választják. Erre a jelenlevők mindnyájan készek voltak. Mátyás azonban, mikor a választás elfogadására felkérték, úgy viselkedett, mintha a rendek ajánlata meglepné, s azt habozna elfogadni. Gondolkodási időt kért, és hét nap multával, elhatározását a következő nyilatkozatban közölte:

A rendek jóakaratát – úgymond – köszöni, de attól tart, hogy mihelyt ő Csehország trónját elfoglalja, a pápa és a császár a háború terhét egészen rá hárítják. Ezért a választást csak azon feltétellel fogadhatja el, ha a rendek és a pápai követek biztosítják, hogy a német birodalom tizenkétezer lovast, vagy pedig évenként harmadfélszázezer forint hadi segélyt bocsát rendelkezésére.

A pápai követek nem voltak fölhatalmazva ilyen biztosítás megadására. Ennek következtében Mátyás a választás kérdését három hétig függőben tartotta. Végre az ő beleegyezésével, 1469. május 3-án az olmützi székesegyházban a választás ünnepélyesen megtörtént, és Mátyás a rendek hódolatát fogadván, az esztergomi érsek és a boroszlói püspök előtt, mint Csehország királya, az esküt letette. Majd Boroszlóba vonult, ahol a cseh koronához tartozó sziléziai tartományok rendjei mutatták be hódolatukat királyuknak.

Az 1469-es év második felében azonban jelentős fordulat ment végbe: a korábban beígért-kierőszakolt magyarországi anyagi támogatás elmaradt, ugyanakkor a császár magyarellenes politikába kezdett, és Mátyás cseh királlyá választásának törvényszerűségét is megkérdőjelezték. Egyszerre hirtelen minden számottevő politikai erő a lengyel Jagelló Ulászlót kívánta a cseh trónon látni, és ennek megfelelően a rendek meg is választották uralkodójuknak. Mivel Mátyás nem volt hajlandó lemondani a cseh királyi címéről, ezért Csehország élén két uralkodó is állt.

Mintegy 10 éves kaotikus háborús viszonyok után Ulászlónak és Mátyásnak sikerült kompromisszumot kötnie: eszerint mind a ketten használják a cseh királyi címet, és Mátyás birtokolhatja Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot.

(Magyar Nemzet Története, Révai Nagy Lexikona)

pig@ – HunHír.Hu