Zichy gróf első világháborús sérült katonákhoz, hadirokkantakhoz írt levele 1917. február 26-án jelent meg. Zicsi és vásonkői gróf Zichy Géza (1849-1924) író, drámaíró, színműíró, zeneszerző, zongoraművész, belső titkos tanácsos, császári és királyi kamarás, főrendiházi tag. Alig 14 esztendősen egy vadászbaleset során elveszítette jobb karját (saját puskája roncsolta szét jobb kezét).
Elkeseredés helyett megkettőzött ambícióval valóságos zongoravirtuózzá képezte magát, „bal kézre”. 1866-ban Pozsonyban lépett fel először félkezű zongorajátékával, és nagy sikert aratott, majd 1867-ben Pesten hangversenyezett. Mint zongoraművész egész Európában ismertté vált, és a hangversenykörútjaiból befolyt jövedelmét szinte teljes egészében jótékonysági célokra fordította, valamint kulturális mecenatúrát folytatott belőle.
Kedves fiaim!
Nektek irorn ezt a levelet, kiket hazátok szolgálatában egy nagy szerencsétlenség ért, de nemcsak szerencsétlenség, hanem nagy megdicsőítő tisztelet is egyszersmind.
De azért el ne bizzátok magatokat, ne higyjétek, hogy ti már minden kötelességteket leróttátok, mellyel a hazának és királyotoknak tartoztok.
Gondoljátok meg, hogy mi lenne, ha az ellenség letiporta volna hazánkat, és ti ugyan épkézlábu emberek lennétek, — de rabszolgák. Gondoljátok meg, hogy nektek nemcsak a haza és király iránt vannak kötelességeitek, hanem még valaki más iránt is, — önönmagatok iránt.
Üljetek ide mellém és beszéljük meg sorsotokat, őszintén, nyíltan, mintha senki sem hallaná, csak mi. Ti tudjátok, hogy én is rokkant vagyok, ötvenkét év óta félkezü, és becsületszavamat adom, hogy az első éveim leszámítva, soha nem éreztem szerencsétlenségem súlyát, sőt eszembe sem jutott, hogy félkezü vagyok.
Ti már most azt kérdezitek, hogy történhetett ez? Megmondom. Ugy történt, hogy dolgoztam, és a munka által legyűrtem, magyar módra, nagy szerencsétlenségemet. Nem ástam, nem kapáltam, de zongoráztam, naponta nyolc óra hosszat verve a száraz fát, mig megtanultam e mesterséget, és százezreket ajándékozhattam a szegényeknek.
Hát ti mit akartok dolgozni? Beszéljünk nyíltan — megmondom én: semmit. Nem a rokkantság a ti főbajotok, de a kislelkűség és a munka kerülés, azt mondhatnám: a munkaiszony. Ennek a kislelkü restségnek részben a ti rokkantságtok az oka, mert ti azt hiszitek, hogy a munkára képtelenek vagytok, pedig ez nem igaz.
De hát hogy akartok élni? Azt is megmondom: az állam adjon annvi pénzt, hogy minden rokkant független, gazdag ur legyen. Már most, ha az állam nektek annyi pénzt adna, azért ti mégis csak rokkantak maradnátok, de ő koldusbotra jutna. De mondjuk, hogy lenne annyi pénze, és minden rokkantból urat csinálna, azt hiszitek, hogy akkor minden jó lenne? Nem lenne.
A semmittevés, az unalom rávinne a pálinkára, a pálinka, avagy a pezsgő, az elzüllésre és szerencsétlenségre.
Kedves fiaim!
Dolgoznotok kell. Ha valaki, hát én értem a szomorúságtok, elkeseredéseteket, nem sok ember viseli ugy szivén sorsotokat, mint én, mert szeretlek tiszta szivvel, tiszta lélekkel.
De vannak jogos panaszaitok is. Miután a kórházban uri kisasszonyok ápoltak, ott ugráltak ágyatok körül minden kívánságotokat lesve. Ti azt hittétek, hogy ez mindig igy lesz, pedig nem igy lesz.
Félig vagy egészen meggyógyulva kitesznek. Ti meg haza akartok menni, de nem lehet. Felülvizsgálnak hetekig, hónapokig, egyik városból a másikba hajszolnak. Itt is, ott is keresik az irományokat, mig csak valahol az ország egy határvárosában meg nem találják — vagy meg sem találják.
Esetleg akad egy jó helyetek, de nem lehet elfoglalni, mert nem vagytok elbocsátva. Ami regula, az regula, de azért lehetne azt egyszerűbben és gyorsabban kezelni. Lássátok, fiaim, én sok rokkantnak adtam kenyeret, főképpen fél és másfélkezünek, egy része nem vált be, mert dolgozni nem akart.
Már most foglaljuk össze röviden, hogy mit lehet és mit kell kívánnunk és tennünk. Kívánjuk, hogy az állam viszonyainak megfelelő becsületes rokkantsági pótlékot fizessen. Kívánjuk, hogy a felülvizsgálatok gyorsabban teljesíttessenek. Készek vagyunk oly munkát vállalni, mely tehetségünknek megfelelő.
Megemlítem, hogy Magvarországon sok régi félkezü földműves van, le is fényképeztettem őket munka közben. Fogadjuk, hogy nem leszünk Magyarország koldusai, de hasznos, munkálkodó rokkant vitézei, féltékenyen megőrizve multunk dicsőségét, állásunk diszét és becsületét.
Isten áldjon meg, fiaim!
Higyjetek egy öreg rokkantnak.
Rajtunk csak Isten és önmagunk segíthetünk!
Igaz szeretettel
Zichy Géza gróf
Hunhír.info
