Minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma ledől s rabigába görnyed.” Klasszikus ódaköltőnk, Berzsenyi Dániel sorai méltán juthatnak eszünkbe, ha arra gondolunk, mennyire megpróbálják a világrontó erők a feminizmus szolgálatába állítani leányainkat, nőinket, asszonyainkat a nemek szerepeinek felcserélésével, szó szoros értelemben a nők férfiasításával és a férfiak nőiesítésével, régi nagyasszonyainkról viszont Garay János sorai: „Magyar hölgynek születtél, áldd érte sorsodat! Magyar hölgynek születni nagy és szép gondolat.”

A liberalizmus diktatúrájának egyenesen perverz nő- és férfiideálja azonban korántsem olyan új keletű, mint gondolnánk. Ha fellapozzuk tizennyolcadik-tizenkilencedik századi költőinket, azt tapasztaljuk, hogy keserűen panaszkodnak a szép nem idegenimádata, sőt közülük nem is kevesek „magyartalansága” miatt.

A pálos Ányos Pál például az 1780-as években a magyar ifjúságot féltette tőlük (A régi magyar viseletről):

Fussatok, barátim, mai szüzeinktől,
Fussatok ál ortzát hordó szépeinktől,
Kik tsak a tükörnek köszönik szineket,
S hivsággal mulattyák alatson lelkeket.
Ne hidjétek, hogy mit mondanak, buzgóság;
Nintsen ott szerelem, nincsen állandóság.
Tsak aztat kivánnyák, hogy ti imádjátok,
Hogy képek festékét rósáknak mondjátok,
S szüntelen beszélvén szép alkotásokról,
Reszketve lopjatok tsókot ajakokról.
Ez nálok az erkölts! tsipke főkötőkben
Korzikány kalapban, párisi tzipőkben.

Vörösmarty Mihály pedig egyenesen nekik írta alábbi versét 1837-ben (A magyartalan hölgyhöz):

Mert szép vagy, kellemid
Varázsát bámulom:
Mert jó vagy, tisztelet
Díjával áldozom:

Mert lelkes vagy, s veled
Mulatni kegyelem,
Hódítva von feléd
A leghőbb szerelem.

De mert e hon baján
Nincs szűdben fájdalom:
Ez fáj, s szerelmemet
Tört szívvel gyászolom.

Azonban természetesen az eszményi magyar nőről is – akinek nemzeti megmaradásunk köszönhető – megemlékeztek költőink, leginkább Garay János (Magyar hölgy):

Magyar hölgynek születtél,
Áldd érte sorsodat!
Magyar hölgynek születni,
Nagy és szép gondolat.
Oh hölgy, ki azt megérted:
Mi szép vagy és mi nagy!
Rendeltetés az égből,
A földön áldva vagy.

Szépnek teremte Isten,
Mert hölgynek alkota:
Virág a hölgy, az élet
Szépsége, illata:
Gyöngy, drága s ritka gyöngy ő
A szívnek tengerén,
Szelíd és tünde csillag
A szerelem egén.

De te midőn születtél,
Két hívatást nyerél:
A hölgyét s honleányét,
Mert hölgy s magyar levél.
Te néked szebb, dicsőbb tért
Szabott a végezés:
Születni és szeretni –
Magyar hölgynek kevés!

Te egy alvó hazának
Lányáúl születél,
Fölébredő nemzetnek
Anyjává tétetél!
Mit érne tündökölnöd
Egy büszhödt tó fölött?
Mit, szép virágnak lenned
Gyász-sírhalmok között?

Te néked korcs apákat
Jutott, ébreszteni:
Hazádnak tűzhelyéhez
Férjed tériteni,
S szíved lángjába mártván
Vezér szövétneked,
Hazád szeretetére
Nevelni gyermeked.

Hogy légyen, ami nincsen,
Egység e bús hazán:
Minden magyar, mi nem volt,
Csak honfi, honleány:
Hogy egy gyürűvé forrjon
Árpádnak nemzete!
S e szép arany gyürűben
A gyémánt gyöngye – te!

Magyar hölgynek születtél,
Tedd hivatásodat!
Egy hon nemtője lenni,
Mi szép egy gondolat!
Oh hölgy, ki ezt betöltéd,
Mi szép vagy és mi nagy!
Rendeltetés az égből,
A földön áldva vagy.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info