1959. április 28-án hunyt el Budapesten (az 1893. szeptember 21-én ugyanott született) Hankiss János irodalomtörténész, egyetemi tanár, aki személyesen is ismerte mindmáig legnagyobb írónőnket, Tormay Cécile-t, így Róla szóló, eredetileg 1939-ben megjelent, ma újra kapható pályaképe feltárja emberi-írónői egyéniségének rezdüléseit, egyben egy olyan, ma már archaikusnak tűnő világba kalauzolva, melyben még volt becsülete az irodalmi műveltségnek.
Tanulmányait az Eötvös Kollégiumban végezte, majd genfi és párizsi ösztöndíjas évei után középiskolai tanári oklevelet szerzett. 1916-tól Debrecenben egyetemi lektor, 1923-tól a Francia Tanszék tanára, 1927-től a párizsi Sorbonne tiszteletbeli professzora, 1943-tól kultuszminisztériumi államtitkár, 1950-től haláláig könyvtári munkatárs.
Művei közül legmaradandóbb mégis Tormay-pályaképe, amely feltárja emberi-írónői egyéniségének rezdüléseit, egyben egy olyan, ma már archaikusnak tűnő világba kalauzolva, melyben még volt becsülete az irodalmi műveltségnek. Az 1937-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt írónőről két év múlva a Singer és Wolfner Rt. kiadásában megjelent, 1946-ban indexre tett kötete előszavában nem győzte eléggé hangsúlyozni, hogy milyen veszteség elmenetele, hiszen „Tormay Cécile nagyságát mindenki érzi, aki olvassa, és mindenki érezte, aki őt magát láthatta. De ez a nagyság nem vulkáni kirobbanás vagy legalábbis nemcsak az. Annyi benne a mélység és a művészet, hogy futó tekintet, félszemmel olvasás nem foghatja át, s annyi benne az új, elskatulyázatlan érték, hogy elő kell készülni befogadására. Emberi és írói nagyságát bizonyos értelemben föl kell fedezni, jelentőségét a magyar történelem és a magyar irodalom folyamatában meg kell világítani, a magyar olvasó számára ki kell keresni azokat a kilátókat, ahonnan legkönnyebben és legteljesebben birtokába veheti a mélységekben és a magasságokban az ő számára feltárt kincseket.”
Írónői mivoltától egyenesen elválaszthatatlan egyéniségét ismerve idézte fel „erőt adó emlékét, a voltaképpen törékeny, szőke asszonyt, aki mégsem tette egy pillanatra sem a gyöngeség vagy segítségre szorulás benyomását. Talán azért, mert szép szürke szemeiből a jóság és erő olyan szövetsége sugárzott, amilyent a kor leghíresebb vezérférfiainál sem tapasztaltam. Hallom a meleg zengésű hangot, amely méltó szárnya volt a szép és hatalmas gondolatnak, és érzem a lélek biztos lebegését az élet fölött, a ma már tökéletes harmóniát az életpálya küzdelmessége és a remekművek örök nyugalma között, a túlfinomult kultúra elszigetelő célzata és a közéletnek nagy emberekre szomjazó porondja között. S egész erővel felsejlik bennem a bizonyosság, hogy az ilyen emberfölötti harmóniáért a szíve vérével fizet az ember s hogy az ilyen áldozatot a nemzet kicsinyei csak úgy érdemlik meg, ha megpróbálnak lángra gyúlni a nagyság szikratüzénél.”
Hangsúlyozta, hogy orosz, francia, német, görög olvasmányai ellenére a szárnypróbálgató Cécile igazi mestere mégis Arany János maradt, pályája beteljesülése pedig a történelmi Magyarország 1918-as összeomlása és az abból következő 1919-es „proletárdiktatúra” – olvasatában „patkánylázadás” – elszenvedéséből megszületett „Bujdosó könyv”, amely „mint történelmi kútfő is párját ritkító kincs”, ugyanis „a magyar történelemnek alig van még egy korszaka, amelyről ilyen első kézből való, kitűnően értesült és a közvéleményt kifejező forrásból” való emlékirat állna rendelkezésünkre. Azt sem hallgatta el, hogy „azok a kifogástalan magyar zsidók, akik a kommün idején – ha kisebb mértékben is – maguk is szenvedtek s nem tántorodtak meg, talán egyszer s mindenkorra megoldhatták volna a zsidókérdést, ha nem engedték volna a szofizmák és a struccpolitika mellékvágányaira siklani a kérdést [vagyis ha megtagadták volna a közösséget többségükkel – Ifj. T. L.] s lett volna erejük elvégezni »önmaguk revízióját« a világban, a maguk hagyományaiban s országos szerepük túlzásaiban, röviden, ha a Bujdosó könyvet nem tekintették volna személyes sértésnek, hanem a nagy betegség olyan röntgenképének, amely tökéletes tisztaságával az ő gyógyulásukra is vezethet.”
Aligha adhatunk jellemzőbb összefoglalást életműve egészének értékéről az övénél: „Ez a lélek a magyar irodalmat és a magyar életet annyi remekművel ajándékozta meg, amennyi jelentékenyebb alkotása van. Az Emberek a kövek között és a Régi házmintái a stílusában egységes, hibátlan remeknek s a novellák közül még egy tucatot könnyű volna melléjük állítani. Az ősi küldött olyan, mint a milói Vénusz: benne van minden elkezdett mozdulatban az egész szépségnek éltető gyökere. Azt, hogy »numen adest«, hogy jelen van a géniusz, ahányan vagyunk, másképp érezzük: az egyik azért, mert érzi műveiből a valóság áradását, a másik, mert végigsimíthatja szemével a szép arányok ércbe simuló vonalait, a harmadik, mert érzi, hogy tűz és erő forrása van nála, fáradt és kishitű nemzete számára, a negyedik, mert eszébe jut, hogy őérte tette félre tollát a művész s adta oda nemes szívét az ember, az ötödik, mert látja, mint halványulnak el a most már minden földi gáncstól szabadult halott fénye mellett az újabb irodalom egének kisebb-nagyobb csillagai. Az a fő, hogy mind érzik a nagyság jelenlétét és hogy ez a nagyság nem hagy közömbösen senkit. Nem márványba van faragva, hanem emberi szóba, amelynek halhatatlanságát csak a magyar nyelv halála korlátozhatná, nem bronzba öntötték, hanem áldozatos életbe és az áldozat nemes energia: sohasem veszhet el, különösen nem azon a földön, ahol m ég annyi szükség van rá.”
Tormay Cécile mindmáig nem tananyag, viszont öröm az ürömben, hogy Hankiss János könyve a Kairosz Kiadó gondozásában újra hozzáférhető.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
