Így vallott Németország 1889. április 20-án született vezéréről egy magyar katolikus pap, Koszterszitz József (1898-1970), aki korunk talán legnagyobb deficitjére mutatott rá, arra, hogy valaha mennyire az európai műveltség és viselkedés alapnormája volt a kivételesen nagy egyéniségek meglátása az ellenségben is.
A fővárosi és soproni Szent Imre Kollégium prefektusa, a két világháború között nevelési művei alapján páratlan népszerűségnek örvendő „Koszter atya” Fulgur című, 1944-ben megjelent regénye egyik fejezetének (Történelemóra a VI/B-ben) hőse így nyilatkozott Róla:
„Azt hiszem, nem hazafiatlanság az, ha az ellenségben is meglátja és megbecsüli az ember azt, ami nagyszerű. A germán nép vezére kivételes történelmi egyéniség, s amit öt év alatt kihozott a népéből, annak nincs mása a múltban. Mi gyűlöltük őt és ő gyűlölt minket, de ez nem változtat azon a tényen, hogy kivételesen nagy ember.”
Mégis miért és mitől? Amint Ernst Zündel és Eric Thomson rámutat, azért, mert nem szédített olcsó megoldásokkal és könnyű csodaszerekkel, nem garantált kényelmes, harctalan – utópikus – életet. Nem hirdette a demokrácia feltételezett erényeit, nem megvásárolt szavazatokkal kívánt népe élére állni. Megvédte a vallási sarlatánoktól, a szexuális elferdülésektől, az idegen betolakodóktól. Megerősítette az értük, nem ellenük dolgozó rendőrséget. Tisztességes munkát, pénzt, otthont, nemzeti médiahálózatot teremtett. Felismerte, hogy az igazi vagyon nem az aranyon és a hitelen alapul, hanem országa és népe termelőképességén, kiragadva így a világhódítók kezéből a pénzelőállítást.
Lehet valaki a barátja vagy ellensége, e tények tisztelete azonban mindenkit kötelez.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
