Tormay Cécile „Bujdosó könyv”-e, Gabányi János „Mártírjaink” és Váry Albert „A vörös uralom áldozatai Magyarországon” című mártírkrónikája kiegészítője az 1894. április 16-án Tótszentmártonban született (és 1984. június 25-én Székesfehérváron elhunyt) kiváló egyháztörténészünk, Meszlényi Antal kanonok 1943-ban „Keresztény magyarságunk küldetésében” címmel megjelent kötete.

Alábbi részletéből kiderül, hogy a 133 napos patkánylázadás igazi célja nem is a papi hierarchia eltörlése és az egyházi javak elkobzása, hanem egyenesen az istenhit felszámolása, a vallás megsemmisítése volt.

Vágó-Weiss Béla: „Vér nélkül nincs terror és terror nélkül nincs diktatúra!

»Történelmi sorspróbáink egyik legtragikusabb időszaka 1919-re esik, amikor a vörös megszállottság rémei rászabadultak hazánk népére, hogy kivetkőztessék két legutolsó, de legnagyobb értékéből, magyarságából és kereszténységéből. Máskor is voltak küzdelmes éveink, de ehhez hasonlóak nem! Volt idő, amikor külső ellenség támadt meg bennünket s dúlva-rabolva pusztította országunkat. De ilyen alkalmakkor megmaradt nemzeti becsületünk, s has el is estünk, bukásunk a hősi népek vérzése volt. Nem egyszer belső egyenetlenkedés és testvérviszály ritkította sorainkat, de erkölcsi érzékünket itt sem veszítettük el. Kuruc- vagy labancpártiak lehettünk, de megmaradtunk magyarnak, s ez volt dicsőségünk!

Ami azonban 1919. március 21-én történt, minden veszteséget felülmúlt! Azok szabadultak ránk a legkegyetlenebb megszállás alatt, kiknek a magyarsághoz és kereszténységhez vajmi kevés közük volt. Ajkukon a Harmadik Internacionálé hamis szólamai bömböltek, vörös lobogójuk a nemzetköziséget hirdette s megindult a harc a keresztény és nemzeti érzés ellen. Nagyrészt idegen faj uralkodott a magyarságon s ki akarta zsarolni mindabból, ami eddig a legszentebb volt, az Isten, a haza és a nemzet szent eszméiből. A harcmodort a későbbi népbiztos, Vágó-Weiss Béla már február 20-án így határozta meg: ne féljetek a vértől, vér nélkül nem lehet dolgozni, vér nélkül nincs terror és terror nélkül nincs diktatúra!

A tanácsköztársaságnak első dolga volt, hogy felszámolja a kereszténységet. Egyik sajtóorgánumuk, a Népszava március 28-i számában ekként tüzelt ellene: az egyház volt mindvégig fő cinkosa a rabszolgatartó kapitalizmusnak a maga szellemi fegyvereivel, lélekgyilkos tanításaival, ő vette kezébe az életnek induló gyermeklelkeket, hogy elnyomorítsa, tehetetlenné és terheltté tegye egész életre a kapitalisták kizsákmányoló törekvéseivel szemben. Elaltatták a nyomort, hogy ne lássa az ő dőzsölésüket, így neveltek évszázadokon át nemzedékeket a legsötétebb és legbódítóbb dogmákkal tömve és kötözve meg a gyermeklelket az iskolában és folytatva lélekgyilkos munkájukat a templomok prédikációs székein. Most a fülemelt proletárököl ebbe a sötét és nyomasztó éjszakába is belecsapott és elkergeti a gyermekek mellől a léleknyomorító fekete kísérteteket és fekete tanokat.

Ez több volt, mint programadás, egyenesen halálkiáltás az Egyházra és működésére. Bevezetésül szolgált, hogy bár nem mondták ki, de a gyakorlatban végrehajtották az Egyház és az állam szétválasztását s megvontak minden védelmet és támogatást az előbbitől. A közoktatásügyi népbiztosság keretében és a vallásügyi minisztérium helyébe megalakult az úgynevezett likvidációs osztály, melynek vezetője Fáber Oszkár [hitehagyása előtt piarista novícius – Ifj. T. L.] lett, feladata pedig, hogy az Egyház ingó és ingatlan értékeit lefoglalja. Ebből elég, ha csupán annyit említünk meg, hogy négy és fél hónap alatt sikerült mintegy háromszáz katolikus intézményt felszámolni.

Fáber Oszkár: „A vallás helyét a természettudományos világnézet fogja elfoglalni.”

De a tanácsköztársaság nemcsak az anyagi eszközök elvonásával akarta az Egyház célkitűzéseit, hanem alapjából szerette volna a kereszténységet kidöntögetni. Terve fáberi fogalmazásban így szólt: a vallás csakhamar el fog tűnni s helyét a természettudományos világnézet fogja elfoglalni. Gyakorlatilag erre Fáber az egyik felsőbb leányiskolában a következőképp akart példát mutatni. Meglátogatta az egyik tanárnő történelmi óráját, akiről tudomást szerzett, hogy tárgyát keresztény és magyar szellemben tanítja. A tanárnő ebből Fáber előtt sem csinált titkot, sőt jelenlétében még nagyobb bátorsággal és nyíltsággal hirdette tanítványainak vallásos és hazafias meggyőződését. A népbiztos rákvörösen hallgatta végig az előadást s mikor az óra véget ért, így szólt hozzá: „Tudja-e elvtársnő, hogy nekem jogom van Önt ezért az előadásért a vésztörvényszék elé állítani? Mit fog akkor művelni?” A tanárnő erre így válaszolt: „Én akkor is az Ön megtéréséért fogok imádkozni!” Íme a két ellentétes világnézet csattanós összeütközése a megrögzött, aposztata férfiú és a fiatal hitvalló nevelő között.

A nép józanságát azonban nehezen lehetett elkábítani s legfeljebb csak a salakja hódolt meg a beígért megváltó eszméknek. Amikor a templomokat meg akarták fosztani eredeti rendeltetésüktől és profán célokra felhasználni, ez a lépésük, főképpen a vidék földművelő népe előtt olyan visszatetszést szült, hogy azt a tömegfelháborodás miatt csakhamar vissza kellett szívni az erre célzó rendeletet. Minél jobban hangzott a politikai fórumokon, hogy nincs Isten, minél hangosabban kiáltozták, hogy le a csuhásokkal, annál tömöttebbek lettek a templomok és látogatottabbak az istentiszteletek. Meg lehetett gyalázni az Isten házait s megzavarni a körmeneteket, de az ilyesmi csak olaj lett a hit tüzére.

A tanácsköztársaság bőrkabátos hatalmasságai az egyháziakat tekintették a legmegbízhatatlanabb elemnek, akik alattomosan szervezik az ellenforradalmat, ezért már az elején kisemmizték őket minden jogból és védelemből. Senki fiaivá és leányaivá lettek valamennyien, kiket bántatlanul lehetett ócsárolni, szidalmazni és rágalmazni. Az utcasarok rongya értékesebbé vált, mint az Egyház felszentelt szolgája és áldozatos lelkű apácája. A pap, szerzetes és apáca kenyér nélkül maradt. Sok helyen kiűzték őket hajlékukból s helyükbe a kommunista társadalom intézményeit és egyesületeit lakoltatták be. Budapesten például a jezsuita kollégiumból először diákotthon, majd az ellenforradalom internáltjainak hajléka lett. Hasonló célt szolgált a Ranolder Intézet, a ciszterciek rendháza az aposztaták otthona, a premontreieké diákok, a piaristáké Marx otthona, a Marianum a kommunista tanítók propagandaiskolája lett. Ha valaki erőszakkal nem akarta keresni a börtönt vagy halált, egyházi ruháját, legalábbis a fővárosban, fel kellett cserélnie a polgári öltözettel. De a jobb érzésű hívek ezekben is megsejtették az Egyház szolgáit, s nemcsak hangos Dicsértessék-kel köszöntgették, hanem pártfogásukba is vették őket. Rokonszenvük csak növekedett a terror fokozódásával, mely az ellenforradalmi megmozdulásoknál az első számú bűnbakot rendesen a papokban kereste.«

Példa arra, milyen állhatatosak maradtak papjaink

Meszlényi 1919 „ötszáz magyar és keresztény vértanújá”-ból tizenegy katolikus pap mártíromságát ismerteti. Közülük alighanem az alábbi is elég annak érzékeltetésére, milyen gyűlölet vezérelte Isten s a Haza ellenségeit, ugyanakkor milyen állhatatosak maradtak papjaink.

» Lovászpatonán, mint egyebütt, amikor a nép értesült a tanácsköztársaság bukásáról, az ajkakon elemi erővel csendültek fel a Himnusz hangjai s az ifjúságnak első dolga volt, hogy a templom tornyára és az iskola ormára kitűzze a nemzeti lobogót. A vészhír hallatára a direktórium tagjai rémülten elmenekültek, de augusztus 4-én mindenki legnagyobb bámulatára ismét visszatértek. Nem egyedül jöttek, hanem a Pápáról kivezényelt huszonnyolc vöröskatona kíséretében. Hirtelenjében megjött a bátorságuk is és nagy garral hirdették, hogy a tanácsköztársaság erősebb Budapesten, mint azelőtt. A légből kapott hírre mindenki megrémült s még inkább, mikor megszólaltak a fegyverek s a védtelen lakosok közül nem egyet megsebesítettek. Ez történt éjszaka s mire meghajnalodott, garázda munkájukkal végeztek. Már indulóban voltak a faluból, mikor az egyik vöröskatonának eszébe jutott, hogy a plébániára is el kellene látogatni. Az elhatározást követte a tett s elindultak, mint mondogatták, a „csuhásért!” A plébánia elé érve sortüzet adtak le az épületre s ennek ablakai csörömpölve zúztak össze. Utána feltörték a zárt folyosó ajtaját és durva káromlások közt parancsolták ki a plébánost [Nagy Jenőt – Ifj. T. L.]. A megrémült ember kis türelmet kért, míg valami ruhadarabot ölt magára, de ezt be nem várva, belökték szobájának ajtaját s lövésre kész puskát szegeztek eléje. Ő önvédelemből elsütötte fegyverét, mire egészen közelről Major [helyesen Mayer – Ifj. T. L.] Lajos célba vette s tüdejét lőtte át a fiatal, harminchárom éves plébánosnak. Vérfagyasztó eljárásuk után elhagyták a plébánia udvarát. Utána hamarosan ott termett az egész falu népe, de a szerencsétlen áldozaton már nem lehetett segíteni, mert a lövés halálos volt. Annyi ideje még volt, hogy utolsó rendelkezéseit megtegye. Megható, hogy legértékesebb jószágát, egy pár növendék ökrét a templom kifestésére hagyta. Végrendeletének tollbamondása után ezekkel a végső szavakkal lehelte ki lelkét: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.”«

Az esetet Váry Albert koronaügyész-helyettes is ismertette könyvében: eszerint 1919. augusztus 4-én a gyilkosságot Mayer Lajos vöröskatona, huszonnégy éves győri asztalossegéd hajtotta végre, és tettéért a veszprémi királyi törvényszék 1920. február 20-án halálra ítélte s kivégeztette.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info