Nemzeti jellemvonásaink tanítása, faji öntudatunk hirdetése nemzetidegen közmédiumaink szótárában ismeretlen fogalmak, ezért, mint sebre a balzsam, úgy hat, ha kezünkbe veszünk egy nyolcvanhét évvel ezelőtt megjelent, ráadásul tudós paptanár írta nemzetvédelmi útmutatót.

Kiderül belőle, hogy „a magyar kultúrában is csak az az igazán nemzeti, ami a magyar léleknek még Turánból származó ősi vonásait és ezeréves történelmi átéléseit tükrözi vissza: e pusztai léleknek fő jellemvonása a nyugalom és nyíltság. Sorsa hasonló a sziklabércen magányosan álló fenyőszálhoz, amelyet bárhogyan tépdes is a vihar és gyötör a téli fagy, zöld köpenyében dacosan állja helyét.” Végül azt sem hallgatja el, hogy „mint mentődeszkát kell megragadnunk a fajegészségtan ama tételét: annak a népnek van csak életereje, amelyik saját magát megbecsüli”.

1924-ben jelent meg a Szent István Társulat legendás „Szent István Könyvek” sorozatának 19. számaként egy karcsú kötet Átöröklés és nemzetvédelem címmel. Szerzője, Marosi Arnold (1873-1939) székesfehérvári cisztercita főgimnáziumi tanár, magáévá tette a kor fajegészségtani kutatóinak (elsősorban Doros Gábor, Gáspár János, Hézser László, Kausz János, Méhely Lajos, Orsós Ferenc) nemzetnemesítési törekvéseit, a liberalizmussal és a kozmopolitizmussal szemben hirdetve, hogy igenis van faji öntudat, fajmagyarság, fajnemesítés, és mindez nemhogy nem ellenkezik a természetfeletti renddel, hanem azt – Aquinói Szent Tamás tanítása szerint – egyenesen feltételezi és megerősíti.

Alábbi részletét ajánljuk mindazon olvasóinknak, akik őszintén keresik nemzeti jellemvonásainkat, és erősíteni szeretnék faji öntudatunkat.

Kultúránkban is csak az az igazán nemzeti, ami ősi vonásainkat visszatükrözi

»A magyar kultúrában is csak az az igazán nemzeti, ami a magyar léleknek még Turánból származó ősi vonásait és ezeréves történelmi átéléseit tükrözi vissza. E pusztai léleknek fő jellemvonása a nyugalom és nyíltság. Míg ugyanis a hegyvidék feltornyosult magaslataival, lesüllyedt mélyedéseivel a viharos tenger felcsapó meg lezuhanó hullámait juttatja eszünkbe, a róna, mint kiszáradt tófenék simul meg előttünk. Legföljebb füveinek hajlongása önt bele mozdulatot, de ez sem múlja felül a víztükör szellő szülte fodrozását. Ilyen nyugodtság ömlik szét az ősi magyar jellemen is, amely legeredetibben a hortobágyi pásztor szinte mozdulatlan szemlélődésében maradt fenn. Ez a magyarázata fajunk oly sok bajt szülő nemtörődömségének, közönyének is, amelynek éles ellentéte a közmondásos szalmaláng. E temperamentumos fölébredésünk néha kiemel ugyan bennünket tunyaságunkból, de az is inkább szavakban, mint tettekben jelentkezik.

Hogy a magyar oly nehezen kapható cselekvésre, ennek oka a pusztai táj hatásain kívül viszontagságos sorsa is. Az őshazából kiszakadva, fajának magányosan álló szigetét az idegen áramlatok sohasem hagyták nyugodtan, vagy ha néha-néha sikerült is ezeket megfékezni, akkor meg a turáni átokként emlegetett széthúzás tette próbára életerejét. Sorsa hasonló a sziklabércen magányosan álló fenyőszálhoz, amelyet bárhogyan tépdes is a vihar és gyötör a téli fagy, zöld köpenyében dacosan állja helyét. Ilyen a magyar is. Az átélt szenvedések letörlés helyett megedzették, épp azért a veszélyt, amelyet megszokott, nem sokba veszi. Szavajárása: láttam én már különb dolgot is. Ez akkor válik el, mikor szemtől-szembe kerül az ellenséggel. Ilyenkor föléled benne a nomád ember szembeszállásra kész bátorsága, amelynek fejlesztésére az állandó megtelepedés után is annyi alkalmat adott a magyarságnak ezeréves küzdelme.

A magyar lélek igen szép vonása a nyíltság. A puszták birodalmában nem gátolják sziklafalak a látást, hegysáncokkal bezárt völgyek nem teszik zárkózottá a szívet. Egyenletes felületükön a tekintet akadály nélkül fúródik bele a messzeségbe és a lélek önkénytelenül is kitárul. Az őshaza e nyíltsága a magyar faj becsületes őszinteségében jut kifejezésre, amelyhez oly szépen társul tiszteletet tudó önérzete és félelemtől ment föllépése. A meglepetés, az elfogódás nem természete. Nyugodt józanságát, fölényes humorát a legnagyobb veszélyben is megőrzi.

A pusztának nincsenek titkai. Simasága, ködpáráktól tiszta légköre mindent szabadon láttat. Innen a magyar ember tiszta felfogása, értelmes beszéde, ami intelligencia tekintetében az ország lakói között első helyet biztosít számára. Mindezekhez járul még a fajmagyarság családias érzése, az otthonához való ragaszkodás, a vendégszeretet, amelynek itt a Duna-Tisza mentén a kereszténység fölvételével nemcsak megnemesedtek, hanem az állandó haza megalapításával a honszeretet hősi erényével is öregbedtek.

Ezeket az ősi jellemvonásokat nemzeti kultúránk sem nélkülözheti, amely csak akkor felel meg igazán nevének, ha a tudományt elsősorban a hazai viszonyok érdeklik, ha a költők dalaiban a magyar fülemile csattog, ha festőink képein magyar levegő vibrál, ha a hangszerek rezgése magyar dallamot ad vissza, ha tánctermeinkben a magyar ritmusnak van legnagyobb varázsa.

Annak a népnek van csak életereje, amelyik saját magát megbecsüli

Az igazi, élettől duzzadó nemzeti kultúrának nélkülözhetetlen föltétele a faji öntudat, amelynek hiánya nemcsak az irodalmat teszi színtelenné, sőt nemzetietlenné, de legbiztosabb jele valamely nép veszni indulásának. Különös, hogy nálunk erről a múltban nemigen esett szó, mert hangoztatása ellenkezett a kor uralkodó világnézetével. Most azonban a sír szélén állva, mint mentődeszkát kell megragadnunk a fajegészségtan ama tételét: annak a népnek van csak életereje, amelyik saját magát megbecsüli, más szóval a faji öntudat a magyar nemzet fennmaradásának nélkülözhetetlen föltétele és így annak megvédése, fejlesztése elsőrendű állami feladat, sőt aki eleget akar tenni hazája, faja iránti kötelességének, egyéni meggyőződésből is tartozik azt ápolni.

Lássuk tehát, mi is az a faji öntudat? E fogalom alá tartozik mindannak megismerése, ami a magyar nép származására, az őshazából magával hozott és a történelem folyamán kifejlett sajátos lelki tulajdonságaira vonatkozik. Tudnunk kell erényeinket, gyengeségeinket, hogy ezeket gyarapítsuk és növeljük, azokat pedig kevesbítsük és kisebbítsük. Bár nemzetiségeinket tiszteljük, becsüljük, mégis Magyarország határai között a fajmagyarságot illeti az elsőség, amely egyébként minden más fajnak érdekeit harmóniába tudja hozni a magáéval.

Ne felejtsük, hogy „bennünk is ugyanazon fajnak a vére csörgedez, mely küzdelmes véráldozattal ezt a földet hazánkká tette, törvényekkel kiépítette, kultúrával feldíszítette”. Nem kell szégyenkeznünk halottjaink miatt. Tartsuk szem előtt Le Bon szavait: a marnei csatát a halottak nyerték meg. Sokkal számosabban voltak ők ott, mint az élők. Ott voltak mind a múlt idők dicső harcosai, hogy meggátolják Franciaországot a feneketlen mélységbe merüléstől, amely felé a balvégzet sodorni látszott. Nekünk is, ha élni akarunk, a magyar jövőt a múltban kell keresnünk, oda kell mennünk ideálokért, vezérekért, akiket a mostoha jelen megtagadott tőlünk. Szent István és IV. Béla bölcsessége, Szent László és Hunyadi János bátorsága, Kálmán és Hollós Mátyás erélye, Szent Imre és Szent Margit tisztasága, Rákóczi és Deák Ferenc önzetlensége azok az erények, amelyekre a magyar jövőt fel kell építenünk, és amelyekkel a magyar fajt vissza kell adnunk önmagának.«

Ifj. Tompó László – Hunhír.info