Mindmáig tabu az átlag magyar számára, mi is történt Tiszaeszláron 1882-ben, róla jobbára csak Eötvös Károly és Krúdy Gyula regényköltészetéből tud. A történteket hitelesen elbeszélő Bary József vizsgálóbíró újra hozzáférhető emlékiratán kívül ezúttal egy rendhagyó, 1890-ben megjelent, kommentárt aligha igénylő írást ismertetünk, Verhovay Gyula országgyűlési képviselő tollából.

Előtte dióhéjban a szerzőről. Nátafalván született 1849. január 21-én. Sátoraljaújhelyi gimnáziumi és budapesti egyetemi jogi tanulmányai után a Honvédelmi Minisztérium hivatalnoka, 1878-tól 1884-ig a Függetlenségi Párt, 1884-től 1887-ig az Országos Antiszemita Párt országgyűlési képviselője volt. 1882-ben visszavonult battonyai birtokára, ahol 1906. április 20-án hunyt el.

Életművéről legjobb ismerője, Bosnyák Zoltán találóan állapította meg (A magyar fajvédelem úttörői, 1942), hogy „féltek tollától, de sokan követték, maga a turini remete is [Kossuth Lajos – Ifj. T. L.] kegyencei közé emelte.”

Az ország urai című kötetének Tiszaeszlárral foglalkozó, kizárólag tényeket ismertető fejezetét csonkítatlanul, mai helyesírással adjuk közre két részben.

Tiszaeszlár kérdése lázas izgatottságba hozta az országot

»Ma már kő kövön sem áll abból, a mit Tiszaeszlárból Eszlárnak híttak. Egyedül az a végzetes név, a Tisza név él, uralkodik, kanyarog, bőszül, árad és rombol, mely oly erősen fűződik Eszlár történetéhez. Az egyik Tisza, a miniszter, meggyilkolta benne az igazságot, ezt a fundamentumát az országoknak; a másik Tisza, a folyó, elsöpörte helyéről, hogy az ártatlan leány gyilkosságának színtere egyenlővé mosassák a földdel. Az egész helyszínen, a hol a fanatizmus pengéje oly kegyetlenül gyilkolta le a faluvégi özvegynek gyermekét, csupán az új zsinagóga áll, mint emléke annak a vérfoltnak, mely méltán rázta föl minden becsülettudó
és igazságérző embernek a lelkületét.

A zsidóság maradibb tömegei büszkén tekintenek föl ez imaháznak nevezett épületre. Hadvezérek szeme emelkedik csak oly élénk örömmel nyert csaták emlékoszlopaira, mint a talmudistáké e zsinagógára. Elfödték ugyan azt a porhanyós földet, mely egykor vérfoltokat
takart a régi lebuj pitvarában, de azért e folt olyan marad, mint azé a keleti zsarnoké, kinek hófehér palástját minden sétájakor áldozatainak kiontott vérpermetege föstötte pirosra. Az eszlári zsinagóga tóraszekrényét látatlanul is beföcskendezi az a vér, melyet a szertartások durvaságával ontott ki vallási vérszomjuk.

Megdöbbenve állok ma is, évek multán, ez iszonyú kép előtt, mely reám annyi harcot, oly tömérdek támadást, annyi szenvedést, oly sok csapást mért.

Tiszaeszlár kérdése volt a legfogasabb és leghatalmasabb kérdés, mely tollamat eddig igénybe vette. Ez a kérdés a jogszolgáltatás, a törvényelőtti egyenlőség, a társadalmi biztonság, az igazság kérdése volt. Az okok láncolata oly összefüggő, az erkölcsi és anyagi
bizonyítékok súlya oly erős, hogy méltán hozta lázas izgatottságba az országot. De bármily szoros volt volna a láncolat, bármily nyomósak a bizonyítékok, soha a nemzetben oly forradalomszerű mozgást elő nem idéz, ha a zsidóság egyeteme, mint egy test és egy lélek, magáévá nem teszi a gyilkosság ügyét. Ez a maguk tartása meglepte és fellázította az egész világot. Nem a társadalomban békességesen együtt élők, egyenlő törvények alatt egyenlő jogokat élvezők vélemény különbsége tűnt föl e magatartásban, hanem egy vallásilag és fajilag példátlanul fegyelmezett népsereg állásfoglalása az egy mindnyájáért, mindnyája egyért jelszava alatt. Soha, de soha Tiszaeszlár nem nyer oly fontosságot, akármily alakban merül fel a vérvád, ha mindjárt az elején nemzetközileg kiterjedt összeesküvés gyanánt nem ártja magát a zsidóság egyenkint és összesen a dologba.

Ebben a megbonthatatlan összetartásban a legmodernebb neológ csak oly fanatikusnak bizonyult, mint a legvakbuzgóbb szefárd ortodox. Ebben az összeesküvésben, mely támadás volt a legszentebbek ellen, miket a keresztény társadalom a XIX. század eszméivel magáévá tett, Rothschild és Hirsch báró, Wahrmann Mór és Mandl Pál, Schosberger Dávid és Chorin Ferenc kezet nyújtottak Schwarc Salamon és. társainak, a gyilkos saktereknek. Paris, London, Bécs, Budapest, mint a voltaoszlop gyűrűi érintkeztek Sadagorával a csodarabbi székvárosával. Nem egy nagyszabású, világboldogító eszme villanyfolyama hatotta át őket rángásaikban, hanem az, hogy legyűrjék, kerüljön bármibe, a vérvádat.

Sokba került nagyon. Győztek. A gyilkosok menekültek. Rózsa Sándor mellett nem támadt fel a magyar nemzet befolyásával és pénzével, ha mindjárt az 50-es években hazafias mázzal igyekezett bevonni rablásait Schwarcz Salamon fejét ellenben nagyra becsülték, azt
mítoszi dicskörrel aranyozta be a rajongás, melyből a bűntényt elkövették.

De hát mi volt tulajdonképpen az ok, hogy minden fortélyt, minden befolyást, minden hatalmat s a menynyi pénz csak kellett, latba vetettek e bűnper alatt, hogy annak serpenyője így vagy úgy, de okvetetlenül a gyilkosok fölmentése érdekében billenjen? Csak nem képzelhető, hogy a zsidók ama értelmesebb része, mely külsőségekben és némely szokásaiban eltér kaftános és pájeszes vérrokonaitól, helyeselné a vadállati szertartást, mely keresztény vért kíván pászkájába húsvétkor? Nem! Más volt az ok a „haladó” zsidónál. Féltek, hogy külön vallási és faji életök szigetén szembeszöknek azok a barlangok, a hol a tigrisi vérszomj áldozik. Féltek, hogy a rémlátomány forrongásba hozza a XIX. század emberiségét, s nemcsak a bűnt torolja meg, hanem a zsidóságot is reformálja, szép szerivel, vagy metsző késsel, gyöngéden vagy vaskézzel, de reformálja minden áron.

S mi történik akkor? A „haladó” zsidóság elveszti nemzetközi szervezetének azt a támaszát, melyre mindig számíthat; elveszti azt a konok, azt a rajongó, azt a merev népet, mely kőkorszakot alkot a vaskorszakban. Csak ily szervezettel tépázhatták meg a nemzet becsületét a külföldön; csak ezzel gyomrozhatták meg az igazságszolgáltatást; csak ezzel gyűrhették le az igazságot.

Vakmerőségük oly nagy volt, eszközeikben annyira elbizakodtak, hatalmukat oly korlátlannak ismerték, hogy e főbenjáró ügyet nyomozás és vizsgálat nélkül akarták elaltatni. Számításon kívül hagyták azokat a tényezőket, kiket sem lekenyerezni, sem megvesztegetni, sem megfélemlíteni nem voltak képesek. Nem számítottak rá, hogy az igazságügy élén oly fedhetetlen jellem, oly klasszikus férfiú, oly lelkiismeretes ember áll, mint Pauler Tivadar. Kifeledték kalkulusaikból, Hogy a nyíregyházi törvényszék élén Kornis Ferenc elnököl, a közigazgatás Zoltán János kezében van. Mindkettő független férfiú, a meggyőződés embere.
Hihetetlennek tartották, hogy oly megvesztegethetetlen, szilárd lelkű, hajthatatlan karakterű férfi fogja vezetni a vizsgálatot, mint Bary József. Pauler Tivadarnak klasszikus korokba való cátó-i jelleme, Kornis Ferencnek hajthatatlan igazságérzete, Bary Józsefnek puritán becsületessége, Zoltán Jánosnak megvesztegethetetlen nemzeti karaktere kellettek hozzá, hogy a zsidóságnak sem a kezdet kezdetén, sem később nem sikerült véget vetni a bűnpernek. Hasztalan volt, hogy megnyerték a főügyészséget; hasztalan volt, hogy pressziót gyakoroltak a kormányra, pressziót az igazságszolgáltatásra; hasztalan volt minden fogásuk, hamisságuk és vesztegetésük. Az ügyészi indítványokon és orvosi véleményeken ott volt ugyan mindenütt a kezük nyoma, de a per mégis megérett a tárgyalásra. Vakondok munkájuk becstelenséget fedezte ugyan a sajtó, a közélet nyilvános tényezői közül mégis akadt egy napilap, mely körmeikre ütött, zavarta működésüket. Ez a lap az én lapom volt: a „Függetlenség”.

A zsidóságnak világraszóló hatalmát soha oly kirívóan, oly dacosan föllépni nem láttuk, mint az eszlári per alatt. Aranyat vert föl lábuk érintésére a fövény, megnyílt kezük érintésére minden zár. Színt kölcsönöztek a tudománynak, lenyaktilózták az igazságot. Miniszterek és tisztviselők tüntettek, hogy a részrehajlás diadalmasan hordozza meg a középületek hivatalszobáin s az egyetem orvosi termein a halálfejes zászlót. Pénzt és babért szórtak azok útjára, akik támogatták; gyűlölettel és üldözéssel sújtották azokat, akik útjában állottak. Előléptetés, jutalom, dicsőség jutott azoknak, akik a bűnt elpalástolni segítettek: megbéklyózás, elnyomás, pellengér, halál osztályrészesei lettek azok, akik azt hangoztatták: legyen igazság, vagy vesszen a világ.

Seyffert Edét, mert a vádhatóságot kirívó botrányossággal képviselte, kúriai bíróvá léptette elő befolyásuk. Eötvös Károlyt, mint egykor Caesart, leírhatatlan lelkesedéssel, fényes tüntetések közt, léptették föl jelöltjük gyanánt a Terézvárosban. Ünneplik, dicsőítik, amerre csak jár. Érdekeit legyezik, vagyonát szaporítják, a mennyire csak lehet. Horánszky Nándort a tekintély piedesztálán koszorúzzák meg. Friedmann Bernátra a messiási zsidó-ország csillaga gyanánt tekintenek. Kozma Sándor főügyészt akaratuk, erélyük és hatalmuk tartja fenn a részrehajlás polcán. Ellenben nézzétek azok sorsát, akik az igazságot napnak tekintették, melynek meleget és fényt kell árasztani az államra és társadalomra!

Komis Ferenc, akinek bírói függetlenségére büszke lehetne az ország, visszavonult, ott hagyta a templomot, melynek oltárán a bűnt tömjénezik. Bary Józsefet, kinek becsületessége mintául szolgálhat, csúfosan mellőzték, alárendelt állásban hagyták meg. Székely főügyészi helyettes ma is az, ami akkor volt, mert az elővizsgálat alapján bátran kimondta nézetét, hogy a fennforgó bizonyítékok alapján marasztaló ítéletet hozhatna az esküdtszék. E. Nagy László alügyész, mert a vádhatóság dolgát szigorúan vette, mellőzött ember ma is. Both Ferenc nyíregyházi ügyészt öngyilkosságba kergették, mert nem bírt lelke megbirkózni a gondolattal, hogy váltói árán szolgálja a bűnpalástolást. Pauler Tivadar immár azé a hatlábnyi gödöré, melyen a kereszt a feltámadás jelképe, melyért oly hévvel küzdött. Recsky András, Vay György csendbiztosokat a nyomorba űzték, mielőtt rájuk borult a szemfödél, melynek föllebbentését senki sem kísérletté meg. Ki tudja, mily végzet adta át őket a halálnak?

Beszéljek-e magamról? Beszéljek-e a „Függetlenségről”? Hisz a lap küzdelmei, a lap ellen folytatott aknamunka, a hajszák, az orvtámadások, a merényletek láncolatai kötetekre menő anyagot nyújtanának oly sötét leírásokra, aminőkkel csak a francia rémregényekben találkozunk. Pedig hát mi bűne volt a „Függetlenségnek”? Mindössze az, hogy független volt minden irányban, mindenkitől. Nem nyomta el a lelkiismeret hangját, mely nagy erővel követelte jogait az igazság oldalán. Ámde soha a „Függetlenség” oly szigorú álláspontra nem helyezkedik a tiszaeszlári gyilkosság bűntényével szemközt, ha maga a zsidóság követelő módon nem lép fel, hogy a bűntényt elpalástolják. Becsület ide, becsület oda, igazságérzet ide, igazságérzet oda, törvény ide, törvény oda, ők mindenkitől követelték, hogy ne lásson, ne halljon, ne ítéljen másképp, csak a vádlottak javára. Hogy a leány eltűnt, hogy a zsinagóga táján tűnt el; hogy a friss földhányás mutatta a nyomokat, melyekre az áldozat vére a templomszolga fiának tanúsága szerint omlott; hogy hullát úsztattak az igazság kijátszására: azt mind elnézni követelték.

Az eset semmi esetre sem vert volna föl nagyobb port az én lapomban sem, ha a zsidók maguk a legsúlyosabb bizonyítékokat nem szolgáltatják, hogy a vérvád alapos; ha ők maguk nem árulják el ideges föllépésük és vakmerő cselekedeteik által annak megtörténtét. Kevesen kisérték figyelemmel az eset nyilvános felmerülésének tüneteit. Elmondom hát. Elmondom annál inkább, mert részletei az eszlári vérvádra nézve igen tanulságosak.

Solymosi Eszter eltűnésének előzményei

Oroszország tűzzel-vassal üldözte 1882-ben a zsidókat. Kiűzte őket hajlékaikból, fölpörkölte házaikat. A szerencsétlenek elözönlötték a szomszéd államokat. Legtöbb jutott belőlük nekünk, az új ígéret földének, az új Kán annak. Szatmár vármegye felfogta az erkölcsi, társadalmi, közgazdasági és nemzeti veszedelmet, mely ebből a hazára háramlik. Felírt az országgyűléshez a bevándorlás ellen. A vármegyék támogatták feliratát.

Szatmár vármegye felirata vitát keltett a képviselőházban. Istóczy Győző elszigetelt felszólalásai után ez volt az első érdemleges vita, mely a zsidó kérdést felszínre kavarta, Ónody Géza is állást foglalt a zsidóság túlkapásai ellen a május 23-i ülésen. Beszédének
érvelő részébe beleszúrt egy pontot, melyben az imént kapott nyíregyházi és eszlári levelek alapján röviden ráutalt a bűntényre, amelyet Eszláron elkövettek. Csak úgy példaképen hozta fel, hogy „mily áramlat az, mely bennünket Oroszország felől ér.”

Beszédének e része így hangzott:

„Folyó évi április 1-én, déli 12 órakor, egy 14 éves leánygyermek ment Tiszaeszlárról Újfaluba egyet-mást vásárolni. Midőn onnan visszatért, a leány az ortodox zsinagóga előtt egyszerre eltűnt, s azontúl elveszett. (Nyugtalanság a szélső balon. Nagy zaj jobbról.)
A nép lázongani kezdett, követelték az izraelitáktól a leányt. Ezek azonban nem válaszoltak, hanem mindenfelé kibúvó ajtót kerestek. Véletlenül derült ki az igazság. Ma az eset a fenyítő törvényszék előtt van. Nevezetesen a leányt az ottani metsző behívta a templomba, kezeit hátrakötötte, száját betömte, és hogy tovább mi történt vele, azt nem lehet tudni. (Általános zaj). Ezen tényt a metszőnek saját gyermeke beszélte el.”

Idáig jutott Ónody beszédében, a mikor a képviselőház elnöke figyelmeztette, hogy a tárgynál maradjon. Ő aztán nem is feszegette tovább az esetet. Mélyebb benyomást előadása senkire sem tett. Az általános zaj inkább a türelmetlenség jele volt. Mint nem odatartozó, mint meseszerű fölött tért napirendre a dolog fölött az országgyűlés. Ónody Gézát e föl sem vevés érzékenyen bántotta. Hitelesebb forrásokból mentette hírét, hogy sem oly könnyedén elsurranhatott volna fölötte önérzete.

Délután beállított hozzám a szerkesztőségbe. Nagy élénkséggel tálalta fel az eset részleteit. Elmondta körülményesen, a mit tudott. Megmutatta az eszlári katolikus plébános, Adamovich [József – Ifj. T. L.] levelét, a ki felszólalásra sarkalta. Megmutatta a nyíregyházi táviratot, mely igazolja, hogy már a vizsgálat is megindult, sőt egy saktert és négy zsidót már le is tartóztattak a gyanúokok alapján.

Kétségtelen volt, hogy az eset komoly. Összegeztem az adatokat és száraz tárgyilagossággal, közzétettem lapomban. A közlemény annyiban bír ma is érdekkel, mert mutatja mily részrehajlatlanul, csupán a jogi rend és az igazság érdekében történt az eset napvilágra hozása; de érdekkel bír azért is, mert lényegében a vizsgálat adatai igazolták, az önvallomások és tanúvallomások megerősítették.

A „Függetlenség” 1882. évi május 24-i számában megjelent közlemény így szól:

„Folyó év március 31-jén Szabolcs-megye Tiszaeszlár községében éjjeli órákban az ottani ortodox izraeliták, állítólag új sakter választása végett gyűltek össze zsinagógájukban. Szemtanúk állítása szerint a gyűlésben galíciai sakterek is voltak jelen, kiket a nép még másnap délig is látott a községben. Idegen voltukat lengyel zsidó viseletükről ismerte föl.
A gyűlés utáni napon, április i-jén, fényes nappal déli 12 óra tájban, egy eszlári özvegyasszony leánykája, a 14 éves Solymosi Eszter, nevezett községhez tartozó Újfalu egyik boltjából, hol néhány krajcárnyi bevásárlást tett, hazafelé menvén, a zsinagóga előtt kellett elhaladnia, itt azonban nyomtalanul, a vásárlott csomaggal együtt eltűnt; legalább a szemtanúk szerint itt a leánykának nyoma veszett. Az így eltűnt leányka máig sem került elő. A kétségbeesett anya szívszaggató panaszok s a zsidók ellen fölmerült gyanú kínos lelki hányattatásai között, elveszett gyermeke keresésére indult. Majd azután, hogy leányát se élve,
se halva fel nem találta, az illetékes alsó-dadai szolgabíróságnál, később a nyíregyházi törvényszéknél azon föltevés folytán tett följelentést, hogy leányát az ortodox zsidók sötét fanatizmuson alapuló misztikus vallási célok végett áldozatul ejtették, s vérét azóta talán ki is ontották. Mindkét bíróságnál őrültnek tartották az asszonyt, s panaszával egyszerűen elutasították.

„A nép ajkán azonban folyton él a gyanú, hogy „a zsidók vették vérét a leánynak,” és azon körülmény következtében, hogy az elveszett leányka mai napig sem került elő, pár hét múlva az ottani hatóság végre jónak látta a dolgot figyelmére méltatni s megindíttatott a nyomozás, úgy, hogy ma az eset a nyíregyházi törvényszék előtt vizsgálat tárgyát képezi. A vizsgálatról az a hír, hogy több tanú s az eszlári sakter hat éves fia oly körülmények felöl tettek vallomást, mikből egy vérlázító bűntény elkövetését lehet gyanítani. Ε szerint több tanú igazolja, hogy az eltűnés időpontjában a zsinagógából tompán elhaló segélykiáltások hangzottak. A sakter 6 éves fia pedig gyermeki ártatlansággal beszélte el, hogy az ő apja a zsinagógában a »kis Solymosi Esztert, hogy kötözte meg, s hogy tömte száját az idegen bácsik segítségével«, kik a kis Esztert magukkal vitték. Ezen állítást közhír szerint a törvényszéknél is megerősíté.

A tiszaeszláriak gyanújukat még azzal erősítve látták, hogy szerintük az izraeliták magatartása és viselete ezen ügyben fölötte gyanús volt. „Egy távirat szerint a saktert és négy zsidót a vizsgálat folyamán fölmerült gyanú alapján már elfogták volna.” Íme ez volt szó szerint az első közlemény e méhében oly porfelhőket, oly szélviharokat és lánggomolyokat hordó bűnügyben. Hogy mennyire tárgyilagosan, mennyire az igazság szolgálatában, menten a zsidókérdés legkisebb árnyékától, menten a legparányibb részrehajlástól pengettem meg az ügyet, mutatják a következő szerkesztői megjegyzések, melyekkel a közleményt nyomban kísértem: „Az itt leírt eset közhíre alapján hívta fel ma Ónody Géza az igazságügy-miniszter figyelmét; sőt, mint a képviselőházban beszélik, Istóczy Győző is interpellálni készül ugyancsak e tárgyban. Már, hogy mi igaz és mi költés az eset körül, erőszak bűntette forog-e fenn, vagy más bűntény, azt a törvényszéki vizsgálat van hivatva földeríteni. Akármi lesz a vizsgálat eredménye, a komolyan gondolkozók az esetnek ily alakú közhírre jutásában okvetetlenül meg fogják találni a politikai és társadalmi visszahatás ama jelenségét, mely a nép rétegeiben az oroszországi asszimilálásra képesnek nem tartott, s gyűlöletesnek ismert zsidók bevándorlása ellen támadt. Ε jelenséget a politikusnak latba kell vetni, s kivált a magyar zsidók iránt a nemzeti, társadalmi és politikai élet terén rokonszenvvel és barátsággal viseltető köröknek számba kell venni az eset kapcsán fölmerülő jelenséget, a mely kétségtelenül az izgatottságnak és gyűlöletnek hálás anyagát hinti el a nép között.

A zsidóellenes hangulatnak minden oldalról való szításához ez is egy adat; még pedig oly adat, melyről beható gondolkodás után maguknak a magyar zsidóknak is rá kell jönniük, hogy élesen jelzi az oroszországi zsidók bevándorlása ellen egyre több helyről, egyre élesebben felmerülő állásfoglalást. A köznyugalomnak, az együttélés viszonyának, a magyar példás
türelmességnek és a magyarországi műveltebb és hazafiasabb zsidóságnak áll érdekében, hogy az oroszországi zsidók bevándorlásának ügyét ne fújják fel zsidó kérdéssé, és ne forszírozzák a politikai és társadalmi indokokból táplálkozó hangulat ellenére, mert mint a tiszaeszlári eset bizonyítja, csak olajat önthetnek vele a helyenként lappangó zsidóellenes gyűlölet tüzére.

Ami magát a tiszaeszlári esetnek törvényes elintézését illeti, a leggyorsabb és legszigorúbb vizsgálat oly nyilvánvaló szükség, hogy azt a közérdek szempontjából nem is kell indokolni, elég ráutalni, mily égető az, minél előbb tisztába hozni, s a vizsgálat eredményéhez képest elintézni.”

Ezekre a szerkesztői megjegyzésekre az irigység és gyűlölség sem foghatja rá, hogy zsidóellenes színezet ömlik át rajtuk. Ellenkezőleg, inkább az fogható rájuk, hogy nagyon is melegen dédelgeti a Magyarországban meghonosult zsidóságot az idegenül és veszedelemül betörő oroszországi áradat ellen.

Ez itt nem más, mint rituális gyilkosság

Ónody Gézának egészen más véleménye volt ez ügyben már a vizsgálat kezdetén. Adatainak csoportosításakor határozottan kinyilvánította meggyőződését:

– Ez itt nem más, mint rituális gyilkosság. Nem első eset, hogy ortodox zsidók vérét veszik ártatlan gyermekeknek. Vallási szertartásaik istenes cselekedetként ajánlják, hogy az engesztelődés ünnepén szűz leányok vérét vegyék

– Addig nem szabad a vádat ily mereven felállítani – szólottam vissza –, míg a vizsgálat ki nem derítette, minő bűntény forog fenn. Hogy bűntény forog fenn, arra minden körülmény rávall. Hogy a bűntény szálai a zsinagógáig vezetnek, az is kétségtelennek látszik. De hátha csak a nemi erőszak következménye volt, hogy a leány meghalt bele és természetes,
hogy aki elkövette, annak holttestét érdekében állt elrejtenie? Első feladat tehát, szigorú vizsgálatot követelni. Ha én zsidó volnék, még inkább követelném a szigorú vizsgálatot. Nem tűrném meg, hogy a gyanúnak még csak árnyéka is szentségtelenítse meg a templomot, a hol imádkozni és nem gyilkolni szoktak. Bármily bűntény áldozata lett Solymosi Eszter, a zsidóság csak nyerhet a vizsgálattal. Ha valamely közönséges bűntény oka halálának, legalább a zsinagógát mossák tisztára; ha olyan rendkívüli és szinte hihetetlen bűnténynek az áldozata, a minőnek előtted rémlik, akkor meg érdekük, hogy kimessék a borzasztó fekélyt testükből. Amennyiben tehát a bűntény minőségét illetőleg csupán sejtelmekre lehet szorítkozni, s a vérvád gyanúja előttem is, a közvélemény előtt is csak mesebeszéd számba jön, míg nincs bebizonyítva, lapom egyetlen feladatot ismerhet: nyilvánosságra hozza a leány eltűnésének körülményeit, felhívja az illetékes hatóságok figyelmét, éberen ellenőrzi ezek működését, követeli az igazságszolgáltatás részrehajlatlanságát, s a bűnténynek törvényszerű megtorlását.

Ez volt az én álláspontom. Ez álláspont mellett véges-végig kitartottam. Csak némi kis eltérés, csak úgy hajszálnyira, tömérdek baj villámhárítója és sok előny kincses háza lett volna fejem fölött. De hát én nem szállhattam pörbe Istenemmel. Minek oltott belém oly lelket, mely érzékeny, mint a higany. Megérez és jelez minden eltérést, minden változást, az igazság időjárásában. Becsületem és meggyőződésem dolga volt, hogy a törvény előtti egyenlőség talajában gyökeret verjenek lábaim, ezért nem tettem meg az utat a Borova horára, ahol a harasztról aranyfüstöt szedegetnek. Lelkiismeretem inkább számolt az előttem álló nehézségekkel és harcokkal, mintsem eltűrte volna, hogy segítsen tollával egy-egy csomó földet talicskázni ahhoz a temetőhöz, melynek keresztjén ez áll: „A szegénynek soha sincs igazsága, a szegény lánynak vérét nincs, aki megbosszulja.” Nem tartozom a kincskeresők osztályához, bár manapság csak azoknak van becsületük Én előttem démonias ez a becsület. Ráillenek embereire Tompa Mihály kincskeresőjéből e szavak:

Az emberek szemét aranyba
Mártott kezekkel betakarva,
Az ártatlant gázolta lábam,
Az igaz embert függni láttam.

Nem bántam, ha függni fogok is. Most se bánom. Vérem lázadt fel, hogy az állam legnemesebb erőit befogják a bűn diadalszekerébe paripáknak. Hitem, meggyőződésem volt, hogy vagy hajoljunk meg, mint rabszolgák a világhódítás hatalma előtt, vagy vessük társadalmi és állami jogrendünk törvénykönyvét a mérlegbe, mint mérlegbe vetette Brennus a kardját. Vagy legyen igazság, vagy uralkodjék a bűn. De a félig ember, félig állattestek az ókori mitológiákban élhetnek csak. Aecheloos folyamisten udvarolhatott szép asszonyoknak, majd mind bika, majd mint tarka sárkány, majd emberi alakban ökörfejjel „bozontos állán gazdagon csurogva a forrás vizének habjai”: de az új korszellem nem a regék világában él, az nem fogadhatja el a törvényen kívüli jobbágyságot a bűn úrbériségében.

Már pedig a bűn ott az úr, övé a szántás, a vetés, az aratás minden munkája, a hol a vizsgálatot meghiúsítani törekszenek, bár a higgadt közvélemény semmi mást nem követel, csakis igazságot vallás, rang, állás, korkülönbség nélkül. Kizárják a lehetőségét eleve, hogy a bűntény a vallás szörnyű tévtanainak gyümölcse, bár lehetnek a zsidóság kebelében is, mint vannak más vallás kebelében őrjöngök, vadak, vannak rögeszmék és babonák rabjai.

Akik tudták, mi folyt le az eszlári zsinagóga pitvarában

Csodálatos! A zsidóknak mégis ez a pont szúrt leginkább szemet. Ebből mérlegelték a veszélyt, mely a zsidó ügyre háramolhat, ha csakugyan rituálisnak bizonyulna a gyilkosság. Összeköttetéseik bensősége és titokzatossága tisztában volt vele, hogy az eszlári zsinagóga pitvarában mi folyt le. Rettegtek a szigorú vizsgálat erkölcsi következményeitől. Ijedezve mérlegelték: mi lesz abból, ha a gyors és szemes vizsgálat megszólaltatja a véres földet, meg a hullát, nyakán a tátongó sebbel. Szabad menetet engedni a vizsgálatnak és feláldozni azokat az egytől-egyig vakbuzgó embereket, kiket a bűntény előre kitervezett szele különböző
helyekről és nagy távolságokról hozott ide, annyinak tűnt föl előttük, mint bírói ítélettel megerősíteni, hogy létezik köztük egy szekta, mely a keresztény társadalom ellen gyilkot forgat a kezében. Próbálták előbb a bűntény elpalástolását más módon előidézni. De a közlemény hirtelen csapott közéjük, mint a villám. Fejetlenség támadt köztük; eszeveszetten
kapkodtak.

Ε kapkodás két mozzanatban adott életjelt magáról. Egyik mozzanat az volt, hogy az anyát igyekeztek megnyugtatni leánya felől, illetőleg megértetni vele, hogy egész életére boldoggá tennék, ha felismerné valamelyik hasonló korú és kinézésű leányban gyerekét. Másik mozzanat az volt, hogy a füleit élesen hegyező közvéleményt nyomban merész hazugsággal
elterelni igyekeztek a tárgytól.

Megvesztegetni az anyát és ugyanakkor megcsalni a közönséget, volt tehát a zsidók részéről a híres eszlári pernek bevezető része. Ez a bevezetés oly szerencsétlen, oly fátumos volt, hogy rohamosan ellenük fordította a közvéleményt. Azontúl már csak gyűjthettek maguk ellen ennek tőkéjét, mely a jelenetek legutolsójáig, a mikor Scharf Móric mutogatása zavargást provokált a Kerepesi úton, iszonyú uzsorapercenttel halmozódott föl és dűlt a nyakukba. Ilyen az istenítélet.

Valósággal kihítták a fátumot intézkedéseikkel. Eszeveszett kihívást követtek el mindjárt a „Függetlenség” közleményének megjelenése után. Maga a gyilkosság bűnrészességének később vád alá került embere, Lichtmann József hitközségi elöljáró sietett föl Eszlárról Budapestre, hogy a zsidóság intéző köreivel a teendők iránt tanácskozzék. Persze csak arról tanácskoztak, hogy tussoltassék el az ügy. Lichtman rosszul informálta őket. Sebtében azt hitte, hogy az a nyomorult asszony az ő szegényes viskójában, egy bárgyú leánygyerekkel és együgyű fiúval a nyakán, vagy meg lesz félemlíthető, vagy meg lesz vesztegethető.
Az igazságszolgáltatás máris lassan indul. A nagy probléma és a vele járó veszélyek, mintha habozóvá tennék. Érezte, hogy a legrostosabb, legkeményebb és legnagyobb fába vágja fejszéjét, a minőnél nagyobbat igazságszolgáltatás le nem vághat. Számítottak tehát
Budapesten a zsidó intézők arra, hogy majd zavarba hozzák az igazságszolgáltatást és zavarába majd bele fullasztják. Az özvegy azalatt belátja, hogy gyermekét már úgy sem kapja vissza, igazságot keresni úgy sem szegény embernek való, beletörődik sorsába és elfogadja az alamizsnát nyújtogató kezet.

Rosszul számítottak. Az özvegy hajthatatlan maradt keservében, hajthatatlan az igazságkeresésben. Amolyan megöregedett asszony, ki közelebb áll a sírhoz, mint az élethez. Az élet neki már semmit sem nyújthat, de keresztény hite amott a síron túl mindent. Ehhez ragaszkodik tehát immár, ennek örömei jobban érdeklik, mint amit már a földön találhat. Nincs földi kincs, amelyért lemondott volna mennyei jussáról. Már pedig jussának elvesztésével azonos volt előtte, ha a legmélységesebb szeretetet, az anyait, megfojtja, hogy ártatlanul megölt gyermekét, mint közprédát ott hagyja a rituális vérvétel boncoló padján.«

Ifj. Tompó László – Hunhír.info