1892. március 29-én született a vasi Csehimindszenten Mindszenty József bíboros, aki nemcsak a bolsevizmus ellen harcolt, hanem Trianon ellen is: 1945-ben XII. Piusz pápához írt memorandumában figyelmeztetett Eduard Beneš műállamának magyarellenességére, elítélve a felvidéki magyarság kitelepítését és Kárpátalja előbb Csehszlovákiához, majd Szovjetunióhoz való csatolását, megoldásul az 1938-as müncheni döntés Trianon-revízióját ajánlva.
Mivel minderről a Mindszentyvel foglalkozó tengernyi irodalom java említést sem tesz, így aligha emlékezhetünk méltóbban vértanú bíborosunkra születésnapján, mint a Trianon elleni harcát fémjelző memorandumának ismertetésével, amely megtalálható a svájci Fahrwangenben a Gilde Barna Duna Könyvkiadó Vállalata gondozásában, dr. Pécsi Kornél szerkesztésében 1978-ban megjelent Magyar politikai írások 1951-1976 című dokumentumkötetben.
Vértanú bíborosunk kiállása a Felvidékért és Kárpátaljáért
»Mindszenty bíboros hercegprímás joggal mondhatta magáról: „Állok Istenért, Egyházért, Hazáért, mert ezt a kötelességet rója rám a nagyvilágon legárvább népem történeti szolgálata.” Kötelességérzetének hű szolgálatára bizonyság mindaz, amit már 1945-ben tett egy újabb Trianon fenyegető veszélyének elhárítására. Ez az az idő, amikor már mindazokat, akiket hivatal és fölkészültség a magyar érdekek védelmére rendelt, a „fölszabadítók” meggyilkolták vagy börtönbe vetették. A magyar értelmiség felszámolása, illetőleg tudatos megbénítása hosszú hónapjaiban az új Trianon sötét árnyéka egyre közelebb jött. Cselekedni kellett volna! Védekezni a nemzetközi fórumok és a közvélemény előtt. Egyedül Mindszenty merte fölemelni szavát. Korlátozott lehetőségeit ereje végső megfeszítésével kihasználta.
1945. november 8-án, látva a csehszlovákoktól megszállt területek magyarságának égbekiáltó szenvedéseit, a pápához fordult. Történelmi tanulmánynak is beillő kitűnő dokumentációjában a jövő veszélyeire is fölhívja a figyelmet, többek közt ritka éleslátással utalva Kárpátalja európai érdekű fontosságára.
„Alig állították vissza a Csehszlovák Köztársaságot – írta –, első diplomáciai tettével már is átadta a Szovjet hatalmába Magyarország azon szervers részét, amit Kárpátaljának neveztek el és így ürügyet, ál-jogcímet biztosított a hatalmas orosz terjeszkedésnek arra vonatkozólag, hogy a maga uralma területét a Kárpátok hegykoszorúján átlépve, előretolhassa. E cselekedet jelentőségét és az abból eredő veszélyt fölösleges részletezni.” Ugyanitt említi az újabban annyiszor kétségbevont müncheni döntés jogosultságát, hangsúlyozva, hogy „Európa nagyhatalmai 1938-ban a müncheni értekezleten, egyetértően mérlegelve a trianoni békeszerződés revíziójának szükségességét, azt óhajtották, hogy az érdekelt országok kölcsönös megállapodásokkal – békés úton – rendezzék a határok kérdését. Csehszlovákia és Románia előterjesztette, hogy Német- és Olaszország döntőbírákként ítéljen. E javaslatba Magyarország is belenyugodott. Magyarország tehát a bírák döntése nyomán és a másik fél beleegyezésével kapta vissza a legigazságosabb módon területeit Csehszlovákiától és Romániától.”
A budapesti árnyékkormány tehetetlen hanyagságának láttán egy héttel később, november 15-én Mindszenty újabb emlékiratot terjeszt a pápa elé. A diplomácia magasiskolájának is becsületére váló okmányból idézzük az alábbi különösen figyelemreméltó részleteket:
„A Magyarországtól elvett területnek Csehszlovákia és Románia alig egyharmadát, Jugoszlávia alig egytizedét adta vissza [az 1938-1941 közötti különböző döntőbírósági intézkedések folytán – P. K.], Ausztria pedig semmit. A visszatért területek nemcsak történelmi jogon, hanem a lakosság nemzetiségi számaránya miatt is Magyarországot illetik. A legnagyobb igazságtalanság lenne, ha a békét teremtő békeszerződés ismét elszakítaná Magyarországtól azon területeket, amelyek – a trianoni békeszerződés igazságtalanságainak jóvátételére – az európai nagyhatalmak tanácsára s az érdekelt országok kölcsönös megegyezésével visszatértek az anyaországhoz.”
Mindszenty a „nemzetiségi kérdést” sem kerülgette. Ide vonatkozólag leszögezi, hogy „az új államok, amelyek Magyarország területeinek és magyar népességének elszakításával jöttek létre, még fokozottabb mértékben kevertek, mint volt Magyarország, ezen kívül nincsenek történelmi hagyományaik, s hiányzik náluk a történelmi együvé tartozás érzése s így a legelső megrázkódtatást sem tudták elviselni”.
A mártír bíboros 78. születésnapján e tények ismertetésével rójuk le hódolatteljes hálánkat és biztosítjuk gyermeki ragaszkodásunkról.
Boston, 1970. március 15.
Dr. Pécsi Kornél«
A memorandumot ismertető szerkesztő ezután az alábbi jegyzettel tette teljesebbé bíborosunk magyarságunkért vívott harcáról kialakított képünket: „Újabban többször említették Mindszenty jellemét, a lelkivilágát alakító körülményeket. Köztük – kétségtelen – fontos szerep jut szülőföldjének, a hős vértől annyiszor pirosult Dunántúlnak és azon tudatnak, hogy anyai ágon a Zrínyiek vére csörgedez ereiben. Kovách Aladár „A Mindszenty-per árnyékában” című írása ihletetten rajzolja meg a vértanú Bíboros szülőföldjét, Maróthy-Meizler Károly „Az ismeretlen Mindszenty” című művében Mindszenty Zrínyi-kultuszát ismertette. Említjük ezt azért, mert Rákosi-Roth [helyesen Rosenfeld – Ifj. T. L.] a Bíborost eredeti családi neve – Pehm – miatt kipellengérezte! Hamarosan torkára fagyott a gúnyolódás, amikor kiderült, hogy a Pehm-ős a török elleni végvári harcokban, Kiskomárom visszafoglalásakor tanúsított vitézségéért kapott nemességet, és hogy a Bíboros családfáján mindkét ágon ilyen nevek szerepelnek: Mátyás, Rigó, Csáky, Szalay, Takács, Zrínyi.”
A memorandum végső soron a nagy ókeresztény hitvédő, Tertullianus szállóigévé lett mondását igazolja, miszerint „semen est sanguis christianorum”, vagyis „a keresztények vére mag”, amelyből hősök születnek. Ilyen hőst adott nekünk a Teremtő vértanú bíborosunkban.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
