1885. március 29-én született Szabadkán Kosztolányi Dezső, akire egy alig idézett írásával emlékezünk, melyben kéri mindazokat, „kik a magyarsághoz szólnak, magyarul szóljanak, különben az ő beszédükből azok is megtanulnak németül gondolkodni, kik egyetlen szót se tudnak németül. Nyelvünk az egyetlen élő valóság, melyet még az ország földarabolói se vehetnek el.”
Ahogyan megtanulja a kisgyermek a beszédhangokat és a szavakat, később úgy is fog gondolkodni és viselkedni, gátakat szabni vagy törni magának. A szó ugyanis, ahogyan Aquinói Szent Tamás tanítja, gondolataink ruhája, ebből következően szeméremforrás is: természetes/természetellenes korlátokat, gátakat szab cselekvésünknek, így aki tisztán beszél, tisztán cselekszik.
Ezt íróink, költőink közül múlt századunkban Kosztolányi ismerte fel legtisztábban, ezért, hogy költőként, íróként, műfordítóként életművében nincsen disszonancia: erről tanúskodik az Európa Kiadónál megjelenő életműsorozata „Műhelytitkok” című kötetében közölt alábbi írása is.
Csonka magyar nyelv
Annak idején, mikor város és falu szövetségéről beszéltünk, azt reméltük, hogy a falu majd feljön a városba, hoz elemózsiát, és megtanítja a budapestieket magyarul is. Budapestre mindenesetre ráfér néhány magyar lecke, s a sok mademoiselle meg miss mellé magyar nyelvmesternő is. Ott a távoli tanyákon a nép a maga ősi életét éli, a tej tej és nem víz, a vaj vaj és nem margarin, a magyar nyelv pedig magyar nyelv. Nem kerülhet a paraszt keze ügyébe olyan boszorkányos találmány, olyan újdonsült ördöngős masina, hogy meg ne találnák egyetlen ötletes jó magyar nevét a nép névtelen és öntudatlan nyelvészei huszonnégy óra alatt. Szent a hitem, hogy ha a telefont először a falu kapja meg és nem a város, akkor ezt a szerszámot ma nem görög szóval hívjuk, s nem nevezik előírásos, hivatalos jelzéssel távbeszélőnek sem, melyet különben senki se használ.
Főképp azt vártuk, hogy a nép, mely az országházába beözönlik, megmagyarosítja politikánk nyelvét, mely századokon át bitang holmija volt mindenkinek. Csakhogy csalódtunk. A falu megérkezett, és az történt vele, mint a nevelővel, ki a vendéglátó család körében elfelejti tulajdon anyanyelvét, és nagyon hamar megtanulja az idegent. Szokták olvasni a kerek arcú, pirospozsgás, bajuszos magyarok nyilatkozatait? Sajnos, ők is azon a sete-suta nyelven beszélnek, mely a régi latin törvénykönyvek és a Neue Freie Presseboldogtalan kereszteződéséből született meg. Ha egymás között vannak, árad ajkukról az egyszerű, talpraesett, bölcs beszéd. Mihelyt azonban újságíró lép eléjük, kezében irónnal, vagy szóra emelkednek, elfintorul természetes kifejezésük, mint az arc a fényképezőgép előtt. A teremből kijövet azt mondják, hogy „vége a tárgyalásnak”. De a gyorsíró azt írja, hogy a „konferencia befejezést nyert”. Kijelentik, hogy az „újítást megvalósítják”. De erről úgy számolnak be, hogy „a reform a megvalósulás stádiumába lép”. Ezenkívül „deklarálnak” és “restaurálnak”, emlegetik a „szolidaritást” (németből átszármaztatott francia szó magyarosan latin képzéssel), az „unszimpatikus” jelenségeket (görög szó, német és latin képzővel) a „bewaggonierozott” katonákat (angol szó, magyar igekötővel, egyszerre német és magyar toldalékkal), a „puccs”-ot, mely eredetére nézve német-svájci tájszó, és magyarán államcsínyt, zendülést jelent. Az ilyen beszéd hasonlít a derék gazda kacskaringós leveléhez, ki a bírónak azt akarta értésére adni, hogy betegsége miatt nem mehet a törvényszékre, s így fejezte ki magát: „Betegségi elfogultság miatt meg nem jelenhetvén”.
Azt indítványozom, hogy ezt a sok gyomot-lomot, ezt a sok henye, semmitmondó cafrangot, melyet ezer és egy derék szóval lehet helyettesíteni, nyelvünk e kis svábbogarait és poloskáit gyűjtsük össze, csináljunk belőlük csinos csomagot, és küldjük el azonnal a trianoni békeszerződés fölszámoló bizottságához, mert a magyar népnek hozzájuk semmi köze, csak azok hullajtották el, kik századok során itt jártak. Illő, hogy a tulajdonosok birtokába kerüljenek. Azok pedig, kik a magyarsághoz szólnak, magyarul szóljanak, különben az ő beszédükből azok is megtanulnak németül gondolkodni, kik egyetlen szót se tudnak németül. Nyelvünk az egyetlen élő valóság, melyet még az ország földarabolói se vehetnek el. Tisztítsuk meg a salaktól. „Csonka Magyarország nem ország” – de a csonka magyar nyelv sem magyar nyelv, mely ennek a földnek csorbítatlanságát és épségét kölcsönkért, korcs szóval „integritás”-nak, a magyar nép esze járását pedig „mentalitás”-nak hívja. Bizonyos, a közélet is egyenesebb, becsületesebb lesz, hogyha elpárolog ez a kéjgáz. A jó orvos azt mondja a betegnek, feküdjön le, tegyen a hasára borogatást, s nem darálja el neki az egyetemek latin mondókáit, mint Molière doktorai. Nekünk most ilyen orvosokra van szükségünk.
Egyelőre ez a helyzet: egy ember áll a budapesti aszfalton, az ekeszarva mellett és a „mentalitás”-ról dalol.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
