Démonikus, despota, bizánci kényúrként könyveli el utolsó kormányzónkat a közmédia, ezért nem minden tanulság nélküli, ha kezünkbe vesszünk egy 1940-ben megjelent, húsz éves kormányzóságát ünneplő, 1945-ben indexre tett kiadványt, melyből kitűnik, hogy minden magyart egyformán közel érzett magához, olyannyira, hogy Hunyadi Mátyás óta nem állt a magyar nemzet élén olyan ember, mint Horthy.

A két világháború közötti nemzeti könyvkiadás vezető fóruma, a Stádium Rt. gondozásában megjelent Nemzeti Könyvtár sorozat 11-12. számaként napvilágot látott jubileumi kiadvány alábbi szemelvénye közelkép nemcsak a kormányzóról, hanem az emberről is, csak hát persze egy kicsit másként, mint ahogy azt az elmúlt évtizedekben Kádáron és utódain szocializálódott – magyarul közösségiesedett – nemzedékektől megszokhattunk.

HORTHY, AZ EMBER

»Az igazi magyar embert az teszi valóban naggyá, hogy hatalmas történeti feladatok megoldása közben is, halhatatlan alkotások véghezvitele után is meg tud maradni közvetlen, szeretetre méltó, egyszerű magánembernek. Mert lelki emelkedettség kell ahhoz, hogy az ember a nagy sikerek után is meg tudja őrizni a maga eredeti, emberi egyéniségét.

Horthy Miklós igen nagy történeti feladatokat oldott meg. Nagy alkotások végrehajtása fűződik történeti névvé lett nevéhez. És mégis, ma is az a közvetlen, mindenkit azonnal magához emelni tudó egyéniség maradt, mint hatalmasra ívelt pályája legkezdetén is volt. Mindegy, hogy milyen nemzetbeli az, akivel elbeszélget, mindegy, hogy milyen társadalmi réteghez tartozik, mindenkivel azonnal megtalálja a legközvetlenebb kapcsolatot s mindenki oly nyíltan és őszintén tud vele eszmét cserélni, mintha évtizedes mély barátság könnyítené ezt meg.

Katonai pályafutása alatt egyaránt érintkezett a nép egyszerű fiaival, a hadsereg legmagasabb rangú tisztjeivel, a külföldi diplomaták seregével s a bécsi udvarban magával a királlyal. Mint kormányzó, vendégül látott koronás főt, a világpolitika irányítóit, diplomatákat, politikusokat, de a nép egyszerű, nyíltszívű fiait is. És aki valaha is beszélt vele, egyformán elragadtatással nyilatkozik nyelvtudásáról, derűs kedvéről, nyájasságáról. Csak ritka embernek adatott meg ez a tulajdonság, hogy minden érdekelje s hogy mindenkivel megtalálja azt a pontot, amelyen megértik egymást s aki ki tudja küszöbölni a műveltségbeli, társadalmi s minden egyéb különbséget önmaga és aközött, akivel elbeszélget. Nagybányai Horthy Miklósban az embert nem tudta elnyomni semmi.

Amikor egyszer Kunhegyes környékén utat építettek, a főméltóságú úr odautazott Kenderesről és elbeszélgetett a munkásokkal. Egy kunfejű, lengő bajuszú magyart megkérdezett:
– Hogy vagyunk?
– Köszönöm alázattal – felelt a magyar –, csak megvagyunk. Nehezen, szegényesen.
– No, most lesz itt munka jó ideig, és lesz jó kereset – biztatta a kormányzó úr.
– Hiszen lesz, de a szegény embernek még sincs elég pénze sohse – vonogatta a vállát az öreg s mert úgy látta, hogy barátsággal hallgatják a szavait, jobban megeredt a nyelve:
– Hej! Könnyű a főméltóságú úrnak, nincs olyan nehéz sora, mint a szegény embernek. Van sok pénze, amennyit csak szeme-szája kíván.
– No-no – nevetett a kormányzó úr –, hát maga úgy képzeli, hogy én csak szólok a pénzügyminiszter úrnak, hogy küldjön azonnal vagy három vagon bankót? Nem úgy van az!
– Nem? – csodálkozott a magyar. – Ammán baj! Ammán nagy baj, hogy még a főméltóságú úr sem dúskál a jóban!
– Nem baj – rázta a fejét a kormányzó úr –, mert az a helyes, hogy mindenki annyit keressen, amennyi a munkájának az értéke. Gondja, baja mindenkinek van. A nagyobb állással nagyobb munka, meg súlyosabb gond, nehezebb felelősség jár. Nekem is van gondom, elhiheti. Csak nem mindenki tudja.

Van gondja bizony. A nemzet jövője és az ország állapota mind az ő vállát nyomja. Nagy gond ez. Nagyobb, mint bárki is gondolná. Egy keveset, nem is oly keveset, mindannyiunknak apja ő s milyen gond az is, ha valakinek nyolc-tíz gyermeke van, hát még ha tízmilliónál is több. De éppen ezért érez minden magyart egyformán közel magához, és ezért érzi minden magyar ember is őt a magáénak. Kicsit mindnyájunk apja s ha bármelyikünkkel is szóba elegyedik, a gondviselő apa jósága az, amit szavaiból, tekintetéből, mosolygásából kiérzünk. Ezért tudjuk mindig közel érezni magunkhoz az embert is belőle, és ez az oka, hogy nemcsak az államfőt látjuk benne, ha életünknek egyik feledhetetlen pillanatában vitéz nagybányai Horthy Miklóssal szemtől szembe állunk.

Amikor a kormányzó úr nagy-néha hozzájut, hogy leutazzék kenderesi birtokára, ahol éppen úgy a ménest szereti legjobban, mint a kétszázötven évvel ezelőtt élt őse, mindig meg szokta hívni magához a község elöljáróit. A község egyszerű bírája minden évben legalább egyszer ott ebédel a főméltóságú úrral együtt a kenderesi kúrián. A félezer évvel ezelőtt született Hunyadi Mátyás óta nem állt a magyar nemzet élén olyan ember, aki ennyire megmaradt volna a nép között.«

Gyalázhatják mindmáig holtában, emlegethetik – elfeledve, milyen állapotok uralkodtak kormányzóvá választásakor és milyen erőkkel kellett küzdelmet vívnia – korának (a maihoz képest mellesleg eltörpülő) szociális ínségét, összehasonlítva őt azonban az 1945 óta közismert politikusainkkal, alighanem igazolva látjuk az idézett kiadvány névtelen írójának igazságát, vagyis azt, hogy Hunyadi Mátyás óta nem állt a magyar nemzet élén olyan ember, aki annyira megmaradt volna a nép között, mint Ő.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info