Harsányi Kálmán (1876-1929), huszadik századi magyar irodalmunk méltatlanul elfeledett alakja 1922-ben arról számolt be, milyen is az a „művelt nyugat”: vezető párizsi könyvkiadó nem tudja, hol van Budapest, az olasz pap nem ismeri Dantét!

Alábbi írása cikkeinek, elbeszéléseinek „Emberek, írások, problémák” címmel 1929-ben megjelent kötetéből való, és aligha aktuálisabb, mint napjainkban, amikor úgy tűnik, már nemcsak nyugaton, hanem világszerte a szellemi analfabétizmus az úr.

„A MŰVELT NYUGAT!”

»A „művelt nyugat” kifejezés a műveltnek látszani kívánó magyarok szótárában frazeológiai megrövidítése egy tetszés szerinti hosszúságú gondolatbeli összehasonlításnak, melyben tömören és velősen kifejeződik, hogy minden összehasonlítás csakis a mi rovásunkra történhetik. Naivabb lelkek, akik még nem érzik, hogy ez a két szó így magában is elég mélyen homlokunkra nyomja a barbárság bélyegét, kevésbé tömören szoktak felsóhajtani, valahányszor úgy vélik, hogy valami hiba történt a magunk viselete körül itt a Balkán szélén, az utolsó előtti padban, s ezek már szószaporítással mondják ugyanazt, a két szóból is ugyanúgy megérthetőt: „Mit szól hozzá a művelt nyugat!” A szónokok és közbeszólók naivságának foka szerint ebben vagy abban a formában elég sűrűn hangzik el ez a felsóhajtás még az országházában is, nem fog ártani tehát, ha megvizsgáljuk kissé, igazságos tanítói pofon-e az a széltire hangoztatott burkolt bántalom vagy csupán önérzetünk meghibbantását célzó cselfogás vagy egyszerűen csak a maguk fészkébe piszkoló madarak értelméhez méltó csipogás.

Legjobb, ha ki-ki maga dönti el a maga mindennapi tapasztalataiból, mi is hát az a misztikus „művelt” nyugat, amelyet oly sokszor dörzsöl magyar a magyar orra alá. Én is a magam tapasztalataival szeretném a dolgot kissé megvilágítani.

Vezető párizsi könyvkiadó nem tudja, hol van Budapest

A hét elején egy párizsi könyvkiadótól, aki már a háború előtt is küldözgette katalógusait, borítékot kaptam a következő címzéssel:

Monsieur Kalman Harsanyi / Homme de lettres / Roumanie / Budapest II. Aldas-u. 13.

Íme egy világsugár a művelt nyugat igazi képének megismeréséhez! A nyugati műveltség állítólagos középpontjában egy műveltségterjesztő vállalat vezetősége nem tudja, hogy Európa egyik legnagyobb városa a földrész melyik országában fekszik. Más szóval nem tud annyit, amennyit nálunk egy kilencéves gyereknek tudnia kell, hogy „fölléphessen” a negyedik elemi osztályba.

Olasz pap, aki nem ismeri Dantét

Mikor Olaszországban jártam, a Szent Péter templom kupolájának keresztjét hordozó gömb nyelében, a függőleges vaslétra fokain fölfelé haladva, összeakadtam egy dél-olaszországi pappal, akivel azután együtt méregettük végig az óriás szemhatárt, köröskörül, a napsütéstől forró ércgömb mind a négy csapóablakán rendre kikönyökölve. Mikor tapasztalta, hogy bárha megértem, dadogva beszélem a nyelvét, nagy udvariasan németre fordította a társalgást. Meglepte, hogy azon a nyelven sem valami sokkal kevésbé dadogok.
– Milyen nemzetbeli hát uraságod?
– Mondtam már, hogy magyar.
– De hiszen a magyarok is csak németek! Bajor, porosz, osztrák, magyar, szász, egyre megy!

Nem lehetett róla meggyőzni, hogy a mi ázsiai fajtánk külön idiómát beszél s számunkra éppen a német a világ legnehezebb nyelve. Nekem például, bárha nincs nap, amelyen ne olvasnék valamit németül, ha beszédre kerül sor, legalább két órai folytonos társalgásra van szükségem, míg annyira belemelegszem, hogy a kifejezések keresgélése és a vaskos hungarizmusokkal ékes kínos fordítgatás lassan-lassan elmarad s beszédem tűrhető folyékonyságúvá tisztul.

– Én úgy tudtam s tudom – makacskodott fölényesen mosolyogva –, hogy az Önök nyelve csak mint népi nyelvjárás különbözik az irodalmi némettől.
– Sajnálom, hogy Mezzofanti, az Önök kitűnő bíborosa már nincs az élők sorában. Meglátogatnánk s Ön meggyőződhetnék, hogy tökéletes német tudása mellett sem értené meg egyetlen szavunkat sem, bármeddig beszélnénk is füle hallatára magyarul.

Mezzoffanti nevének említésekor az arcára volt írva, hogy hírét se hallotta a nyelvtalentumok e netovábbjának, aki tréfálkozva szerette mondogatni az idegen grammatikákkal vesződőknek: csak kitartás, hiszen csak az első húsz-huszonöt nyelv megtanulása nehéz.

Hanem az én művelt nyugati papom nem az az ember volt, aki egyhamar abbahagyja a vitát.
– Ha csakugyan külön nyelvet beszélnének a magyarok, akkor valamelyes irodalmunknak is kellene lennie.
Forrt bennem.
– Hallotta hírét Petőfinek?
– Nem.
Kanóc a puskaporos hordóba.
– Hát Danténak, a maguk legnagyobb poétájának hallotta-e valaha a hírét, ember?
– Annak már igen, ismerem is hála Istennek alaposan.
– Alaposan a’, majd mit mondok! Ha csak úgy ismerné minálunk valaki Petőfit, mint tisztelendőséged Dantét, visszakergetnék az iskolába diáknak! Dante nagyon jól tudta, hogy a mi nyelvünk különálló valami s elég kimerítően foglalkozott is vele.
– Ugyan hol, ha szabad kérdenem?
– A „De vulgari eloquentia” [A nép nyelvén való ékesszólásról – Ifj. T. L.] első könyvének nyolcadik fejezetében.
– Hja, az latinul van, azzal biz én nem igen foglalkoztam.
– Vagy úgy? Vegye meg, kérem, olasz fordításban, valahogy mégis csak illenék megismernie, ha nem is tud latinul! – vetettem oda olymposi gőggel és menten sarkon fordultam volna, ha megengedett volna efféle merész mozdulatot a templomgomb nyelének szűk kürtőjébe illesztett nem tudom hány öles vaslatorja, amelyen teljes függőlegességünkben most már lefelé kúsztunk.

Íme egy talián pap a művelt nyugaton, aki két nagy nemzet egyetemeit járta és aki semmit sem tud egy tízmilliós népről, amely a szomszédjában lakik s amelyről a három Villanitól Doglioniig annyit írt minden olasz krónikás, aki hírét sem hallotta egy kuriózusan tudós földijének, akinek a neve nálunk szállóige, aki előtt ismeretlen Petőfi neve, holott honfitársai mint világirodalmi nagyságot újra meg újra folyton fordítják s aki tájékozatlan még a saját legfőbb büszkeségük, az óriás Dante dolgaiban is, kinek latin munkáit még fordításból sem ismeri!

Ki ne tudna tucatszámra efféle példát mondani, aki járt valaha a „művelt” külföldön! Nem olyan igen művelt az a híres nyugat, mint amilyennek a műveltnek látszani kívánó itthon ülő fészekpiszkoló madarak hirdetik, még európai értelemben sem, hát még istenemberi mértékkel mérlegelve!«

Ifj. Tompó László – Hunhír.info