Száztizenhét éve, 1894. március 20-án hunyta le szemét örökre az olaszországi Turinban Kossuth Lajos, aki a közmédiában mindmáig úgy szerepel, mint a nemzetiségek egyenjogúsításának fáradhatatlan szorgalmazója, a zsidóemancipáció lelkes híve, cégéres szabadkőműves, azonban, ha tüzetesebben ismerjük életművét, azzal szembesülhetünk, hogy már pályakezdő ügyvédként felismerte: „Nincs azon törvény, melynek célját, végét a fortélyos zsidó kijátszani ne tudná, valamint nincs csalás, tolvajlás, amely zsidó orgazdára, biztatóra, titkolóra ne találna.”
A huszonhat éves, saját vármegyéje, Zemplén közállapotait kitűnően ismerő pályakezdő táblabíró és ügyész az 1827-28-as felvidéki ínség okait elemző, az „éhségmentő intézetek” felállításáról szóló tanulmányában így forgalmazott:
„Egész helységeket tudok, hol a szegény földművelő nép nem hagy magának, de a kocsmáros zsidónak szánt, vet és arat – hiába igyekszik iszákosságra hajlandó természetét szegénységével zabolázni, a kocsmák ajtaja előtt leselkedő zsidó biztatgatással be tudja csalni küszöbén s ha egy lépést tett a szegény paraszt, menthetetlen oda van, a kettőztetett pohár közt felejti gondjait s has holnap terhesebben érkeznék vissza, orvosságát kettőzteti – az iszákosság firól fira természetté változik – s jövendő aratását a tavasz nyíltával, jövendő szüretjét aratáskor régen megitta. Pedig magyar becsületemre esküszöm, festésem nagyítást nem esmér. Tudok egy derék helységet megyénkbe, melynek lakosai még ezelőtt húsz esztendővel a legjózanabb, legigyekvőbb, legszorgalmasabb közönséget tették, s ma már, amióta a haszonkeresés minden negyedik házhoz egy kocsmát állított, a legerkölcstelenebb, legtunyább, legravaszabb emberekké változtak s napról napra szegényedve végpusztulásukat várhatni. Megilletődve hallottam a helybeli lelkipásztort népének erkölcstelensége felett könnyes szemmel panaszkodni s panaszra valóságát, úgy annak indító okát is igaznak lenni magam tapasztaltam. Igaz, ezen nemes megyének mindenkor anyáskodó gondossága, bölcs és célirányos határozatai által a lehetőségig igyekezett a veszedelmes mételyt gátlani, de e törvények sikerét vizsgáló tapasztalás e bölcs határozásokat elégtelennek lenni találja. Nincs azon törvény, melynek célját, végét a fortélyos zsidó kijátszani ne tudná, valamint nincs egy csalás, nincs egy tolvajlás, amely zsidó orgazdára, biztatóra, titkolóra ne találna.”
Nem volt egyedül felismerésével. Amikor 1843. október 10-én a városokról szóló törvényjavaslatot – amely úgy rendelkezett, hogy valláskülönbség nélkül bárki lehet városi lakos, ha ingatlana van, ha kereskedő vagy iparos, és kétszáz forint évi jövedelem után adózik – tárgyalták a vármegyei követek, Komlóssy László debreceni követ is felszólalt:
„Megvallom, én ily bőkezű a polgári jogok osztogatásában és az emancipáció nagy kérdésének elintézésében egyáltalában nem lehetek, mert tartok a politikai és a gazdasági szomorú következésektől. Szépek azon tanok, amelyek ember és ember között a jogok egyenlőségét hirdetik, de a jogegyenlőség, az erkölcsiség bizonyos fokozatát mindenkor feltételezi, mert enélkül az egyenlőség eszménye létre nem jöhet, és ha létre is jő, káros az egészre. Azt sem remélhetjük, hogy a teljes emancipáció jobban köti majd őket a haza érdekeihez. Az ő törvényük a Talmud. A zsidó minden embert, aki nem zsidó, ellenségének tekint. A zsidók polgárosítása helyett törődjünk a jogtalan milliókkal.”
Képviselőtársa, Pázmándy Dénes szerint „ha mi őket minden feltétel nélkül csak úgy könnyedén részesítjük a polgári jogokban, minthogy a legtöbb pénz az ő kezük között van, rövid idő múlva hatalmukat fölénk fogják emelni, mert igaz az, hogy kinek kezében a pénz, azé az ország s nemsokára Magyarország minden lehet, csak Magyarország nem.”
Végül gróf Széchenyi István is megszólalt: „Ha a nemzetiség dolgát igazán akarjuk pártolni, akkor nem tudom felfogni e tekintetben a nagy engedékenységet. Nekünk kifejlett nemzetiség kell, enélkül egy zagyvalék nép leszünk. Egyik bukásból a másikba esünk, az egész emberiséget a zsidókkal együtt szívünkre öleljük, a legnagyobb liberálisok vagyunk, holott a mi helyzetünk e részben nem oly kedvező, mint az angoloké. Az angol nemzet ugyanis elliberálhatta a zsidókat, mert ha én például egy palack tintát töltök egy nagy tóba, azért annak vize nem romlik el, mindenki ártalom nélkül megihatja, a nagy angol elemben a zsidó eltűnik, de ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát tölt, megromlik a leves és azt meg nem ihatja az ember.”
Nem csoda, ha 1844. január 13-án így negyvennyolc vármegye közül harminchat a nekik adandó szavazati jog elutasítása mellett foglalt állást, köszönhetően Kossuth jóval korábbi felismerésének, amely alapján az „ősiség” törvényéhez való következetes ragaszkodását is megérthetjük: védte földünket, mert tudta, akié a föld, azé az ország, mert ez volt politikájának célja és értelme, nem pedig a liberalizmus hirdetése és a szabadkőművesség dicsérete.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
