Alighanem tévednek, akik mai erkölcsi, szellemi, gazdasági romlásunkat sosemvolt mértékűnek tartják, ugyanis Bangha Béla jezsuita (1880-1940) „Világhódító kereszténység” című, 1939-ben megjelent missziós módszertanában részletesen bemutatta huszadik század eleji, kísértetiesen ismerős közéletünket, amelyből kiderül, hogy plébános is csak az lehetett fővárosunkban, aki végigkilincselte a zsidó városatyák lakásait és kézcsókra görnyedt zsidó asszonyok előtt.

»A századforduló idején s egészen a háború végéig a magyar közéletben és szellemiségben, törvényhozásban és közfelfogásban szinte korlátlanul a szabadkőművesség uralkodott. Nézzük meg az akkori hírlapokat, az akkor megjelent könyveket, az akkori parlamenti naplókat: a kereszténységgel s főleg a katolicizmussal szemben alig találunk ott mást, mint gúnyt és lenézést, türelmetlen kirohanásokat s bántó megjegyzéseket. A szabadkőművesség nyíltan tárgyalta a kereszténység likvidálását, a hitoktatás megszüntetését, a szekularizációt, a hitvallásos iskolák eltörlését, a szerzetesek elleni háborút. A budapesti napilapok nagy része szinte kéjelgett abban, hogy ma ezt, holnap azt a vallási igazságot, ünnepet, személyiséget, intézményt tette vitriolos gúny vagy felháborodott szidalom tárgyává. Az értelmiség csaknem a maga egészében távol tartotta magát a vallási élettől, a munkásság menthetetlenül a legdurvább fajta szocialista izgatáshoz és vallásellenességhez látszott szegődni, a főváros kormányzatában másnak, mint zsidó törzsfőnököknek s azok engedelmes uszályhordozóinak szava nem volt. Még plébános is csak az lehetett a fővárosban, aki előbb végigkilincselte a nagyrészt zsidó városatyák lakásait s nem egyszer szinte kézcsókra kellett görnyednie zsidó asszonyok előtt. A színházakban ellentmondás nélkül folyt az állandó szemérmetlenkedés. Az irodalomban s a könyvkiadás terén a legrosszabb fajta, agresszív zsidó-szabadkőműves irányzat uralkodott.

Az akkori magyar protestantizmus ennek az uralkodó irányzatnak kivétel nélkül falazott: jelszó volt soknál, hogy százszor inkább a zsidók uralkodjanak Magyarországon, mint a katolikusok. A nevezetesebb protestáns lelkészek szinte kivétel nélkül benne ültek a szabadkőműves páholyokban. A szabadkőműves napilapok sűrűn közölték a teljesen baloldali érzelmű protestáns lelkészeknek izzóan katolikusellenes cikkeit.

A papság maga sem állott mindenütt színvonalon. Voltak egész egyházmegyék és szerzetesrendek, amelyeknek erkölcsi híre nem volt a legtisztább. Vezető helyen nem ritkán olyan egyháziak ültek, akiket politikai „érdemeik”, egy vallásminiszter kegye vagy a puszta születési előkelőség és udvarképesség emelt olyan pozícióba, amelyet dísszel és haszonnal betölteni nem tudtak. A püspöki kar tekintélye időnkint veszedelmesen aláhanyatlott s a szerzetesrendek egy részét a közvélemény katolikus részen sem vette komolyan. Az egyházi élet elárvulásának egyik jellemző tünete volt a fővárosi templomhiány s az amúgy is rosszul, lélek, egyházias szellem nélkül betöltött plébániáknak nevetségesen kicsiny száma. A nagyobb vidéki városokban a helyzet hasonlóképp alakult. A már akkor százharmincezer lakosú, túlnyomóan katolikus Szegeden például olyan terrort fejtett ki a zsidó szabadkőművesség, hogy a város egész szellemi, művészeti és irodalmi élete egy zsidó többségű város benyomását keltette. Akkoriban hat napilapja volt Szegednek, mind a hat zsidó s egyik túltett a másikon szabadszájúság és egyházgyűlölet dolgában. Mikor egy szerzetes hitszónok Szegeden az Isten létéről hitvédelmi előadást tartott, másnap a zsidó lapok durván nekitámadtak s annyi szitokkal és gúnnyal halmozták el, mintha legalábbis nemzetfelforgató tanokat hirdetett volna. Még a katolikusok is oly kevéssé vették komolyan a kötelességüket, hogy a Katolikus Kör elnöke, míg a Kör nagytermében az említett előadás folyt, maga is a szomszéd helyiségben tarokkozott. Ugyanilyen állapotok voltak az egész országban. A magyar erkölcsiségre különös fényt vetett a tény, hogy külföldön az idegen származású prostituáltakat sokfelé egyszerűen hungarának, vengerkának, „magyar nő”-nek nevezték: a „magyar nő” egyet jelentett a perditával.«

Lehet, hogy az akkori magyar valóságtól a mai csak legfeljebb csak abban különbözik, hogy akkor azért a papság soraiban még lényegesebb többen voltak a kézcsókra nem györnyedők?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info