1637. március 19-én hunyt el Pozsonyban Pázmány Péter esztergomi érsek, aki főpapként, nemzetpolitikusként és íróként a magyarság ősi lelki készségeit megőrizve volt hite és népe őrállója. Ezúttal írói jelentőségének kidomborításával emlékezünk reá.

Habár két évtizedet teljesen idegen környezetben töltött, bihari magyarságát csorbítatlanul megőrizte. „Nyelvkincsének népi bordában szőtt magyar nyersanyagát olvasztotta a mondatszerkesztésnek kissé latin formáiba s e barokk és szónokias pázmányi nyelv vált alapjává a magyar köznyelvnek. Szerepe nyelvtani szempontok szerint is jelentős: megrögzítette a határozott és határozatlan igeragozást, és újra használatba hozta az ikes igéket. Mindenekfelett azonban Pázmány az első és hosszú-hosszú ideig legterjedelmesebb írói működésű magyar, aki előtt tudatos szerep magyar író volta.” (Ijjas Antal)

Erről még prédikációinál, „Isteni igazságra vezérlő kalauz”-ánál és imádságos könyvénél is ízesebb, nyelvünk legkülönbözőbb stílusárnyalatait felölelő, humorban bővelkedő, ellenfelei szerint is pengeéles logikájú vitairatai tanúskodnak, melyek, amint Szabó Dezső találóan észrevette, sajnálatosan „kiaknázatlanok a magyar irodalom számára”.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info