Nyirő József (1889-1953), a székely írófejedelem 1948-ban németországi emigrációjában megjelent írásával (A magyar szabadsággondolat) emlékezünk a százhatvanhárom évvel ezelőtt történtek üzenetére, arra, hogy szép, verőfényes napon kezdődött a magyar szabadsággondolat testet öltése, amely maga volt a diadal, mert ezen a szent napon még bizonyosabbá vált, mint bármikor valaha, hogy életünk és jövőnk titka bennünk van, abban, hogy jelek mutatják és bízunk benne, nincs messzi az idő, amikor elfoglalja méltó helyét az emberiség örök értékei között.
A székely néplélek és jellemábrázolás Tamási Áron világképét és formaművészetét gyakran felülmúló, leginkább elbeszélései (Jézusfaragó ember, Székelyek, Havasok könyve, Leánykérés a havason), regényei (A sibói bölény, Isten igájában, Kopjafák, Uz Bence, Az én népem, Székelyek, Madéfalvi veszedelem, Halhatatlan élet, Néma küzdelem, A zöld csillag, Íme az emberek), színműve (Júlia szép leány) alapján emlegetett író nemzeti sorskérdéseinket boncoló írásai, tanulmányai (különösen is a „Mi az igazság Erdély esetében?” című kötetében olvashatók) azonban kevésbé ismertek, mint alábbi, gondolattisztaságával ma is útmutató vallomása.
A MAGYAR SZABADSÁGGONDOLAT
»1848. március 15-én szép, verőfényes napon kezdődött Magyarország történelmének legjelentősebb és úgy eszmei megnyilatkozásban, mint új korszakot jelző világnézeti megvalósulásában legtisztább cselekedete, a magyar szabadsággondolat testet öltése, amely egyszerre maga felé fordította a világ figyelmét és felköltötte a népek együttérzését. Az ifjúság lelkéből tört elő, úgy nyílt ki, mint a virág és nemcsak az országot ragadták magukkal, hanem rendkívüli hatással volt a külföld népeire is. Százados rabbilincseket szebben, tudatosabban és igazabban még népek nem törtek szét. Európa örökös áldozatának történelmi csúcspontja volt ez a nap, a magyar nép mély emberi és nemzeti lényegének gyönyörű megnyilatkozása, melyet többé nem lehetett határok közé zárni, múlttá kényszeríteni. Igazság, erő, szimbólum és mégis valóság, mely életalappá és erőforrássá vált.
Valami csodálatos átlényegülés történt azon a napon, mint a szerény, egyszerű kenyérrel,
mely az isteni jóság és gondolat igézetesen nagy és örök akaratából az emberiség megváltásának hordozójává lett. A testet aztán meg lehetett feszíteni, az Ige azonban elérhetetlen minden emberi gazság, hazugság, erőszak és vérontás számára.
A gondolat a diadal maga, és ebben van március tizenötödikének is legfőbb jelentősége. Minden egyéb, ami azon a napon és később történt: tizenkét pont, Petőfi, a márciusi ifjak, Kossuth szerepe, országgyűlések, a nemzet fegyverre kelése, szabadságharca, kilátástalan küzdelme két világhatalom ellen, eltiportatása, világosi fegyverletétel, kivégzett vértanúk, bujdosók tömege, a magyar nép mérhetetlen szenvedése – mindez csak még jobban kiteljesítette a márciusi gondolat lényegét. Ma jobban bennünk él, mint bármikor, bár a legsúlyosabb nemzettragédia komor mélységeiből tekintünk fel rá és a halál angyalának szárnyai alatt élünk inkább, mint bármikor tíz évszázad leforgása alatt.
Két veszett világháború minden csapása, szenvedése újból darabokra tépett hazánkon és népünkön. Városaink, otthonaink romokban és koromban hevernek, kirablott pusztasággá lett az élet sok ezer egykor meleg fészke, férfiaink sírban, börtönökben, fogságban, elhurcolásban, hazátlan bujdosásban, üldöztetésben, szétszórtan a világ minden részén a családok ezrei éhezve, nyomorogva a végpusztulás szélén, a pusztulás és halál csordájában egymás után végzik be hányatott életüket. Otthon pedig maholnap az eke szarva is koldusbottá válik a magyarok kezében, melyre nem az élet és a jövendő biztonságában, hanem az idegen ostor kényszerének súlya alatt görnyedten támaszkodnak, mintha nem az életnek, hanem a halálnak szántanának. Fekete szemfedőt szőnek csak maguknak a barázdákból némává ijesztett szájjal. Az élet nehéz robotja után pedig, ha leülnek szűkös ételükhöz, a kanál megremeg kezükben és a falat elveszti ízét, tápláló erejét az állandóan rájuk ólálkodó, titkos és fenyegető veszedelmek miatt. Az utolsó vacsorát könnyű megenni, de szörnyű nem tudni, hogy melyik az utolsó vacsora…
Az egyéni sorsokon túl az ország helyzetét felmérve és ismerve a már le se tagadott célokat és szándékot, az ezek minél gyorsabb megvalósítását szolgáló rendszer könyörtelenségét: az az érzésünk, hogy papíron ki lehetne számítani, mikor lesz vége Magyarországnak, mikor roppan össze teljesen és következik be az ezer esztendős drága test végzetes nyugalma, melyet talán többé nem lehet életre sírni, sikoltani. És ebben a tudatban öröm-arcot kell öltened, kimenned az utcára, éljenezned és hallgatnod a hivatalos március tizenötödikét, hogy nem az az igaz, amiben száz esztendőn keresztül hittél, Petőfi is más, Kossuth is az övék, a márciusi gondolat és ifjak őket készítették elő, a magyar honvédek és vértanúk értük haltak meg. A fenyegető „magyar” tanácsköztársaságért, a szláv tengerben való felszívódásért, hogy eljöjjön az idő, mikor előbb meghamisítani, aztán megtagadni, végül pedig pár generáción túl elfeledni lehessen a magyar múlt és történelem minden értékét az anyanyelvvel együtt, miután már a kilátástalan sors végső keserűségében, a felidézett gyűlölethullámok és vak bosszúállások belső öngyilkosságával egymást pusztítottuk, kiijesztettük az országból és szétszórattuk az öt világrészben kényszerűségből vagy leplombált vagonokban. Akkor majd végleg szét lehet törni az utolsó lemezt is, amely ma még „vakulj magyar” politikai előrelátásból himnuszt énekel a szerencsétlenné tett, belül is lerombolt magyarnak.
Kétségbe kellene esnünk mindezek tudatában és látva, hogy csak vihartól sodrott, bizonytalan, múló falevéllé váltunk, a hatalmas erők és világesemények tehetetlen függvényeivé, kiszolgáltatottjaivá, ha nem volnánk bizonyosak abban, hogy mindez mégis csak látszat és nem a lényeg. A ránk szakadt világviharnak akármilyen elementáris ereje és pusztító hatalma is, mégis csak felhő, szélorkán, villamosság, vak elemek zűrzavara, amely ugyan tarol, rombol, gyilkol, gyújtogat, és tehetetlenné tesz, de el fog tűnni, meg kell szűnnie, mert nem gyökerezik a világrend harmóniájában, a természet alkotó törvényeiben és ezért önmagában hordja végzetét. Ezen a szent napon még bizonyosabbá válik, mint bármikor valaha, hogy életünk és jövőnk titka bennünk vagyon. Nem külső körülményeinkben, hanem a nemzet belső értékességében és hivatottságában. Igazságában, moralitásban és ezekből sarjadó képességeiben, kimagasló tulajdonságaiban, becsületében, öntudatosságában, rendíthetetlen belső lényegében és semmiből is alkotni képes erejében.
Higgy benne és emelkedj a rongyokból erre a magaslatra, testvérem! Csak látszólag transzcendens dolgok ezek és nem a nagyotmondás frázisai, hanem ható, cselekvő valóság, melyet – ha szemeid vannak a látásra – magad is kiolvashatsz történelmünkből és a jelenlegi világhelyzetből is. Még nem végeztetett be. Bármilyen konvulziókon menjen is át az emberiség, akármilyen hatalmas világszemléleti és hatalmi rendszerek mérkőzzenek is, az a szabadsággondolat fog végül is diadalmaskodni, melyet ma a magyar nemzet testesít meg példamutató igazságában és tisztaságában. Ne essél kétségbe a romlás, szenvedés és vértanúink ijesztő száma, nagysága fölött, mert minél több egy nemzetnek a vértanúja, a nemzet annál halhatatlanabb.
Ne légy kicsinyhitű! Lásd meg és ünnepeld azt a márciusi százados évfordulót, melyet nem a hatalom, hanem maga a magyar nemzet ül ma. Az igazit, a századokon át tisztultat, a múltunkban és lényegünkben gyökerezőt. Nem azt, amit a kényszerített szó mond, hanem a milliók szívében, bensőnkben élőt, mely Istenhez járul és a világ lelkiismeretét kényszeríti meg-megrázó „Ecce Homo”-igazsággal. A sóhajtásokban, a könnyek tükrében megjelenőt, a szenvedések némaságában és gyötrelmeiből kivirágzót, amely ezek ellenére is munkában és alkotásban testesül meg, a feltámadás tüzét gyújtja meg az ország halmain. A hitbe öltözöttet, melyet ma odahaza rettegő kis családok millió csókkal ruháznak át egymásra és eggyé fonja, újjáteremti majd a végzetes kábultságából magához tért nemzetet.
Úgy érezzük, hogy ha megjelenési formájában más is, lényegében, igazságában, jelentőségében és eszmei tündöklésében talán még nagyobb is ez a mi március tizenötödikénk, mint a száz év előtti. Jelek mutatják, hogy a világ is kezdi látni már, becsülni és bízunk benne, nincs messzi az idő, hogy ez a fegyvertelen, elnyomott, halálos tragédiába kényszerített magyar szabadsággondolat elfoglalja méltó helyét az emberiség örök értékei között.
Akkor… akkor pedig… Add Uram, hogy minél hamarabb eljöjjön ez annyi sok drága magyar vérrel, áldozattal, szenvedéssel, hűséggel, becsülettel és vértanú-igazsággal sokszorosan megfizetett drága pillanat!«
„Ezen a szent napon még bizonyosabbá válik, mint bármikor valaha, hogy életünk és jövőnk titka bennünk vagyon”, valljuk mi is a székely írófejedelemmel, tudva, hogy – Széchenyivel szólva – „jó magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen”.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info