Száztizenhat éve, 1895. február 23-án született Székelyudvarhelyen (és 1952. május 3-án hunyt el Budapesten) Csanády György költő, rádiórendező, a Székely Himnusz szerzője.

A székelyudvarhelyi Református Kollégiumban, majd a budapesti Kereskedelmi Akadémián végezte tanulmányait. 1916 és 1918 között részt vett az első világháborúban, majd 1921-ben megalakította a különösen a két világháború közötti erdélyi magyar könyvkiadásban jeles Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületét. 1926-tól az „Új élet” és a „Híd” című lapot szerkesztette, 1928-tól a Magyar Rádió munkatársaként hangjátékokat írt és műsorokat állított össze Erdély történelméről, Csokonai és Katona József életművéről, majd 1943-tól 1948-ig a rádió főrendező-helyettese volt. Földi porhüvelyét a Farkasréti Temetőben helyezték el, majd végakarata szerint szülővárosában, a Református Belvárosi Temetőben lévő családi sírban.

Próbálkozott drámaírással is – „INRI” című Krisztus-darabját 1940-ben a Nemzeti Színház mutatta be –, számos verseskötete jelent meg ((Az évek (1922), Álmok (1926), Ének (1934), A májusi nagy áldozat (1941)), azonban nevét mégis 1921-ben írt Székely himnusza tette világszerte ismertté, amelyet Mihalik Kálmán (1896-1922) szegedi orvos, egyetemi tanársegéd zenésített meg. A többször átírt és kibővített, azonban eredetileg két versszakos költemény méltán vált az összetartozás érzésének kifejezésével nemcsak a székelység, hanem minden magyar imádságává:

Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Segítsd még egyszer győzelemre néped,
Csaba király a csillagösvényen.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcától zajló tengeren.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!

A Székely Himnuszon kívül az elrabolt Erdély fájdalmát és népének kitartását egyszerre kifejező költeményei közül hárommal emlékezünk életművére. Az első Reményik Sándor 1918. december 29-én Végvári álnéven írt, nemzedékek hitvallásává vált megrázó versére (Eredj, ha tudsz!) válasz (1920):

Válasz Végvárinak

Nem jöttem el.
Vagyok a kapubálvány
A régi poszton, régi ház előtt.
S ha arra járnak, mély keresztet hányván,
Titkon kitérnek, elnémulva ők.

Nem jöttem el.
Vagyok a szürke por
Ősök kriptáján őrző kegyelet.
S amint rakódik sorokra a sor,
Eléjük tárul sötét üzenet.

Nem jöttem el.
Vagyok a falevél,
Anyám kezére mely zokogva hull,
S amíg szüretjük víg kacajra kél,
Valaki sír a holt avar alul.

Nem jöttem el.
Vagyok a felhő éje,
Mely ott bolyong a Hargita felett,
S amennyi csókot szór mátkám ölébe,
Fejünk annyi bánatot temet.

Nem jöttem el.
Vagyok az alkonyatfátyol
Gyergyói templom égő homlokán,
Kiontott vér, amelynek bíborából
Átok fakad a lépteik nyomán.

Nem jöttem el.
Vagyok a fergeteg,
Mely ott őrjöng a vén Küküllő-parton,
S a fűzvirágok amint pergenek,
Az ő szívükben úgy mélyül az alkony.

Az ősi földnek töviskoszorús
Megfeszítettje, én, nem jöttem el.
Ott vesztem, abban, ami elveszett:
Halálfia, ki rám emel kezet
És kővé dermed, aki megölel.

A második az Erdélyből 1919-ben elűzött magyar vagonlakó menekültek lelkiállapotáét tükrözi vissza.

Kérdés

Uram. Akinek nincsen ágya
Hova fekszik le éjszakára?
Uram. Akinek nincs mit enni,
Ki fog elébe egy falatot tenni?
Uram. Aki beteg és béna,
Ki fog reá gondolni néha, néha?
Uram. Aki már nem tud hinni,
Ki fog szívébe egy új hitet vinni?
Aki még él s bár földre van tiporva,
Mégis rajongón vérzik el a sebben,
Aki magyar…
Uram. Akinek nincs hazája, merre menjen?

Végül a (Mihalik Kálmán megzenésítette) harmadik Sajó Sándor hangját idézően („Keleten ős föld kínja jajgat, / Erdély szült engem bús magyarnak, / Ó, Erdélyt soha, senkinek!”) vall arról, hogy bármerre visz a sors, hív az ősi föld.

Erdélyi föld

Mi messze bércek szétomolt pora,
Vihar akármi mélyre elsöpört,
Rád vissza hullunk szomja, könnyesen,
Vigasztaló, elringató anyánk,
Erdélyi föld, Erdélyi föld!

Megáradt szívnek hulló habja mi,
A sors akármi úton is kísér,
Belőled élünk, örököd vagyunk,
Fájó, kísértő, égő, bujdosó,
Erdélyi vér, Erdélyi vér!

„Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!” – énekli imádkozva ma is minden magyar, mert hiszi rendületlenül, Wass Albert-i „konok hűséggel”, hogy sorsa az Ő kezében van.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info