Költőként és íróként egyenrangú klasszikusunk szabadkőműves mivolta ellenére is számtalanszor egyértelműen kifejezte ösztönös idegenkedését, tartózkodását irodalmi életünk megrontóival szemben. Az 1919-ig csaknem kizárólag a „Nyugat” berkeiből ismert író-költő a patkánylázadás leverése után a nemzeti-keresztény „Új Nemzedék” szerkesztőségébe lépett, ahol irányváltozása feltűnést keltett, miután ismerték addigi „filoszemita érzelmeit”, tudták róla, hogy a szabadkőműves szellem szolgálatában állott: ettől a pillanattól kezdve azonban, amíg csak nem távozott, „véres szatírájú” cikkeket írt zsidókról, kommunistákról, emigránsokról.

Irántuk való idegenkedése helyenként megjelent a Nero, a véres költő című regényében is, de talán leghatározottabban mégis 1925-ben megjelent Aranysárkány című regényének egyik jelenetében. Glück Laci, a sárszegi gimnázium egyik eminense meglátogatja megvert tanárát, Novák Antalt, aki szívélyesen elbeszélgetve vele megtudja tőle, hogy édesapjának „pálinkamérése van”. Ekkor döbben szeretett tanítványa hovatartozására.

„Ebben a pillanatban Nováknak eszébe jutott valami. Az, hogy minden tanítványáról tudja, hogy mi az apja foglalkozása, még jelentéktelenekről is, kik nem érdekelték őt, csak Glück Lacitól felejtett el kérdezősködni, kit legtöbbre becsült s példaképül állította a többiek elé. És ebben a pillanatban más is eszébe jutott, az, ami nyolc évig nem jutott eszébe öntudatosan, hogy ez a fiú, ki itt ül előtte fekete dróthajával, szemében a szeretet megnyilatkozni nem merő vigaszával, zsidó. Maga is furcsállta késői érdeklődését. Glück Laciról tudta, hogy zsidó s nyilván azt képzelte, hogy apja egy másik zsidó.”

A regényben Kosztolányi gondolatait képviselő Novák noha „nem tudott ember és ember közt különbséget tenni, legkevésbé az iskolában”, „valójában nem szerette a zsidókat. Nem többé vagy kevésbé, mint bárki, aki nem zsidó. Tartózkodott tőlük s maga se tudta, hogy ez a tartózkodása védekezés vagy támadás. Azt képzelte, hogy a zsidók nem egészen őszinték s meleg, homályos családi életük mélyén egy szemvillanással kísérve oly dolgokat beszélnek keresztényekről, melyeket keresztények társaságában átallanának kimondani, aminthogy a keresztények sem egészen bizalmasak zsidók jelenlétében. Nem firtatta, hogy ez előítélet vagy sem s elmúlik-e, elmúlhat-e majd a következő évszázadokban. Csak a tényt látta, melyet lehetetlen letagadni, a tényt, melyet értelme elítélt s érzése gyakorlatban vallott.”

A „haladó szellemű”, tanárkollégái zömével szemben liberális nevelési elveket valló tanár tehát minden beléplántált elmélet ellenére is ösztönösen idegenkedett tőlük: „Végre ők külön éltek, oly történelmi emlékek keserű tapasztalatával, mely nem az övé, el nem ismerve, a törvények ellenére is, elszigetelve, talán kényszerűségből, talán öntudatos dölyfből, egy be nem vallott, de létező összetartással. Régi prófétáiktól egy optimizmust kaptak örökbe, hogy élni föltétlenül érdemes s a világ majd megváltozik és egy pesszimizmust is, mely az ész fénykörén túl mindent elítél. Az ő öröksége más volt. Egy optimizmus, hogy már szabad s az áldott vértől megváltottan élhet, szegényen és igénytelenül a hivatásának s egy pesszimizmust, hogy a változhatatlan világ a siralom völgye marad most és mindörökké. Ez a hit néha annyira elválasztotta tőlük, hogy egy ostoba golyhót közelebb érzett magához, mint az ő legokosabbjaikat. Közéjük és közéje pedig hidat vert zsidó tanítványainak szorgalma, értelme, az a szikár, edzett értelem, mely különösen fogékony a természettudomány iránt s biztos kézzel tapintja ki a dolgok csontszerkezetét. Mégis megmaradt az ellentét, az idegenség, melyre igazán csak most eszmélt.”

Nem kis csoda, hiszen, mint a regényből kiderül, nyolc éven át szeretett tanítványa később „nagy karriert csinált”: szocialistákkal barátkozott, „radikális polgári mozgalmat” szervezett. Ismerve a kor politikai irányzatait, nem nehéz következtetnünk, hogy a Jászi (Jakubovics) Oszkár fémjelezte Galilei Körről, vagy a Szociáldemokrata Pártról van szó.

Az Aranysárkány idézett jelenete – függetlenül attól, hogy írója más műveiben miként vall róluk – végső soron arra mutat rá, hogy hiába kerül valaki berkeikbe, sohasem fogják befogadni, sőt könnyen meglehet, hogy amit általuk megnyer a vámon, azt elveszíti a réven.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info