Aligha bizony, mégis van rá példa, mint Giovanni Papini „Góg” című kötete, vagy Werner Sombart-é („Die Juden und das Wirtschaftsleben”, 1911), Ottó Weininger-é („Nem és jellem”, 1913), Fejér Lajosé („Zsidóság”, 1936), Közülük most a legkegyetlenebbet, Papiniét idézzük fel okulásul.
Amíg Adolf Hitler szerint az egyetlen kivételesen önkritikus zsidó Otto Weininger volt, addig szerintünk inkább Giovanni Papini (1881-1956), aki a „Góg” hasábjain (Benrubi eszméi, 75-80. old.) eladdig ismeretlen bátorsággal vállalta a tükörbe nézést, az önkritikát. A katolikussá lett, Mussolini Itáliájáért lelkesülő író 1945-ben persze indexre került könyvét a huszadik századi magyar katolikus közélet kimagasló személyisége, Nyisztor Zoltán fordította magyarra (Bp. 1934. Vigilia-Pallas Rt.), aki szerint benne „mint görbe tükör kísérteties fényben világítja meg a zsidóság világszerepét s jele annak, hogy a XX. század legnagyobb gondolkodóit is aggasztotta a zsidóság szerepe”. (Vallomás magamról és kortársaimról. 2. kiad. München, 1974. Szerző-Ledermüller Olivér Nyomdája, 102. old.)
Talán soha nem volt akkora szükség gondolatainak felidézésére, mint ma, amikor a médiumok filoszemitizmusa már-már úgy tűnik, fokozhatatlan (77-78. old.):
„A német romanticizmus megteremtette az idealizmust és rehabilitálta a katolicizmust – s erre jött egy düsseldorfi kis zsidó, Heine, és az ő derűs és rosszmájú szellemével kigúnyolta a romanticizmust, az idealistákat és a katolikusokat.
Az emberek mindig azt hitték, hogy a politika, erkölcs, vallás, művészet a lélek magasabb megnyilatkozásai, amelyeknek semmi közük nincs a pénzhez vagy a gyomorhoz – s erre feláll egy trieri zsidó, Marx, és bebizonyítja, hogy mindezek a legideálisabb dolgok a hitvány gazdasági élet talajából és trágyájából fakadnak.
Mindenki azt hiszi, hogy a nagy szellem olyan, mint valami isteni lény és a bűnöző, mint egy szörnyeteg – s erre előáll egy veronai zsidó, Lombroso, és valósággal kézzelfoghatóvá teszi, hogy a zseni epileptikus félbolond és a bűnözők nem mások, mint a mi túlélt őseink, vagyis a mi testi unokatestvéreink.
A XVIII. század végén Tolsztoj, Ibsen, Nietzsche és Verlaine Európája azt képzelte magáról, hogy egyike az emberiség legnagyobb korszakainak – s erre előtolakszik egy budapesti zsidó, Max Nordau, s nagy élvezettel kifejti, hogy költőink degenerált emberek és civilizációnk hazugságon alapul.
Mindegyikünk meg van győződve arról, hogy alapjában véve normális és erkölcsös ember – s erre megjelenik a morvai Freibergből egy zsidó, Freud Zsigmond, és felfedezi, hogy a legerényesebb és legdisztingváltabb úri emberben is egy perverz, vérfertőző bűnöző és orgyilkos lapul.
A középkortól kezdve hozzászoktunk ahhoz, hogy a nőben szinte bálványt, a tökéletesség edényét lássuk – de közbelép egy Weininger nevű bécsi zsidó és tudományosan bebizonyítja, hogy a nő nemtelen, kiállhatatlan teremtmény, a förtelem és alacsonyrendűség mélysége.
Az intellektuelek, filozófusok és mások mindig úgy tisztelték az intelligenciát, mint egyetlen eszközt, amellyel az igazsághoz el lehet jutni, és mint az ember legnagyobb dicsőségét – erre feláll ágy párizsi zsidó, Bergson, és az ő finom és zseniális analízisével leveri az értelem elsőbbségét, lerombolja a platonizmus ezer éves épületét, és levonja a következtetést, hogy az értelmi gondolat képtelen a valóság megragadására.
A vallásokat eddig mindenki Isten és a legmagasabb emberi szellem közreműködésének tartotta – és íme egy Reinach Salamon nevű zsidó Saint Germain-ből azon fáradozik, hogy bebizonyítsa, hogy ezek régi vad tabuk maradványai, a tilalmak rendszerei a rájuk épített különféle eszményítésekkel.
Az ember azt képzelte, hogy nyugodtan élünk egy tartós világegyetemben, amely az idő és a tér elkülönített és abszolút alapjain nyugszik – s megjelenik egy ulmi zsidó, Einstein, és megállapítja, hogy az idő és a tér ugyanaz az egy dolog, abszolút tér nem létezik, sem pedig idő, hogy minden egy örök relativitásra van alapítva és a régi fizika egész épülete, amely a modern tudomány büszkesége volt, összeomlik..”
Marx, Lombroso, Nordau, Freud, Bergson, Reinach, Einstein valóban tökéletesen fémjelzik szellemiségüket. Weininger velük egy lapon említése mégis némi megjegyzést kíván, ugyanis „Nem és jellem” című könyvében a zsidó ember szellemiségét vizsgálva éppen a zsidó lét lényegének felismeréséhez jutott el: „A zsidó: a hitetlen ember. A hit az embernek az a cselekedete, amely által a léttel viszonyba lép. A vallásos hit speciálisan csak az időtlen, az abszolút létre irányul, az örök életre, ahogy ezt a vallás mondja. S a zsidó legmélyebb alapjában azért semmi, mert semmit sem hisz.” Abból indult ki, hogy a megismeréshez nemcsak a látható, hanem a láthatatlan dolgokról való meggyőződés is hozzátartozik. Mivel azonban az érzékszerveinkkel felfogható, a tapasztalati valóságon túli létezés, az emberi lélek halhatatlansága ismeretlen a zsidóság számára, csupán anyagi javaihoz ragaszkodik. Képtelen tértől és időtől független fogalmakat, objektív erkölcsi igazságokat megérteni: egyetlen világnézethez sem ragaszkodik meggyőződésből. Nem hisz önmagának sem: „kételkedik a kételyében”. Nincs „áhítata”, érzelmi-értelmi kötődése Istenhez, így a zsidó ima formaszerű, nem az élet értelmére és végső céljára mutat rá. A vallások közül a kereszténységtől áll legtávolabb: „Kereszténység: a legmagasabb hősiesség, a zsidó azonban sohasem egységes és egész. Ezért a zsidó gyáva és a hérosz a zsidóval legellentétesebb pólus.” Az antiszemitizmust nem erkölcs- és kultúraromboló magatartásnak, hanem a krisztusi erkölcstant elfogadó népek önvédelmének tartotta, ezzel indokolva a kultúra nagyjainak antiszemitizmusát. Ugyanakkor a nő szerepéről vallott, a Talmud tanításaira visszavezethető nézete megmutatja önkritikája csonkaságát is.
Papini végül levonta a keserű következtetést a felsoroltak fémjelezte zsidó szellemiségből (78-79.): „A mai intellektuális Európa nagy részben az említett nagy zsidók befolyása, vagy ha úgy tetszik, varázsa alatt áll. Bár különböző népek között születtek és különböző kutatásoknak szentelték magukat, mindannyian: németek és franciák, olaszok és lengyelek, poéták és matematikusok, antropológusok és filozófusok egy közös célra törnek: az elismert igazságokat kétségbe vonni, lerántani azt, ami a magasban van, bepiszkítani, ami tisztának látszik, megingatni azt, ami szilárd és megkövezni azt, ami tiszteletben áll.”
Azt is kénytelen megállapítani (79. old.), hogy „a zsidó méregnek ez a százados adagolása a nagy zsidó bosszú a görög, római és a keresztény világ ellen.”
Papini könyve ugyanakkor számunkra egy eléggé nem hangsúlyozható igazságra is rádöbbent, arra, hogy végső soron még azok a zsidók sem tudják megtagadni mivoltukat, akik tényleg eljutottak az önkritikára. Olyanok, mint azok a tolókocsiba kényszerültek, akik magas hegyeket szeretnének megmászni. Lelki gyötrődéseik, visszaeséseik és szárnyalásaik megmaradnak, mert sohasem érik el a végső pontot, a kiegyensúlyozott, boldog szeretetlétet, a tudat állandóságát, a félelem nélkül élés misztériumát. A „Góg” igazi értéke, hogy mindezt a gyónó hívő őszinteségével tárja fel.
Üdítő kivétel tehát könyve az önmagukat Isten kalapján bizonyára bokrétának tartó zsidó memoárszerzők dzsungelében: más világ ez, gyökerében más, mint amit tőlük megszoktunk, igazi hiánycikk, mert nyoma sincs benne annak a felfuvalkodottságnak, amit például a „Szombat” című zsidó szemlében megengedett magának Szántó T. Gábor, miszerint Auschwitzban a zsidósággal maga a kultúra pusztult el. Ítélje meg Marx, Lombroso, Nordau, Freud, Bergson, Reinach, Einstein megidézése után az olvasó, kinek volt igaza, Giovanni Papininak vagy a „Szombat” szerkesztőjének?
Ifj. Tompó László – HunHír.info