Az 1938 és 1941 közötti országrész-visszatérések, különösen is az erdélyi részleteit leghívebben szépirodalmi alkotások tárják fel, visszaadva az azokat kísérő önfeledt, az elmúlt évtizedekben az április 4-éken, május 1-jéken, november 7-éken való kényszeredett felvonulásokon „szocializálódott” tömegek számára ismeretlen örömöt, az akkori kormány meghirdette nemzetpolitikai alapigazságot, miszerint ha nagyobb az ország, boldogabb a magyar.

A bolsevisták indexére („A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek jegyzéke I-IV. Bp. 1945-1946. Magyar Miniszterelnökség Sajtóosztálya) került művek között szép számmal találkozunk a bevonulásokat megörökítő, az oktatásból és a médiavilágból mindmáig csaknem teljesen kiszoruló kötetekkel: vitéz Béry László és vitéz Rózsás József már említett díszalbuma, a 224 oldalas, páratlan színes- és fekete-fehér képmellékletekkel kiegészített Erdélyünk – honvédségünk (Bp. 1941. Vitézi Rend Zrínyi Csoportja-Stádium Rt.) hasábjain Dr. Mathia Károly irodalomtörténész adott áttekintést róluk („Erdély visszacsatolásának hatása a magyar irodalmi életre”, 149—158. old.). Közülük gróf czegei Wass Albert „Jönnek!” című, 1945-ben bezúzásra ítélt regényét emlegetik legtöbben (kevésbé ismert viszont, hogy „Jóskáék ünnepelnek” című elbeszélésében is emléket állított a feledhetetlen eseménysornak), tekintettel jelenetei torokszorító, a bevonulásról készült korabeli dokumentumfilm, a „Kelet felé!” képsorait megidéző mivoltára, különösen is alábbi, a Második Bécsi Döntés kihirdetése kiváltotta boldogságot tolmácsoló részletére.

Wass Albert: Jönnek! (részlet)

»Ültünk a rádió körül s vártuk a híreket. Március óta megszoktuk így körülülni a rádiót, és közönyös arccal, de pattanásig feszült idegekkel várni valami csodára, ami egyszer előpattan majd a hangszóróból és megtölti örömmel a szobát körülöttünk. A feszült idegek didergő levegőjét éreztük, tudtuk valamennyien, hogy tavasz óta egyre békétlenebbek lettünk, s azért vigyáztunk, hogy ne szóljunk egymáshoz semmit.

Napok óta, hetek óta a rádiót hallgattuk. Mindenről tudtunk, ami odakint történt, felcsillanó reménnyel vártuk a turnuseverini tárgyalásokat, örvendtünk és remegtünk egyszerre, minden hír összerázott, ami onnan jött, s amikor a tárgyalások hirtelen megszakadtak, összeharapott fogakkal vártuk, hogy na, most… na most!…

Tudtuk aztán, hogy tanácskozások folytak Bécsben, s öröm és aggodalom, remény és kétség között hajoltunk nap nap után a térképek fölé… talán így… talán úgy…

Most ott ültünk megint és valami kemény szikla feszítette mellkasunkat: tudtuk, hogy megtörtént már a döntés Bécsben, tudtuk, hogy ismeretlen emberek egy percre kezükben forgatták a sorsunkat… imádkoztunk magunkban, hogy legyen a lelkünknek olyan szuggesztív ereje, mely képes legyen egy pillanatra befolyásolni az ismeretlen kezet, amelyik talán most húzza meg a vonalat, mely számunkra életet jelent, vagy halált…

Ültünk mozdulatlanul, s egyetlen kifeszített acélhúr volt a lelkünk, minden pillanatban készen arra, hogy éleset süvítsen és aztán elpattanjon. Ültünk, és a szemünk az óramutatót figyelte, mely lassan bicegett át a másodperceken, közömbösen és érdektelenül, s nyújtotta az időt, mely szürke volt s ráragadt a gondolatainkra.

Aztán megszólalt a rádió. Éreztük… nem: tudtuk, hogy valami nagyot fog mondani. Egy pillanatig olyan volt, mintha meredek szikla tetején álltunk volna, mely alatt fekete mélységben hömpölygött a semmi, s a szikla inogni kezdett…

Nagyot mondott: a bécsi döntést mondta. Felugráltunk. Tülekedtünk a térkép körül, kezünk reszketve markolta a ceruzát, azt hittük, elpattannak az idegeink. S egy női hang mondta az új határt:

Kötegyán… Várad alatt… Gyalu alatt… Kolozsvár alatt…
Kolozsnál északkeletre fordul… Szentgotthárd… alatt…
Falunk nevére még a csend is jégtömbbé fagyott… s mondta tovább…
Köbölkút… Bánd… Nyárádtő… Balavásár…

Már akkor jéggé s kővé fagyva álltunk. A könny is, mely elindult, szemünkbe dermedt. Soha ennyi súlyos érzés nem viharzott át egyszerre szívünkön. Ekkora öröm s ekkora fájdalom. Hallgatott rég a rádió, s a falunk neve még ott sajgott a szoba négy falán, szúrt és égetett, s mi álltunk kereken a térkép körül izzó, könnyes szemmel, csak néztük egymást és nem szóltunk semmit.

Aztán megfordultam és az ablakhoz mentem. Nem tudtam, hogy mi az, amit érzek: öröm vagy fájdalom. Éreztem, hogy rohanni kellene, kirohanni a mezők közé s végigkiáltani rajtuk riadó szóval, hogy öltözzenek csupa virágba, mert újra magyar föld lettek! Az erdőig szaladni és felverni a fákat, hogy énekeljenek a boldogságtól! De ugyanakkor meg kellett volna állni szemközt fordulva a déli dombvonallal, levett kalappal s lehajtott fejjel.

Nem lehetett csinálni semmi mást, csak állni az ablakban mozdulatlanul, nézni északnak, keletnek, délnek, átölelni egyetlen pillantással a testvérdombokat, átölelni és egybeszorítani őket, hogy ne tudjanak egymástól soha elszakadni…«

Marschalkó Lajos: A csíksomlyói Mária Csodája

Múlt századunk egyik legkiválóbb újságírója alábbi, himnuszi hangvételű vallomása (Erdélyünk – honvédségünk, 102-104. old) méltán egészíti ki Wass Albertét.

»Csíkországban János Zsigmond óta nevezetes esemény volt a somlyói búcsú. Mária napján minden évben összegyűlt a székely falvak népe, hogy imádkozzék Magyarország patrónájához. Huszonkét éven át azonban csak némán, hang nélkül, a gyertyafényben álló oltárok isteni némaságában lehetett elsóhajtani az imádságot. Tilos volt a piros-fehér-zöld zászló, tilos még az ősi egyházi ének is, amely a magyar Szűzanya dicséretét zenget évszázadokon át.

Huszonkét éven át mindig tudtuk – mesélte egyik franciskánus páter – hogy a Szűzanya meghallgatja imánkat s már akkor elhatároztuk, ,hogy a somlyói búcsút a felszabadulás emlékére fogjuk megrendezni, olyan méretek között, amilyent még sose látott szegény Csíkország!

S a nagy Patrona Hungariae valóban kegyelmes volt székely népéhez. Mintha csak valami megfejthetetlen égi álom teljesedett volna, mintha csak minden székely könny és vér váltságának elfogadását jelentette volna, 1940 őszén, pontosan Mária napján vonultak el az utolsó megszálló csapatok, hogy rá egy napra megérkezzenek Horthy Miklós katonái.

Szűz Mária csodát tett itt a székely hegyek közt. Csoda-e hát, ha a somlyói búcsúra, amelyet csak két nappal kellett elhalasztani, eljött egész Székelyország!

Más nép, legfőként az, amelyik elvonult itten, a felszabadulás első mámorában, a huszonkét év óta várt szabadság első tébolyult, lázas pillanataiban bizonyosan arra gondolt volna, hogy elégtételt vegyen minden rontásért, bosszút álljon minden megaláztatásért. A székelyek – íme – hálaadó imádságra gyűltek össze.

Jöttek elhajtott fejjel, néma alázattal, de olyan ősi, faji szépségben, tisztaságban, mint ahogy megteremtette őket az Úristen. Ezektől a szegény emberektől a kivonuló csapatok elvitték az utolsó disznót, az utolsó köböl lisztet, „megpocsékolták” utoljára Székelyországot. De nem vehették el tőlük a lelket! Nem vihették magukkal ezeket az egyszerű szűrruhákat, pompázó székely szőtteseket, a népművészet meseszerű csodavirágait.

Délután három órakor már harmincnégy keresztalja nép, harmincnégy székely falu lakossága tolongott itt a két somlyói hegy alatt. Ötvenezer ember jött el, gyalog, csengős szekereken: imádkozni, himnuszt énekelni. Mint valami óriási körkép, istenáldott művész festménye, tárult elénk a Székelyföld bámulatos virágbokrétája.

Az egyik külföldi újságíró, aki alaposan szétnézett a máramarosi, szilágysági román falvakban is, felgyúló szemmel magyarázta:

Micsoda más nép ez! Nézzék meg ezeket az okos, tiszta arcokat. Ezeket a finom lányalakokat, nagyszerű férfiakat. Mi idegenek is érezzük, első pillantásra látjuk: ezeréves kultúrnemzet ez!

Valóban Székelyország népén semmit sem fogott az idegen rozsda. Pedig a fiaik már román iskolába jártak, a besszarábiai határon szolgáltak, idegen hatalom egyenruhájában, idegen érdekek védelmére rabszolgaként ásták a sáncot, építették a betonerődöt. Bukaresti gyárban keresték a kenyeret. A bennük lakozó, lebírhatatlan faji erő mégis épen őrizte meg őket a magyarság számára.

S fél négy órakor, mikor megszólalt a templom harangja, egyszerre csak megindult a „nagy kikerülés”, a székely keresztaljak sok kilométer hosszú búcsújáró menete. Hozták a felvirágzott, felpántlikázott templomi zászlókat, kereszteket. De mögöttük már ott jöttek a kibontott zászlók. S mögöttük áradt, hömpölygött a csodálatosan színes emberfolyam. Csengőrázó, daliás székely ifjak, harisnyás, szűznadrágos öregek, pompázatos népviseletbe öltözött lányok, fekete csipkefőkötős asszonyok. És aztán magyarruhás lányok, gyerekek tízezrei. Köztük pedig fedetlen, lehajtott fejjel Horthy Miklós katonái, akik beálltak a búcsújáró székelyek sorába.

Óh, leírni nem lehet, mert látni kellett volna ezt a népet! Látni ezeket a kemény, katonás papokat, nagyszerű, nyílt és büszke tekintetű fiatal lelkipásztorokat, akik úgy álltak népünk élén, mint a szálfa a vihartól tépett erdő elején. Látni kellett volna az úri asszonyokat, akik kézen fogva lépkedtek az egyszerű parasztlányokkal. Egyforma volt a ruhájuk, egy az áhítatuk, egy a vérük.

Az Úr 1940. évének szeptemberében Csíksomlyón ötvenezer székely ajkán újra felcsendült a letiltott könyörgés:

Magyarország Patrónája,
Tiszta Szűz

A valószínűtlenül kék, derűs őszi egekből bizton lenézett most az Isteni Anya s látta a könnyharmatos szemeket, az áhítatos arcokat. Látta a megvalósult csodát!

A hegyi kápolnától a templomig kilométer hosszúságban kígyózott a nagyszerű menet. Az ősi ereklye, a harang alakú, mázsás súlyú laborum nem ment már árván, védtelenül a fehér karinges papok és tógátus diákok csoportja között. Rohamsisakos magyar honvédek díszszakasza, villogó, fényes szuronyok erdeje oltalmazta büszkén.

Amerre haladtak, szinte imádkozva súgták az emberek!
Be szépek vagytok édes jó honvéd fiaink!…

Bizony, ilyen nagy búcsú sohase volt még Csíksomlyón. A hatalmas templomból kiszorult az emberek nagy része. Kint a szabad ég alatt, tábori oltároknál térdelt a népsokaság. Rögtönzött emelvényeken beszéltek a papok a csíksomlyói Máriáról, aki – íme – csodát tett. S közben még mindig jöttek, jöttek a falvak népei. Közben még mindig zengett az ének:

Egészen szép vagy Mária,
Eredeti bűnnek szennye nincs Tebenned…!

A fénybeborult oltárok előtt térdepelve imádkozott Székelyország népe. Alázatos szívvel fogadta, hogy a Mária-napéi búcsút ezentúl minden évben a felszabadulás napját követő vasárnap tartja meg. Örök emlékezetére annak, hogy megérkeztek Horthy Miklós szabadító honvédkatonái! Utoljára pedig térdre borult a tengernyi sokaság és azokért küldte el fohászát, akik odaát maradtak. A testvérekért hullt a könny, hiszen azok nem lehettek itt. Nem simogathatták meg a honvédek kezét. Nem hallhatták azt a háládatos himnuszt, amely végre szabadon, végre boldogan szárnyalt fel itt a kék hegyek alján.

Pedig – mondta egyik öreg székely – ezt vártuk, ezért imádkoztunk huszonkét éven át. Szegényebbek lettünk, de megkeményedtünk. Bűnösök voltunk és megigazultunk. Pusztultunk, de itt vagyunk, Uram!

És ez a somlyói Mária legnagyobb csodája.«

Megannyi elfeledett elbeszélés, vers, dal a bevonulásról

A bevonuló honvédeinket fogadó, megerősödését az anyaországtól és önmagától egyszerre váró erdélyi magyarság lélekállapotát a két világháború közti ottani irodalmi életet a regényköltészetén túl a marosvécsi írótalálkozók megszervezésével és az Erdélyi Helikon Kör támogatásával döntően meghatározó Pálffyné Gulácsy Irén „Erdély jogán” című, válogatott karcolatait tartalmazó kötetéből, valamint Szabó Dezső két írásából (Utazás Erdélyben, Erdély alkalmából (Ludas Mátyás Füzetek, 54. és 60. sz.) ismerjük meg, míg a visszatérés pillanatait Hegyaljai Kiss Géza útirajzából („Erdély gyöngyei”), Kolozs Pál újságíró naplójából („Tizennégy nap”), továbbá Lovassy Andor Zágon felé mutat egy halovány csillag, Morvay Gyula Falu a havasok alatt, Nagymihály Sándor Szegedtől Kolozsvárig és L. Rádai Ilona „Sikolytó Erdély” című regényéből. Különösen is kiemelendő az utóbbi: hosszas kutatások ellenére is csak annyit tudunk írónőjéről, hogy 1915-ben született Kolozsvárt lófőszékely családból, és „Margit” című, 1946-ban indexre tett regényén, továbbá néhány, a kolozsvári „Pásztortűz” szépirodalmi szemle hasábjain megjelent versén kívül más munkája nem ismeretes (tervezte „Gyöngyvér” címmel egy regénye és Tomaj Gáborral egy „Magyar Mitológia” megjelentetését a két említett regényét megjelentető Makkay Zoltán könyvkiadónál, de végül egyik sem jelent meg). Mindenesetre a Sikolytó Erdély önmagában is remekmű, amiért székely népmesemondóink- és gyűjtőink, főként Kriza János fordulataira és gondolkodására jellemző stílussal jeleníti meg mindazon véreink örömét, akik alig várták, hogy elővegyék a huszonkét éven át elrejtett, szó szerint könny áztatta emlékeiket, a háromszínű zászlókat és szőtteseket. (Nagy kár, hogy a bevonulásra való költői-írói visszaemlékezésekből készült eddigi leggazdagabb válogatás („Üdvözlégy szabadság!” Pomáz, 2009. Kráter Kiadó) sem ismeri.)

Rajta kívül két székely írónk, Nyirő József és Tamási Áron köszöntése különösen is feledhetetlenné vált. Előbbi „Írjad, történelem!” című vezércikkében (Keleti Ujság, 1940. szeptember 14.) méltatta az eseményt: „Alig van nép, amely történelme folyamán többet szenvedett volna, mint Erdély kétmillió magyarja, de alig van nép, amely méltóbb lett volna a szenvedésnek erre a kegyelmére… Csodálatos kinyilatkoztatásoknak köszönhetjük, hogy amikor végre eljöttetek testvéreink – magyaroknak és ilyen magyaroknak találtatok minket!” Utóbbi a rádióban köszöntötte a visszatérteket: „Nemcsak a Hargita tért vissza, hanem maga Ábel is visszatért. Azután eszébe jutott neki, hogy számadást csináljon: vajon minden terület visszatért-e a magyar hazához, olyan területek, amelyen ő járt? Akkor eszébe jutott, hogy Amerika se tért vissza, de Dél-Erdély különösen nem tért vissza. Akkor azt gondolta, hogy Amerikát nem bánjuk még, de Dél-Erdélyt, azt semmi esetre, soha nem fogjuk hagyni. Tovább gondolkozott, s az jutott eszébe, hogy Szurgyélánt fel fogja keresni, akivel együtt szenvedett a Hargitán, és meg fogja neki mondani, hogy most már ide, Észak-Erdélybe a magyarok bejöttek, s őt fel akarják kérni arra, hogy […] menjen el Dél-Erdélybe, és mondja meg ottan a románoknak, hogy térjenek vissza a magyar impérium alá, mert ott nem lesz nekik rossz dolguk, hiszen az igazságot is meg lehet szokni.”

A bevonulás versanyaga különösen is vaskos köteteket töltene meg. Közülük leginkább öt antológiát ajánlunk (Trianont ledöntjük (Bp. 2001. Ménrót Kiadó), Nem! Nem! Soha! (Bp. 2004. Ménrót Kiadó), Vesszen Trianon! (Bp. 2004. Ménrót Kiadó), Mindent vissza! (Bp. 2005. Gede Testvérek Bt.), Széttöretett (A magyar fájdalom és reménykedés versei. Bp. 2006. Aposztróf Kiadó). Szintúgy egyedülállóan gazdag a nyomában született zeneirodalom is. Belőle a közismert, vitéz Somogyváry Gyula („Gyula diák”) írta és Vitéz Náray Antal megzenésítette „Erdély induló”-n kívül elsősorban a „Hajrá honvéd Erdélyért!” című, Bartók Béla, Balla Péter, Domokos Pál Péter, Kodály Zoltán, Lajtha László, Péczely Attila, Vikár Béla és Volly István gyűjtötte kötetet ajánljuk (Erdélyi vonatkozású dalok gyűjteménye a magyar katonaszellem szolgálatára. Bp. 1940. Vitézi Rend Zrínyi Csoportja-Stádium Rt.), tekintettel szöveghűségére, valamint Volly István tanulmányát (Az erdélyi bevonulás katonadalai. Erdélyünk – honvédségünk, 163-173. old.). A belőlük megismerhető énekanyag aligha kisebb jelentőségű, mint például a Thaly Kálmán összegyűjtötte kuruc nóta- és dalkincs, igazolván ezzel is Justh Zsigmond regénye (Fuimus. Bp. 1906. Franklin Társulat (Magyar Regényírók, 54. köt.) 34. old.) igazságát, miszerint „a hol az érzelemnek oly végtelen kincse van, mint a magyar nép szívében, zenéjében, költészetében, ott nincs miért kétségbe esni”.

(Folytatjuk)

Ifj. Tompó László – HunHír.info