„Amit erő vagy hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse újra visszaadhatják. De amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önként lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és kétséges.” (Deák Ferenc) Amiről viszont nem mond le, megmarad. Ennek tudatában emlékezünk történelmünk egyik legdicsőségesebb eseményére, önrendelkezésünk legutolsó kinyilvánítására, az 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere Palotában délután három órakor aláírt második bécsi döntésre, 43 492 négyzetkilométernyi észak-erdélyi terület és a Székelyföld visszatérésére, az egy évvel későbbi népszámlálás szerint ott élő 1 344 000 vérünkre, Horthy katonáinak szeptember 5-e és 13-a közötti bevonulására Erdélybe.

A médiavilágban mindmáig fehér folt a két világháború közötti revíziós mozgalom gyümölcse, a négy országrész-visszatérés (Felvidék (1938), Kárpátalja (1939), Észak-Erdély s Székelyföld (1940) és Délvidék (1941) ), köszönhetően a bolsevizmusnál ezerszer veszedelmesebb liberális médiának, annak, hogy erdélyi nemzettestvéreinket változatlanul „románok”-nak, a felvidékieket „szlovákok”-nak, a délvidékieket „”szerbek”-nek vagy „horvátok”-nak mondják megvezetettjei, akiknek nem fáj 1920. június 4-e, amiért a határok „légiesítésé”-ben látják a kilencen évvel ezelőtti világtragédia végleges orvoslását, elfeledtetve, hogy aki a Kárpát-Duna Nagyhaza területi egységét megbontja, világháborút idéz elő.

1920-ban a világot már akkor is uralni kész, a Kárpát-Duna Nagyhaza területén világállamot teremteni akaró cionisták törekvései ellen a kiegyezéstől fellépni nem tudó vagy akaró magyar politika formálói ellenében a két világháború közötti magyar bel-és külpolitika és közszellem az 1920. június 4-ébe való soha bele nem nyugvást hirdette, amint Reményik Sándor (Végvári) verse („Nem nyugszunk bele”) hirdette:

Téli szél a tar gallyakat fújja,
Mint az Isten égre tartott ujja,
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagy világon.

Elvették, s most véle nagyra vannak
Törött, véres kardját a magyarnak.
De míg minden nép a sírját ássa:
Van szava, hogy világgá kiáltsa:

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk,
Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk!
Tiporhatják szűztiszta igazunk,
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk!

De hirdessük gúzsba kötött kézzel,
Sebes ajkkal, lázadó vérrel,
Idézve menny-pokol hatalmait,
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt!

Kezünk bár nem pihen a kardvason,
A szíveinkben nem lesz nyugalom,
Jöhetnek jövő századok, s megint
Csak felszakadnak régi sebeink!

E sebek és e fájdalom örök!
Ettől vonaglik minden magyar rög,
Ettől vérez, ki majd nyomunkba hág,
Ettől nem gyógyulnak az unokák!

Tátra-erdők ettől zúgnak-búgnak,
Ettől reszket lelke minden zúgnak,
Puha szívek kővé ettől válnak,
Kemény kövek élő szívként fájnak.

Amíg élünk, ettől fájunk, égünk,
Sírban ettől nem lesz pihenésünk,
Ettől szorul a kezünk ökölbe,
Ettől sír a gyermek anyaölbe.

Fenyő madár, behavazott fákon,
Száraz haraszt téli pusztaságon,
A folyók, fák, a füvek szelleme,
Minden süvít: mi nem nyugszunk bele!

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet,
Versailles-ig lobogjon az üzenet:
Hogy megroppant bár karunk ereje:
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!

Padányi Viktor, kiváló történészünk „Egyetlen menekvés” című emlékiratában (Bp. 1995. Gede Testvérek Bt. 154-155. old.) nemzetünk egészének elemi tiltakozását fejezte ki a nemzetközi szabadkőműves erők kikényszerítette „békeszerződés” ellen:

„E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban. Tíz órakor növénytan-óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig… és akkor megkondultak a harangok. Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában akkor még ez a név ált: »A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe«, és felakasztotta a térképállványra, s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és örökké szigorú arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére ás a kívülről behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: »Consummatum est«.

Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok. Nagymagyarország keresztre feszítésének napja volt, 1920. június 4. Péntek…”

Mégsem törődtünk bele: 1918 novemberétől gyors egymásutánban jöttek létre a nemzetünk ellenségei, leginkább a Beneš-Masaryk-Wilson trió befolyásolta szabadkőműves és pán-cionista propagandamunka ellehetetlenítésére nemzetvédelmi szervezetek, mint a Tormay Cécile alapította Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége (MANSz), a báró Perényi Zsigmond koronaőr létesítette Magyar Nemzeti Szövetség, a vitéz Jákfai Gömbös Gyula megálmodta Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE), a Magyar Revíziós Liga (elnöke sokáig a közismert író Herczeg Ferenc) és a Horváth Jenő történész jegyezte Magyar Külügyi Társaság. Minden magyar párt, mozgalom (kivéve a zsigerileg marxista Szociáldemokrata Párt maroknyi tagságát) területi épségünk teljes visszaállításáért küzdött.

1927-ig azonban egyedül maradtunk Európában revíziós törekvéseinkkel: egyes brit és francia gondolkodókon (mint Rothermere lordon és fián, továbbá a Trianont nem megcsonkításunknak, hanem egyenesen kivégzésünknek tekintő Henri Pozzin) kívül ekkor még nem voltak érdemi szövetségeseink, beleértve a versailles-i rendszer változtatásának elvi lehetőségét hirdető, 1924-ben Genfben létrejött Népszövetség képviselőt is. Az első felelős európai politikus, aki igazunkat hirdette, az olasz nemzeti egységet megteremtő, a liberalizmus mocsarából Itáliát feltámasztó Benito Mussolini volt, aki miniszterelnökként Bethlen Istvánnal 1927-ben „örök baráti” szerződést kötött, egyrészt kárpótlásul, amiért Olaszország az első világháborúban Magyarországgal szemben harcolt, másrészt és főként, amiért felismerte hazánk világalakító történelmi küldetését, megállapítva (a római szenátusban 1928. június 5-én tartott beszédében), hogy „Magyarország számíthat Olaszország barátságára”, felismerve, hogy „a trianoni szerződés területi meghatározásainál nagyon is elevenébe vágtak az országnak, s ehhez hozzá kell tennünk azt, hogy Magyarország a Duna völgyében ezer év óta rendkívüli történelmi hivatást teljesít”, továbbá Trianonról, hogy „egy szerződés nem lehet sírbolt”, mivel „a magyar nemzet, a maga lángoló hazaszeretetével, erejének tudatában, a békeidőkben való szívós munkássága révén jobb sorsot érdemel”.

Ez volt a két bécsi döntéshez vezető út első fő állomása: megbizonyosodhattunk arról, nem vagyunk egyedül, olyannyira nem, hogy Mussolini után1935-ben Adolf Hitler azzal, hogy alapcéljául tűzte ki a danzigi korridor (a Versailles-i szerződés értelmében Németországból kihasított és Lengyelországnak átadott terület) megszüntetését, felmondta a Versailles-i szerződést, ezzel további tápot adva revíziós törekvéseinknek.

Hiába hangoztatják, milyen „ára” volt Felvidék és Észak-Erdély visszatérésének, mondván, „nem mi vívtuk ki visszatérésüket, hanem két idegen hatalom”, minden keresztény és kommunistaellenes törekvést csípőből fasizmusnak nevezve, kivételesen egyetérthetünk Kósáné Kovács Magda megállapításával, miszerint a fasizmus szinonimája a rend. Igen, ezt ismerte fel Horthy, Mussolini és Hitler, és végső soron ennek volt a következménye a hazánk területi épségének fokozatos visszaállítását megcélzó két bécsi döntés. Lehet valaki barátja vagy ellensége az olasz és a német vezérnek, tény, hogy a fuldokló a mentőövet bárkitől elfogadja. Magyarország pontosan ilyen helyzetben volt, és a két vezér pedig, függetlenül attól, mit hirdet róluk a média, megmentett minket a megfulladástól.

(Folytatjuk)

Ifj. Tompó László – HunHír.info