Az 1940. szeptember 6-a és 13-a között visszatért észak-erdélyi és székelyföldi területekre való virágesős, zászlóerdős bevonulás ünnepélyességét nagyban emelték a köszöntő beszédek, élükön Horthy kormányzó nagyváradi, kolozsvári megszólalásával, továbbá a „Ezer székely leány napja” előestéjén elhangzott alábbi köszöntéssel.

Szeptember 11-én vonultak be Horthy katonái Kolozsvárra, Székelyudvarhelyre, Székelykeresztúrra és Csíkszeredára. Az 1960-as évek közepe óta egyre erőteljesebb elrománosításhoz képest akkor még székely-magyar jellegét markánsan őrző Csíkszeredán Gál Ibolya dr. Gál Józsefné alábbi gondolataival fogadta véreinket, kiemelten a Kormányzót és hitvesét, Purgly Magdolnát:

»Drága Honvédeink, kedves felszabadult csíki közönségünk!

Ünnepeltük az ezer székely lányok napját, de nem ezren, hanem sok-sok ezren. Akik nem jöhettek, lélekben itt vannak, lélekben ott voltak a csíksomlyói szent Szűznél s velünk együtt mondtak hálát, hogy megérhettük ezt a szép napot.

Valóra vált legtitkosabb vágyunk, legszebb reményünk, hogy eljött hozzánk a legelső magyar asszony, a Kormányzóné Őfőméltósága. Úgy vártuk a napot, hogy magunk közt lássuk, mint ahogy gyermek várja rég nem látott édesanyját. Milyen nagy boldogság is volt őt magunk között látni, hiszen tudjuk, hogy megérezte, hogy ez a sok-sok székely leány mind őt hívta, várta. Hívták hegyeink, még most is zöld mezőink, kis patakjaink csendes csobogása. Tudjuk, hogy drága a Székelyföld a mi Nagyasszonyunknak, hiszen már akkor kiáltotta az anyaország felé, segítsetek Erdélyen, mikor drága testvéreink még el sem indultak felénk. Tudta, hogy a mi sohasem könnyű, de az elmúlt két évtizedben igen nehéz életünk már elviselhetetlenné vált. Tudta, hogy szenvedéseink mérhetetlenek. Tudta, hogy keserű könnyeinket az ő jóságos keze letörölheti.

Itt láttuk magunk között a mi drága Nagyasszonyunkat, aki sok nagy gondja miatt nem tudta ezt az estélyt bevárni, pedig úgy szerettük volna Neki elmondani, hogy fiatal leányszívünk minden dobbanásával szeretjük, hogy felénk áradó gondoskodása nem hiábavaló, hogy az átszenvedett esztendők minden fájdalma mellett is átmentettük magyar nemzeti öntudatunkat, hiszen anyánktól kaptuk ezt szent örökségül. Lelkünk vérzett, mikor a jó Isten súlyos csapással látogatta meg, erős próba alá vetette Nagyasszonyunkat, mikor elszólította egyetlen leányát. Lelkünkből fogadjuk, hogy Istenhez szállott leánya helyett mi, sok-sok ezer székely leány, az övéi leszünk s szerető szívében helyet kérünk a jövőben.

Csendes estéken el-elnéztük a csillagos eget, szoron3gva lestük a Hadak útját, hogy nem jönnek-e már a Horthy katonái? Egy csendes nyári este csoda történt, a csillagok mind-mind leszállottak az égről, elhozták hozzánk a drága honvédeket és tele lett a Székelyföld magyar katonával, a magyar katona fényes csillagával. Hogy megdobogtatták felszabadult leányszíveinket, mikor olyan délcegen, olyan meseszerűen berobogtak hozzánk. Igaz, hogy örömünk akkor lett volna teljes, ha a bevonuló honvédek élén ölelhettük volna magunkhoz a legelső magyar honvédet, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr Őfőméltóságát. Tudtuk, hogy ez sem késik soká. Ma Isten megadta örömünk, hogy a legelső honvédet magunk között ünnepelhettük. Szálljon tiszta fehér imádságunk a jóságos Istenhez, hogy éltesse, tartsa meg sokáig a mi Nagyurunkat, éltesse a magyar hadsereget. Mert elsősorban az ő soha el nem ernyedt erejüknek köszönhetjük, hogy most már szabadon összegyűlhettünk, szabadon ünnepelhetünk. Nekik köszönhetjük, hogy ha kifosztottan, a nagy székely gazdagság mellett is koldusszegényen, de mégis visszatérhettünk az édes magyar hazába.

Most, mikor a szebb jövőt, életet s felfokozott munkakedvet jelentő érzések fakadnak fel szívünkben, mikor először üdvözölhetjük magunk között drága magyar testvéreinket, aggódva gondolunk arra, hogy vajon nem okoztunk-e az első örömmámor elszállása után csalódást azokban, kik segítő testvérként jöttek hozzánk. Hiszen mint vitéz Szotyori Nagy Gyula altábornagy úr mondta, mi magyarok, mi több, mi székelyek vagyunk. Tőlünk sokat, nagyon sokat vár az édes anyaország. A mi véresen is dicsőséges múltunk kitartásunk, minden bajban talpra állásunk legendával vett körül minket. Tudjuk, hogy tőlünk sokat várnak azok, kik érettünk küzdöttek. Éppen ezért nekünk székely leányoknak, a magyar jövő székely anyáinak kell először felemelnünk szavunkat azokhoz, akik még nem ismernek minket. Talán valami kis csalódást éreznek s ezért el kell mondjuk, hogy a mi múltunk bennünket nagy dolgokra kötelez s mi ennek a munkás, becsületes, tiszta magyar jövőnek, a székely ősökhöz méltó utódokat akarunk és fogunk nevelni.

Amit most látnak itt magyar testvéreink, az nem az igazi székely élet. Hiszen az elmúlt 22 év itt mindent megváltoztatott s ha mégis maradt bennünk valami a régiből, köszönhetjük édes szüleinknek, papjainknak és a sok nélkülözés mellett fajtájáért hűségesen kitartó tanítóinknak.

Még a nóta is ezt mondta:

Csíkországi fenyvesekben
Elhervadtak mind a gyöngyvirágok
Csíkországi fenyvesekben
Elfeledtek kacagni a lányok.

Hiszen legtöbben akkor láttuk meg e szent rögöket, mikor édesanyánk altató dala már csak zokogni tudott, édesapánk bánatos szeme napról napra fájdalmasabban tekintett reánk. Nem hallottunk mást csak panaszt, fájdalmas sóhajtást.

Ne ítéljenek hát bennünket, fiatal székelyeket édes testvéreink a mai magyar mértékkel, hanem a már megfogott székely jobbot szorítsák tovább, irányítsák nevelésünket a már biztos magyar jövő felé, és higgyék el, hogy mi sohasem leszünk hálátlanok s az előlegezett bizalom, szeretet nagyszerű leventéket, majd honvédeket, dolgozó polgárokat ad a közös magyar hazának.

Ha majd alkalom adódik, küldjétek el hozzánk leányaitokat, hogy szeretettel ölelkezzünk, tanítsanak minket imádkozni, énekelni, hogy majd együtt várjuk a többi, még most is némaságra sújtott testvérünket egy még nagyobb, még szentebb találkozásra.

S ha majd kissé rendbe hoztuk megtépett szárnyunkat, mi is elrepülünk harangvirágos erdős, szép hazánkból, hogy megismerjük édes hazánk másik részét, a magyar rónaságot, hiszen már halljuk is hívó szavát:

Vár az Alföld, a sík vidék
Aranykalászos rónaság.
Vár a pipacs, a kék búzavirág
Vár a Délibáb.

S majd megyünk, és együtt kiáltjuk: Isten áldd meg a felszabadító magyar honvédeket! Boldogan esdve énekeljük: ISTEN, ÁLDD MEG A MAGYART!«

Korabeli napilapokból csokrot lehetne gyűjteni hasonló beszédekből, mindamellett igaz, hogy a székelyeknél, amint Szerelemhegyi Ervin újságíró írta („Barangolás Csíkországban”), „nem a hivatalos fogadtatás volt a fontos, ők a szívüket, a lelküket hozták elénk, sőt, „talán ott volt a legmelegebb, a legjobban megható a fogadtatás, a viszontlátás, ahol egyetlen üdvözlő beszéd sem hangzott el, csak a szemek, a szívek, a lelkek beszéltek a nagy testvéri találkozón, százszor, ezerszer beszédesebben, mint a szavak”. (Erdélyünk – honvédségünk. Szerkesztette vitéz Béry László és Vitéz Rózsás József. Bp. 1941. Stádium Rt.-Vitézi Rend Zrínyi Csoportja, 98. old.)

Ifj. Tompó László – HunHír.info