Richard Williamson püspök idézett papszentelési prédikációjában (Miért képtelenek logikus gondolkodásra a professzorok és hallgatóik?) végül kitért a szülők felelősségére, rávilágítva, hogy gyermekeiket vagy visszavezetik a régi neveléshez, a hagyományos (porosz) tanuláshoz, vagy helyettük a tévézést választva elveszítik és átengedik őket a kárhozatnak.

Erőteljesen bírálta a mai papnevelést, kifejtve, hogy a fiatalemberek „az utolsó tíz évükben szinte semmi hasznosat nem tanultak a szeminárium részére”, nemcsak Argentínában, hanem másutt sem, köszönhetően a „rossz vezetés”-nek, amely gyűlöl mindent, ami katolikus. Ennek okát azonban tévedés lenne szerinte csupán a rossz vezetőkben keresni, ugyanis „mi, katolikusok vagyunk az okai annak, hogy a világ ott tart, ahol ma van! Tőlünk függ, hogy helyreálljon a rend, vagyis, hogy az Egyház újra talpra álljon, hogy a papok és az elhivatott fiatal férfiak a jó, általános kultúrában és nevelésben részesüljenek, és ne csak a természetfeletti vallásosságban.” Általános műveltség nélkül „a mai átlagos fiatal férfi ugyanis képtelen egész életét a jó Istennek szentelni. Ez egyszerűen az eszébe sem jut. A leányoknál nyilván hasonló a helyzet.”

A mai keresztény nevelés legnagyobb problémájára világít rá itt a püspök, arra, hogy míg a szeminárium nem lehet „önfeladó”, nem változtathat elvein, rendszerén, addig az oda belépők viszont nem képesek követelményeinek megfelelni, ezért kell „közbenső lépcsőfokok” -at beiktatni. (Olyannyira, hogy ilyenkor elemi ismereteket kell bepótolni: miként a Szent X. Piusz Papi Testvériség alapítója, Marcel Lefebvre érsek megjegyezte, a szemináriumba belépőket meg kellett tanítaniuk a késsel-villával való étkezésre is!) És ez nemcsak a papnevelésben, hanem gyakorlatilag minden más felsőfokú intézményben alapprobléma!

Igazi megoldásként azt javasolta, hogy vissza kell állítani „az 50-60 évvel ezelőtti nevelést”. Az általános műveltség, amelynek központi része a (természettudományos és műszaki-technológiai ismereteknél jóval régebbi és fontosabb) humán tudás (nyelv, irodalom, történelem, filozófia, művészetek), nem maradhat ki az emberek életéből, azt nem pótolhatja a mechanika, a számítástechnika, melyeknek egyeduralma ellen kétségtelenül nehéz fellépni, „de legalább azt kell megérteni, hogy ezt nem lehet helyesnek tartani. Nem mondhatom: ’Nem lehet semmit sem tenni, végül is nekem már minden mindegy.’ Nem, védekeznem kell! Legalább azt meg kell tennem, amit tudok. Otthon legfeljebb egy videó lehet, a televíziót ki kell dobni! A televíziót ki kell dobni. A televíziót ki kell dobni. Háromszor mondom: a televíziót ki kell dobni! ’Ceterum censeo esse Carthaginem delendam’, mondta az öreg Cato egykor. ’Nekünk, rómaiaknak Karthágót el kell pusztítanunk!’ Nagyon sajnálom, de így van ma a készülékkel kapcsolatban, mely a végzetes és modern félrenevelésért döntően felelős.”

Ellenvethetnék sokan, főleg szülők, hogy nem a technikát, hanem az azt rosszra használókat (elsősorban műsorszerkesztőket) kellene inkább ostorozni, hiszen a készülék önmagában se nem jó, se nem rossz, csak használója értelme és akarata szerint válik jóvá vagy rosszá. Ez így igaz, azonban ha arra gondolunk, kiknek a kezében van a műsorszerkesztés, megérthetővé válik állásfoglalása, amiért nem fogadja ez azt az ellenérvet, miszerint „úgysem befolyásol engem, csak tájékozódom általa”, „a rossz adásokat nem nézem meg, csak a híreket, vagy valami komolyat, hasznosat, és ez azért csak információ”. Nem, hangsúlyozza, „ez nem információ, hiszen már maguk a hírek is propagandák, méghozzá nagyon ravasz propagandák, befolyásolások. Akik ezek mögött állnak, mesterei a hírek tálalásának, tudják, miként kell mindennek az ellentétét hirdetniük. Ezáltal lesz valaki öntudatlanul kommunista, de ha nem kommunista, akkor globalista. A kommunizmus és a globalizmus közötti különbség csak a keménységben van: az egyik kemény, a másik szelíd, de az elv ugyanaz. A materialista ateizmus, mondta XI. Piusz pápa, a kommunizmus lényege, és egyúttal a globalizmus lényege is. Csak egy kicsit átalakították. De a kommunizmus a globalizmusként él tovább, hogy mindenkit, lehetőleg minden lelket a pokolba taszítson.”

Más lenne a helyzet, tesszük hozzá, ha a keresztény médiapolitikát komolyan megvalósítani szándékoznák önmagukat konzervatívnak mondó kormányok, civil és egyházi szervezetek, iskolák, de korántsem tartunk itt. Utóbbiak legtöbbször azzal áltatják magukat, hogy elég a templom, a hittanóra. Ez azonban végzetes tévedés! Nemcsak a felsoroltak, hanem az egész élővilág Istené. „Ha nem vigyázunk arra, hogyan éljük a mindennapjainkat, ha azt gondoljuk, hogy a vasárnapi templomba járás és istentisztelet számunkra untig elegendő, akkor nagy tévedésben vagyunk!”

Ha mindezt tudatosítják a szülők, megtalálják a megoldást, hiszen aki valamit erősen akar, a megvalósításának módját is előbb-utóbb megleli. Ilyen megoldás, ha megkövetelik gyermeküktől a verstanulást, a nyelvtan ismeretét és alkalmazását, a szép írást (valaha tantárgyként tanították!). Bizony, „a szép kézírás is jele a felebaráti szeretetnek, és ez korántsem valami ósdi dolog. A fiatalok már nem tanulják, így nem meglepő, ha írásuk úgy néz ki, mint a rovarok között dúló harc.”
Ám nemcsak a szép írást veszik semmibe korunk Madách falanszterének tudósára emlékeztető tanárrobotjai, hanem általában a „régiek tudományát”, mellyel azonban csak elképesztő butaságukat bizonyítják, elfeledve, hogy egyáltalán nincsen joguk ahhoz, hogy „a tegnapi és tegnapelőtti ember tudását lenézzék”.

Végül hangsúlyozta: „Nem szeretnék senkit sem megvádolni. Nagyon sajnálom a szegény szülőket, akik ma gyermekeket hoznak a világra, és aztán az előtt a probléma előtt állnak, hogyan tudják őket a világtól megvédeni. Ez nagyon nagy probléma. De Isten Anyja sarka alatt tartja a kígyót, ha Isten Anyja, ha szabad ezt így mondanom, működik a házakban, a családokban a rózsafüzér-imádságon keresztül, akkor a kígyó nem tud harapni. A rózsafüzér nagyon hatalmas és nagyon fontos. És miután este elimádkoztuk a rózsafüzért, tanuljunk egy verset. A költők a szívből és a szívnek beszélnek, és a szívet nevelik. De nem csak a szívet, hanem a szellemet, a szív szellemét. Ez nem szentimentalizmus, ez emberi. Nekünk nincs szükségünk szentimentalizmusra. De jó, emberi módon kiképzett lelkekre, azokra mindenképen szükségünk van.”

Aligha túlzás, hogy a mind püspökként, mind irodalmárként is egészen kimagasló képességű Williamson prédikációjának zárása egy csaknem kivesző világ képviselőjét láttatja benne, aki minden prédikációt arra használ fel, hogy a legkülönbözőbb képességű és hivatású szülőkhöz, gyermekekhez egyaránt szóljon megmentésükért. Erre ő maga is ráérzett, amikor feltette a kérdést: „Furcsa prédikáció ez a papszentelésre, nem? Kedves hívek, a jövő papjairól van szó. Arról van szó, hogy néhány év múlva is legyen szemináriumunk. De nem csak itt, hanem Argentínában és a más országokban is. Ha a modern világnak továbbra is sikerül a fiatalságot hamisan nevelni, ahogy ma teszi, akkor lehetetlen lesz, hogy hivatások fakadjanak, se a leányok, se a fiúk között. Előre látom. Argentínában még működik a humanitás-év, de néhány év múlva már az lesz a kérdés, hogy a fiatal fiúk egyáltalán képesek lesznek-e arra, hogy ide belépjenek? Talán néhány év múlva már egyáltalán nem lesz senki, akit ez érdekel.

Kedves barátaim, rossz, egyre rosszabb lesz a helyzet. Tőlünk függ, hogy legalább azt megtegyük, amit meg tudunk tenni.” Ehhez, az imádságot megelőzendő, virrasztani kell, ébernek lenni, felismerni a bajt és orvosolni, vagyis „televisio eicienda est – a televíziónak el kell tűnnie!”. Tanulás vagy tévézés: kedves szülők, válasszatok! „A számítógéppel pedig nagyon vigyázni kell, a fiatal fiúknál különösen, és aligha kérdéses, hogy miért. A szülőnek nem szabad megengednie, hogy gyermekeik mindenféle korlátozás nélkül használhassák a számítógépet. Ha tiltakoznak, mondván, „az összes többi fiú is használja, miért nem szabad akkor nekünk is?”, meg kell értetnie okát: azért, mert olyan lelki-szellemi érettségre akarja nevelni őket, hogy ne a pokolba, hanem a mennybe jussanak egykor! Az istentisztelet, imádság, vers mellett nem lehet eléggé hangsúlyozni ugyanakkor a jó zene fontosságát: „Semmi más nem formálja úgy a lélek mélyét, mint a zene. Mind a rossz zene a rossz felé, mind a jó a jó felé. Az Egyház természetesen használja a zenét, a szép orgona-muzsikát, a szép kóruséneklést. A gyermekek képzéséhez elengedhetetlen a jó zene, de manapság egyszerűen engedik, hogy rossz zenét hallgassanak. Ha nincs jó zenéjük, akkor a rosszhoz mennek, ez természetes, az ősbűn miatt.”

Ha mindezeket mind többen elutasítják, „a jó Isten még szörnyűbb dolgokat is meg fog engedni: előreláthatólag még rosszabb lesz minden, mégpedig sokkal rosszabb. Ezt a jó Isten meg fogja engedni, még pedig egyes egyedül lelkünk javáért. Nagyon sok lélek van, akiket már csak a legrosszabb képes felrázni, kijózanítani. Ezért fog a jó Isten úgy tenni, mint Noé idejében”, vagyis lenullázza az emberiséget, megrázza a fát, hadd hulljon a férgese. „Az emberiség a „rossz útjára tért”, mondja a Szentírás, még pedig olyan nagy mértékben, hogy csak az özönvíz volt képes arra, hogy még sok lélek megmenekülhessen. Mert amikor a víz vészesen emelkedni kezdett, az embereknek még maradt annyi idejük, hogy megbánják bűneiket, amit különben nem tettek volna meg. Ha a mai erkölcsi romlás még tovább folytatódik, akkor minden lélek a pokolba jut. Tehát a jó Isten ezt meg fogja szakítani. De hogy mikor teszi ezt meg, azt nem tudjuk. De biztos, hogy véget fog neki vetni egy szörnyűséges ítélettel. Hogy mikor, azt nem tudhatjuk. Addig meg kell tennünk azt, amit még tudunk. Ne essünk kétségbe, vegyük saját kezünkbe sorsunkat. De ne csak a természetfeletti dolgokat, hanem a természeteseket is, hogy újra egészséges fiatalokat nevelhessünk.” Úgy, ahogyan Aquinói Szent Tamás is tanította, hiszen „az isteni kegyelem nem rontja meg, hanem feltételezi és megerősíti az emberi természetet” (gratia divina non destruit, sed supponit et perficit naturam humanam”).

Ifj. Tompó László – HunHír.info