Richard Williamson püspök idézett, a felsőfokú oktatás megrontásáról írt elemzését olvasva felmerülő kérdés: miért képtelenek logikus gondolkodásra a professzorok és hallgatóik?
A kérdésre a püspök 2008. június 28-án a dél-németországi Zaitzkofenben, a Szent X. Piusz Papi Testvériség Jézus Szíve Papszemináriumában (Priesterseminar Herz Jesu) elhangzott papszentelési prédikációjában adott kivételes gondolatgazdagságú, iránymutató választ, miszerint a gondolkodás alapszabályait a modern filozófia rontotta meg, ezért jellemzi az egyetemi előadások zömét örökösen a rossz hangzás, a disszonancia, a dolgok közötti különbséget tenni nem tudás és akarás, vagyis a klasszikus nevelőkre jellemző „qui bene distinguit, bene docet” („ki jól különböztet meg, az tanít helyesen”) elv feladása, és ezért öröm a hagyományos nevelés megmaradt hívei számára, ha valahol nincs fogalomzavar, rossz hang: „Nagy öröm számomra, hogy itt lehetek Zaitzkofenben, ahol mindig észreveszem a madarak éneklését és csivitelését. Milyen érdekes, hogy bár sok madár egyszerre énekel, még sincs semmi disszonancia, míg emberi zenekarban a koncert előtti hangolásban, amikor sok hangszeren egyszerre játszanak, mindig disszonanciát érzékelünk. Miért? Mert a zenekar élén még nem vezényel a karmester. De a madaraknál az égi karmester mindig munkában van. Ezért nincs disszonancia.”
Ahol a disszonancia megjelenik, nincs rend, szépség, harmónia, és ezért megy tönkre a világ, ezért, hogy „egyre kevesebb a hivatás”, ugyanis, mint elmondta, „az egész modern élet, az egész modern világ az ellenkező irányba halad, különösen a nagyvárosokban. Éppen most tettem egy körutat Németországban, mely nagy örömet jelentett számomra, és bebizonyosodott, hogy az emberi természetet nagy károsodás érte mindenütt a világon, de itt Németországban különösen.” Ezután prédikációjában kitűnően szemléltette, miként értendő az, hogy a modern filozófia megrontotta a gondolkodást, következésképpen az oktatást is:
„Vegyünk példaképpen egy üveg bort. A palack üresen alig ér valamit, a bor természetesen sokkal többet ér, mint az üveg, amiből a palack készült. Mégis, az üveg nélkül nem kapnánk bort. Ha az üvegből való palack nem lenne, akkor valamilyen más edényre lenne szükségünk a bor kitöltéséhez. De akármilyen edényt is veszünk, az mindig alacsonyabb értékű lesz, mint a benne levő bor.
A megszentelő kegyelem nagyon jó bor, a legjobb, mégis neki is szüksége van edényre. Ez az edény az emberi természet. A kutyák, a macskák, egyszóval az állatok nem tudják a kegyelmet befogadni. Az angyalok már a világ kezdetekor választottak. Csak az ember képes a kegyelmet befogadni, tehát mindig az emberi természetről van szó. Ha viszont a palack túl koszos, és mi mégis beleöntjük a jó bort, ez a bor az edény koszossága miatt tönkremegy. Tehát az edényt meg kell tisztítanom, mielőtt a bort beleöntöm.”
A kegyelem legyőzi a természet hibáit, ez igaz. De a szabad akarattól függ, hogy az emberi természet együttműködik-e a kegyelemmel vagy sem. A jó Isten az emberi teremtmény szabad akaratát soha nem erőszakolja meg. Ő megadta nekünk ezt a nagy ajándékot, a szabad akaratot, és ezt nem is veszi el tőlünk.”
A modern filozófia leginkább Jean-Jacques Rousseau-tól eredeztethető irányzatai ezzel szemben az emberi természet hibátlanságát hirdetik, következésképpen azt, hogy nincs zsinórmérték semmiben, nincsenek objektív igazságok. Pedig, mint fogalmaz Williamson, „ha az emberi természet megromlott, akkor a kegyelemnek egyre nehezebb dolga van. Az emberi természet, az emberi élet, melyet manapság folytatnak, minden egyes nappal messzebb vezet a jó Istentől. Ez nyilvánvaló tény. Korunk mindennapjainak körülményei ezt idézik elő. Egyre kevesebben élnek kisvárosokban és egyre többen élnek nagyvárosokban, ahol minden művi. Most egy kicsit túlzok, ha azt mondom, hogy a nagyvárosokban alig vannak már fák, virágok, állatok. Minden az embertől van, minden az emberi kéz terméke. És ezért a nagyvárosban az ember ezt gondolhatja: ’Én teremtettem mindezt, én vagyok a teremtő. Minden tőlem függ. És ha én valamit meg akarok változtatni, akkor ezt meg is tudom tenni. Én vagyok az úr.’ A mai nagyvárosban így lehet gondolkozni. Vidéken viszont ez nem megy. Akár süt a nap, akár esik az eső, akár tavasz vagy ősz van, ezek mind nem tőlem függenek. A nagyvárosban alig számít, hogy milyen évszak, vagy napszak van. Éjszaka teljes a kivilágítás, télen megy a fűtés, nyáron a klímatizálás. Az emberi gépek Isten teremtését mindig úgymond kijavítani akarják. És ezért könnyű arra a gondolatra jutni, hogy az ember helyettesítheti a jó Istent. Az ember válik istenné. Ráadásul nem egy tudatos végkövetkeztetésről van szó, hanem arról, hogy a mindennapi életből, a napok minden pillanatából az ember öndicsőítését merítjük, még pedig anélkül, hogy erre gondolnánk. És éppen, mert nem tudatosan gondolunk erre, hanem mintegy öntudatlanul szívjuk be, sokkal erősebb ez a hatás.”
Ez az „öntudatlan beszívás” zajlik ma a főiskolákon, egyetemeken világszerte – az írott és elektronikus sajtóról már nem is beszélve! –, ezért, hogy a katedrákon állók mondataiból gyakorta hiányzik az alany és az állítmány, ezért, hogy például (sokszor még egyházi egyetemeken és főiskolákon is!) „irodalomtudományi” tanszékeken csak szövegelemzés folyik, ellenben bölcseleti-világnézeti értékelés nem vagy alig, illetve, hogy „nyelvtudomány” címén is csupán formailag vizsgálják a szövegeket (strukturalizmus). Így nem is csoda, hogy diplomával a kezükben a szellemi analfabétizmus terjesztői lesznek, felbomlasztva minden életszabályozó természetes köteléket, közösséget, tanítást. Williamson példaként említette a nemzetfogalom gondolkodásunkból való eltűnését: „Régen volt a nemzet, ma a nemzetek felbomlását éljük. Mi lesz Németországból? Egy focicsapat. A futballpálya az egyetlen hely, ahol még megengedett patriótának lenni. De az internacionalizmus nem megoldás. Az egyetlen megoldás a mi Urunk Jézus Krisztus. Vagyis a modern világ problémáinak megoldása nem a réginek, beleértve a régi vallásnak az új világhoz való igazítása, hanem az új világnak Jézus Krisztushoz való visszavezetése.”
Semmitől sem rettegnek jobban korunk oktatói, mint ettől, még ha „keresztény”-nek mondják is magukat, sőt utóbbiak szemrebbenés nélkül sulykolnak hallgatóikba olyan mondatokat, melyekért korábban felfüggesztették vagy kiközösítették volna őket, mint hogy „Jézusnak is voltak hibái”, „mindegy, ki milyen vallást követ, csak higgyen valamiben”, „vallás kell, egyház nem”, akik által mind többen úsznak a napról napra egyre erősebb árral, ha csak nem maradnak éberek.
Kérdés, miként lehet a gondolkodást megrontó modern filozófiának ellenállni? Williamson tanácsát, noha egyáltalán nem új, mégsem lehet elégszer hangsúlyozni: „Ébernek kell maradni. A jó Isten a Getszemáni-kertben nem azt mondja az apostoloknak, hogy „imádkozzatok!”, és még csak nem is azt, hogy „imádkozzatok és virrasszatok!”, hanem azt, hogy „virrasszatok és imádkozzatok!”, mert a virrasztásnak meg kell előznie az imádkozást. És ez így van, mert ha nem maradok ébren, akkor az imát sem tudom folytatni – ahogy az apostolokkal a Getszemáni kertben történt.” Ezért állandóan „ki kell tehát nyitnom a szememet és nyitva kell tartanom. Állandóan gondolnom kell a modern világ eme problémáira. Nem szabad azt mondanom: ’Ennek nincs köze a valláshoz. Ez mind az ördög műve. Ezért nekem nem kell velük foglakoznom.’ Bizonnyal, mindez valóban az ördög műve, de éppen ezért emészti a vallásunkat és a hitünket. Ébernek kell maradnunk, és például ezért kell a természet e problémáját mindig észben tartanunk.
A modern filozófia veszedelmére, mint fogalmaz, már igen részletesen rámutatott Szent X. Piusz pápa egyik enciklikájában (Pascendi dominici gregis, 1907), a kérdés most már csak az, hogy miként tudjuk magunkat megmenteni tőle? Williamson prédikációjában erre is kitért: „Ha a nagyvárosi életre gondolunk, ha megfigyeljük a fiatalokat, akiket már alig az emberek, hanem szinte kizárólagosan csak a képernyők nevelnek, akkor megértjük, hogy korunkban egy egészen más ifjúsággal állunk szemben. És ezért nincsenek már hivatások! Ha a hivatások alacsony számának okait keressük, akkor persze más okot is találunk, és ez nem más, mint a teljesen elembertelenedett oktatás!”
Mit várhatunk azonban a gyermektől, ha szülője is éppen úgy nevelésre szorul, mint ő? „A modern körülmények között élő szülők – természetesen akadnak nemes kivételek – már alig tudják, mit jelent szülőnek lenni. Már nem tudják, hogyan kell a gyermekekkel bánni. A gyermekeket túl korán kezelik felnőttekként, és a felnőttek egyre tovább viselkednek úgy, mint a gyermekek: úgy akarnak öltözködni, mint a fiatalok.” Mindennek hátterében „egy teljesen új, egy szabadkőműves világ” áll: „A szabadkőműveseknek megvan az a tulajdonságuk, hogy mindenütt jelen vannak, anélkül, hogy észrevennék őket, és én mégsem csak őket vádolom, ugyanis bizonyos mértékig mindannyian hibásak vagyunk ebben, mind, akik részt veszünk benne. Nem az a fontos, hogy a gazfickókat megnevezzük, ez másodrangú kérdés. Arról van szó, és ez a fő problémám: ’Hogyan tudom a lelkemet megmenteni?’ Ehhez szükségem van papokra, olyan katolikus papokra, akik a modernnek ellenállnak [természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne használjanak például számítógépet, hanem hogy ne kövessék a liberális tanításokat – Ifj. T. L.], akik nem engedik magukat elsodorni, akik ébrek maradnak, és nyitva tartják a szemüket. De az ilyen papokhoz természetesen hivatásokra van szükségünk. A nagyvárosból jövő hivatások egyik előnye, hogy ők már felismerték a problémát. De nekik természetesen a megoldást jól kell felfogniuk. Ha lényegében modern képzést kaptak, akkor egy fiatal férfinak nem könnyű ebből kilépni.”
Alighanem nemcsak a papképzés, hanem a bölcsészképzés számára is megfontolásra érdemes Williamson – aki mellesleg 1983-ban a Connecticut-i Ridgefield-ben az Aquinói Szent Tamás Szeminárium tagja lett, majd Minnesota Államban a Winonai Szeminárium rektora volt 1988-tól 2009-ig – javaslata, miszerint a tényleges tanulmányok megkezdése előtt a hallgatóknak be kellene iktatni egy bevezető, „humanitás”-évet. Indoklásul leszögezte: „A mai fiatalokat elsősorban fizikában, kémiában, matematikában, technológiában képezik ki, a lelkük, az emberi szellem számára azonban szinte semmit sem kapnak. Arra képezik ki őket, hogy egy gépvilágban jó gépekként vagy felhasználókként vegyenek részt. Nem akarják, hogy önállóan gondolkozzanak. Jaj, csak azt ne! De hogyan akarhatok a mennybe jutni, ha nem gondolkozom? Ha nem vagyok éber? És éppen azért, mert minden lelket a pokolba akarnak juttatni, akarják azt, hogy a fiatal férfiak és fiatal asszonyok ne gondolkodjanak, csak tévézzenek. A mai átlagos fiatalember ugyanis mindent, amit az emberi természetről tud, a filmekből és a televízióból szerzi. Ez az ő kultúrája. Ez egy új, egy teljesen naturalista és mélységesen meghamisított kultúra. Hol van viszont a régi német kultúra? Németországnak valamikor volt kultúrája, ami mára eltűnt. A nagy német művészek! Mit tudnak a mai fiatalok még róluk? Mit tanulnak még tőlük? Semmit. Már a saját nyelvtanukat sem ismerik, nem tanulnak nyelvtant, mert a nyelvtan fasisztának számít, mivel az elmének rendszert közvetít.” (Elengedhetetlen közbevetés: nálunk Kósáné Kovács Magda egyszer megjegyezte, hogy neki a fasizmus szóról rögtön a rend jut eszébe. Végül is igaza van (hiába, a vak tyúk is talál néha szemet!), hiszen Wass Alberttel szólva, „a világ fölött őrködik a Rend”!)
Williamson elmondta azt is, hogy az argentínai papszemináriumban már bevezette a „humanitás”- évet, „ami alatt a jövendő szeminaristák katekizmust, latint, spanyolt – ez az anyanyelvük – történelmet, egy kis klasszikus zenét és irodalmat, világirodalmat tanulnak. Az év végén feltettem nekik a kérdést: Mi volt a kedvenc tárgyuk? A fiatalemberek fele azonnal rávágta: a latin! Mert megérezték, hogy valóban tanultak valamit, amikor a nehéz latin nyelvtannal megbirkóztak. Valamit, ami nem csak a latinra érvényes, hanem az egész emberre: Hogy az elméjét rendbe hozza, hogy megtanuljon gondolkodni! Mindenekelőtt a latintanulás alatt lehet megtanulni gondolkodni. Ez a legjobb tantárgy egy fiatal elme pallérozására, és az előre meg hátra vezetésére, ahelyett, hogy minden összekuszálódik benne, és az elméje megzavarodik.”
Végül, hogy egy kis humorral oldjuk a logikus gondolkodásra képtelen professzorok és hallgatóik okozta keserűséget, íme egy anekdota arról, miért tartjuk Williamson püspökkel egyetemben korunk felsőfokú oktatási intézményeit a „demokrácia valóságos szemétládái”-nak: két fiatalember beszélget, egy egyetemista és egy nem egyetemista. Az egyetemista, „tudását” fitogtatva, megkérdi társától, tudja-e, ki volt Einstein? Nem tudja, ledorongolja: micsoda tudatlanság! Majd tovább kérdez: ki volt Neumann János? Az ismét nemleges válaszra megint felháborodik, mondván, minő szégyen, hiszen ráadásul magyar volt! Erre aztán a megszégyenített visszavág: ha olyan okos, reméli, tudja, kicsoda Kovács János? A kérdezett nem érti a kérdést, mire azonnal megkapja a jól megérdemelt választ: Ő az, aki a feleségével szeretkezik, amíg ezeket a hülyeségeket hallgatja az egyetemen!
(Folytatjuk)
Ifj. Tompó László – HunHír.info
