Richard Williamson püspök 2010. augusztus 14-i „Eleison kommentár”-ja folytatása a felsőoktatási intézmények működésképtelenségének okait feltáró, nemrég általunk is ismertetett fejtegetéseinek, gyakorlati alaptanácsokat is nyújtva hallgatóknak és szülőknek egyaránt.
A modern főiskolákat egyenesen a „demokrácia valóságos szemétládái”-nak nevezi, amiért uniformizálnak, de nem ám úgy, mint az ókorban vagy a középkorban, amikor mindenkire kötelező volt a hit, erkölcs, tudomány. Nem, ma már egyik sem az, hiszen a demokráciában „mindenki egyforma”, vagyis senkinek nem szabad kiemelkedőnek lennie, sőt még annak látszania sem. Valaha a felsőfokú végzettség magasabb fokú tudást igényelt, ma viszont már ott tartunk, hogy lassan bárki jelentkezhet főiskolára, egyetemre, ha van pénze. Nem az ész, a pénz a mérvadó itt is! Arról nem is beszélve, hogy mennyire elbutítják hallgatóikat az alapképzés helyett felállított „ostoba szakok”-kal, melyeket hiába végeznek el, az így szerzett „diploma” valójában „annyit sem ér, mint a papír, amire kinyomtatták”. Ennek alapján maga egy amerikai professzor jegyezte meg Williamsonnak, hogy a mostani egyetemi rendszer nem más, mint „tökéletes szélhámosság”.
Williamson ezután a kikerülhetetlen kérdésre – mi ennek a mai, felső szinten is elburjánzó butaságnak a gyökere? – az Aquinói Szent Tamás tolmácsolta „örök bölcsesség” („philosophia perennis”) fényében adja meg a gyémántkeménységű választ: „Isten előtt, az Ő bírói széke előtt minden lélek tökéletesen egyforma, és végső soron csak ez számít. Az emberek előtt e rövid földi életben és az emberi társadalomban azonban a lelkek minden vonatkozásban különbözőek”, ugyanis Isten az emberi adottságokat „nem egyformán osztja szét: célja, hogy az emberek függjenek egymástól, és ezért gondoskodniuk kelljen egymásról. Ennek megfelelően a főiskolai végzettség önmagában még senkit nem tesz előkelővé Isten előtt, hanem csak azon balga emberek előtt, akik semmibe veszik Istent. Azok a szülők tehát, akik Istent komolyan veszik, az ’egyetemek’ demokráciájának, egyenlőségének és az itt szerzett diplomáknak igenis nem tulajdonítanak jelentőséget.” Fő gondjuk az lesz, hogy gyermeküket „a valóságos életre neveljék, hogy a valódi Isten valódi mennyországába jussanak, és eközben a mai, darabokra hulló világ valótlanságaira kevés figyelmet fordítsanak”. Számukra nem az a kérdés, milyen házat, autót vegyenek nekik, hanem hogy milyen képességekkel ruházta fel őket Isten, miben különböznek ezek a többiekétől, milyen hajlamaik vannak?
A nevelés és oktatás csődje, ha a szülő és a tanár nem döbben rá arra, hogy a gyermek mégoly szunnyadó képességei előbb-utóbb mégis „rá fognak mutatni Isten szándékára sorsát illetően”, így annak, akinek a gyakorlati munkához van inkább tehetsége, mint a könyvekhez, sem lesz munkája kisebb értékű, mint akinél ez fordítva van. „Érdekes, hogy Gilbert K. Chesterton brit író egyszer azt mondta, hogy az anyagi területen elvégzett munka, például a fa- vagy fémfeldolgozás, a valóságban való kiképzést jelenti.” (Ugyanezt hangsúlyozta Hitler is a „Mein Kampf”-ban.) Sok szülő megszívlelhetné intelmét: „Ne húzódozzanak tehát attól, hogy fiúkat szakiskolába küldjék, ahol a valósághoz közeli képességeket tanulják meg, ahol például jó asztalossá, vízvezeték-, villanyszerelővé vagy mechanikussá képezik ki őket. Vagy talán van a fiúnak egy nagybátyja, akinek parasztudvara van? Akkor küldjék oda. Az állatokkal való bánásmód megtanulása tényleg a valóság igazi iskolája!”
Mint rámutat, egyáltalán nem tragédia, ha – tekintettel a modern főiskolák valóságos, elégszer nem idézhetően szemétláda-mivoltára – „a fiatalok a valóságos élet megismerése érdekében lemondanak a felsőfokú végzettségről, még ha manapság több munkaadó is követel ilyet, de a világ folyását látva könnyen meglehet, hogy holnap már ezek is ezt fogják mondani: ’Ön három éven át herdálta szülei pénzét, adóssághegyet csinálva, csak azért, hogy igyon és nőkkel szórakozzon? Ön nem érdekel engem!’ Ha viszont egy fiatalember a gyakorlati képességek mellé otthon becsületességet és kemény munkát is tanul, tisztességes jövedelemre tesz szert, így hivatása „egy olyan világban, mely igazi értékeinek romjaiba dől össze éppen, nagyon keresett lesz”. Ami pedig a leányokat illeti, tanítsák meg őket mindenekelőtt „házimunkára, például varrásra, főzésre, zenére, művészetekre, egyszóval mindarra, ami az otthoni életnek öröme, de mindenekelőtt a főzésre, ugyanis omoljon össze a világ, vagy tegyen azt, amit akar, egy férfi szívéhez az út mindig a gyomrán keresztül vezet. Ez a megállapítás egy férfi szájából jön!”
Hálásan köszönjük Williamson püspök úr – akit e sorok írója, nyilván nem egyedül, legszívesebben pápaként látna – korunk káoszából kivezető útmutatását.
(Folytatjuk)
Ifj. Tompó László – HunHír.info
