Ilyen címmel jelent meg 1942-ben egy nemzetvédelmi kiadvány, melyet cionista körök által ugyan el lehet hallgattatni, de a benne tárgyalt problémák mégsem söpörhetők szőnyeg alá.

Dr. Szabados Mihály, a Külföldi Magyarokat Hazatelepítő Magyar Királyi Kormánybiztosság előadója Dr. Makay Dezső, a Magyar Főudvarnagyi Bíróság és az Egyesült Keresztény Nemzeti Liga elnöke előszavával megjelent, 1945-ben indexre tett nemzetpolitikai értekezése ma is megszívlelendő. Helyesen állapította meg benne, hogy a Trianont megsemmisíteni hivatott európai revíziós kísérleteknél is fontosabb a „rohamos népszaporodás”-t elősegítő „földhöz kötött, biztos, megingathatatlan gazdasági létalappal bíró, öntudatos magyar kisemberek tömege” (7. old.) általi nemzetmegmentés: „Eredményesen semmi mással, csak rohamos népszaporodással, testben és lélekben egyaránt erős magyar népi tömegekkel vethetünk gátat a magyarságot kívülről és belülről egyaránt fenyegető veszedelmeknek.”

Nemzetpolitikai stratégiánk alaptétele könyve lényegét összegző alábbi javaslatterve, miszerint a magyarság „minőség- és mennyiségbeli megerősítésére az alábbi módok és lehetőségek vannak (7. old.): „A Csonka-Hazában legsúlyosabb gazdasági, szociális, egészségügyi viszonyok között élő széles magyar néprétegeknek megfelelő, erőteljesebb s főleg nagyobb gyakorlati eredményekkel járó, azonnal ható, mélyre nyúló gazdasági és szociális politikával az értékemelő, tisztességes megélhetést biztosító munkalehetőségekhez juttatása. Ennek eszközei a legszélesebb falusi magyar néprétegeket felölelő telepítés, illetőleg birtok-kiegészítés és a mezőgazdasági termelés belterjesítése, másrészt a magyarság testéről az idők során az ezer éves határokon kívül idegenbe szakadt s a magyarságra nézve már-már elveszni látszó magyar tömegeknek Magyarországba való visszatelepítése s ezzel egyidejűleg az idegen népelemű zsidóknak Magyarországból való kivándoroltatása, s az általuk a gazdasági stb. életben jelenleg betöltött helyeknek a magyarság kezére való adása.”

Mai helyzetünk ismeretében, a Trianon óta eltelt kilencven esztendő terheivel a hátunkon persze könnyen tűnhet úgy az olvasónak, délibábkergetés a magyarok hazatelepítése és a zsidók kivándoroltatása, azonban megítélésünk szerint még sincs ennél eredményesebb, hosszabb távon nemzeti életlehetőségeinket biztosító alapvetés, még akkor sem, ha az „idegenbe szakadt” magyarság millióinak hazatelepítése rengeteg kérdést vet fel. Még mielőtt valaki azzal vádolná a szerzőt, hogy javaslatával a haramia utódállamok magyarságának egészét akarná szülőföldje elhagyására kényszeríteni, leszögezendő, hogy terve (19. old.) az utódállamokon kívül „a magyarságukban leginkább veszélyeztetett” véreinkre vonatkozott elsősorban (számukat az akkori statisztikák alapján 900 000-ben jelölte meg (beleértve ebbe (15. old.) „a Moldvában részben elrománosodott 110 000 csángó magyar közül remélhetőleg még megmenthető mintegy 60-70 000 csángó”-t is), amelyet mellesleg a Teleki-kormány el is fogadott 1940. november 13-i ülésén (20. old.), tekintettel az „elmagyartalanodás veszélye” (22. old.) következtében arra, hogy „magyar vérben sajnos nem vagyunk oly gazdagok, hogy egyetlenegy magyarról is lemondhassunk” (21. old.).

A visszatelepülést szerinte természetesen csak felelős kormányprogram alapján lehet fokozatosan végrehajtani, előfeltételéül szabva a külföldi magyarok helyzetének pontos felmérését, a „származáshelyi és családi kataszterük” elkészítését szolgáló „adatfelvevő munká”-t (24-25. old.), leszámolva a visszatelepítés eredményességében eleve „kételkedőkkel” és „gáncsvetőkkel”, hangsúlyozván, hogy „kellő felvilágosítás, lelki és érzelmi előkészítés után, elenyészően csekély kivételtől eltekintve, a külföldi magyar tömegek bizonyára szívesen hazavándorolnának, ha részükre itthon a tisztességes és biztos megélhetés előfeltételei biztosíttattak”, amire „legjobb példa” „a bukovinai székelyek hazatelepítése”: „Bukovinából a székelyek az utolsó emberig hazajöttek (28. old.), „százas tömegekben” menekülve „1940-1941-ben a román üldözések poklából haza, Magyarországra” (29. old.).

Talán nem is kevesen mondják, hogy mindez ma már elérhetetlen, mindenesetre a szerző szándékának tisztaságát senki nem vonhatja kétségbe, mint ahogyan azt sem, hogy miért tartotta fontosnak a zsidókérdés „intézményes” és „tervszerű” megoldásaként kivándoroltatásukat, leszögezve, hogy addig kell őket „Magyarországból intézményesen kivándoroltatni, amíg abból az országnak, a magyarságnak nem kára, hanem haszna van, amíg tehát vagyonukat, gazdagságukat külföldre ki nem mentik” (31. old.), elismerve ugyanakkor, hogy ezt hazánk egymagában aligha tudja megoldani, csak a hasonló helyzetben lévő államok együttműködésével, nem hagyva továbbá kétséget, hogy minden zsidó kitelepítendő, „még ha kikeresztelkedett is” (ennek viszont fajbiológiai és genetikai szempontból kétségtelenül ellentmond az a felvetése, miszerint megfontolás tárgyává teendő, hogy „az olyan félvér keresztény zsidót, akiben tősgyökeres (nem asszimilált) magyar vér van, nem lehetne-e Magyarországon meghagyni” (33. old.).).

Kivándorlásuk indoklásául leszögezte mindazon mellette szóló, statisztikailag igazolt tényeken alapuló érveket, melyeket nem zsidó részről nemzetközi viszonylatban leginkább Pierre Paul Leroy-Beaulieu, du Mesnil-Marigny, Houston-Stewart Chamberlain, magyar viszonylatban Bosnyák Zoltán, Dánér Béla, Dezséri Bachó László, id. Egan Lajos, Istóczy Győző, Kovács Alajos, Ónody Géza, Verhovay Gyula, Zimándy Ignác, zsidó részről Fejér Lajos, Giovanni Papini és Otto Weininger megfogalmaztak, nyomatékosítván, hogy „a zsidóság kivándoroltatásánál nem fogadhatják el a magyarokat érzelmi szempontok. Részben ugyanis a zsidók bevándorlása is előidézte az ugyanarra az időszakra eső súlyos magyar vérveszteséget okozó milliós magyar kivándorlást. Másrészt az üzleti életben legtöbb esetben irgalmat nem ismerő zsidók gazdasági politikája minden részvét nélkül megrövidítette a nekik gazdaságilag kiszolgáltatott magyarságot. Egyébként érthetetlen és lehetetlen is lett volna a magyarországi zsidóságnak oly rövid idő alatti oly aránytalanul nagy vagyonosodása, vagyonhalmozása. Végül a magyaroknál vagyonosabb zsidók is bizonyára minden lelkiismeretfurdalás nélkül foglalták el a magyaroktól a saját országukban őket jogosan megillető magyar gazdasági, társadalmi, kulturális stb. életben jól jövedelmező, vezető, irányító állásokat. Ugyanakkor pedig a magyar sorsközösség áldozatvállalásánál, így a világháború véráldozatánál is messze elmaradtak a magyarok mögött.” (Ennek részleteiről kitűnő látlelet Egán Lajos és Kontra Aladár röpirata: Magyarok Romlása. Bp. 1913. Stark Ferenc Könyvkereskedése, Élet Irodalmi és Nyomda Rt.) Egyébként kivándoroltatási kívánsága alátámasztására idézte (34. old.) a „Zsidó Sárgakönyv” egyik íróját, D. Sabbatai-t is, aki szerint „a magyarországi zsidókérdés megoldására egyetlen, célra vezető és gyökeres megoldásként a zsidóknak Magyarországból való kivonulását jelzi, az a zsidók érdeke is, mert a magyarországi zsidóság elpusztulhat, ha nem néz szembe a valósággal és a valóságos lehetőségekkel.” (Hozzáteendő, hogy számos hazai zsidó szerző is lényegében ugyanerre a végkövetkeztetésre jutott, mint például Szilárd Andor, aki röpiratában (Így kell megoldani a zsidókérdést! Bp.1939. Szerző, Rechnitz és Pauker Könyvnyomdája) megoldási javaslatként vagy kiemelt adófizetést, vagy ennek elutasítása esetén önkéntes kivándorlásukat javasolta „200 000 négyzetkilométer kiterjedésű, lakható, tűrhető, vagyis kibírható klímájú területre”, ahol „12-14 000 000 (tizenkettő usque tizennégy millió) egyén letelepedhetik és meg is élhet” (13-14. old.), vagy 1944-ben dr. Berend Béla főrabbi.)

A trianoni haramiaállamokban élő zsidóság nemzetünkhöz viszonyulása megerősítette érvelését, ugyanis (34. old.) „a trianoni békeparancs következtében Magyarországtól elcsatolt területeken élő zsidók” „tömegesen, szinte egységesen fordultak el a magyarságtól. Az utódállamokhoz csatolt 496 000 főnyi zsidóságból az 1910. évi magyar népszámlálás szerint még 258 002 zsidó vallotta magát magyarnak (52 %), addig az 1930. évi utódállamok-beli népszámlálások szerint már alig 75-80 000, mintegy 15 %, míg 85 % más nemzetiségűnek. (Dr. Szabados Mihály: Az országcsonkítással elszakított zsidók és a magyarság. Katolikus Szemle, 1938. április)”. Véletlen-e a szerző e tényekből levont következtetése, az, hogy a jelek szerint a történelmi próbatételt „igen rosszul állották meg a zsidók. Úgy látszik, a hűség nem a zsidó tulajdonság”, amiért „joggal nem igényelhet méltányosságot”. („Hűségük”-ről alighanem elég elolvasni Jócsik Lajos kiváló könyvét (Idegen igában. Húsz év cseh uralom alatt. Bp. 1940. Athenaeum), amelyből megtudjuk, hogy a felvidéki zsidók „idegesen helyezkedni próbáltak a volt és az új gazdanép között” (197. old.): „A kisebbségi évek során a zsidóság nagy tömegei kapcsolatukat a magyarsággal visszafejlesztették és az új gazdanép felé törekedtek. A magyar iskolák helyett a zsidó fiatalság a többségi iskolákat kereste fel. A háború előtt a Felvidéken a zsidóság volt a legagilisabb eleme a magyarosodásnak. A háború után éppoly lelkesen segíti a csehesítést és a szlovákosítást. Kárpátalja falvaiban a csendőrök és a fináncok gyermekei mellett a zsidók gyermekei járnak a cseh iskolákba. Sok helyen maga a zsidóság kéri érdekből, kiszolgáltatottságból vagy opportunizmusból a szláv iskolák létesítését. Érsekújvárott a magyar zsidó neológ felekezeti iskola egyik napról a másikra tanítóstul és tanulóstul szlovákká alakult át. A kisebbségi élet elején a zsidó fiatalság még magyar középiskolákat végez félig vagy egészen, de az egyetemeken már mint cseh és szlovák hazafiak jelennek meg.” (198-199. old.) Személyes tapasztalatból is ismerte őket (199-200. old.): „Volt nem egy zsidó osztálytársam, aki velem együtt végezte az egyik felvidéki kisebbségi magyar középiskolát. Az egyetemen a nacionálék kitöltésénél kitartóan szlovákoknak vallották magukat, hogy meneküljenek azoktól a következményektől, amelyekkel a magyar nemzetiség bevallása járt a cseh főiskolákon. A katonaságnál ugyanakkor abba a kellemetlen helyzetbe kerültek, hogy nyíltan kellett megvallaniok nemzetiségi hovatartozandóságukat. A tiszti iskolában többször állítottak össze például nemzetiségi statisztikákat az önkéntesek bevallása alapján. Említett osztálytársaim közül többen három statisztikai felvételnél három nemzetiséget vallottak be. Először zsidók voltak, tehát zsidó nemzetiségű izraeliták. A második bevallásnál németeknek mondták magukat, a harmadik statisztikai felvételnél már szlovákok voltak. Bizonytalanul ingadoztak a csoportok között s állásfoglalásukat az a szempont határozta meg, hogyan biztosíthatják egyéni érdekeiket és érvényesülésüket. (A visszacsatolás után ismét magyarok.)”)

Miként írja (34. old.), mind külföldi rászorult magyarjaink visszatelepítése, mind a hazai zsidóság kivándoroltatása „csakis és kizárólag állami feladat lehet és ezt a munkát egy és ugyanaz a kormányzati szerv kell, hogy végezze. Nem végezheti tehát ezt a munkát nyerészkedésre törekvő magánvállalat, amely éppen emiatt a minél nagyobb haszon reményében a tiltó rendszabályok kijátszásával az állam nagy károsodására esetleg a zsidók vagyonát tilos úton ki akarná menteni.” A zsidóságnak így a keresztényszocialista társadalmi igazságosság elvei alapján visszafoglalt vagyonából valósítható meg szerinte véreink hazatelepítése, lehetővé téve az „itthoni zsidó üzletek, kereskedelmi és ipari üzemek elsősorban a hazatelepítendő külföldi magyarok részére” való fenntartását, hogy „így elhelyezésüket és boldogulásukat, a magyar földben leendő meggyökerezésüket könnyebben biztosíthassuk” (42. old.).

A külföldi magyarjaink visszatelepítésével járó lakosságcsere eredményeként (51-52. old.) a „Budapestről s egyéb városokból elvándorló zsidók helyébe részben a hazai keresztény magyarok fognak bevándorolni a városokba, illetőleg helyüket elfoglalni, részben pedig a zsidók által elhagyott foglalkozási, gazdasági ágakat, házukat, lakásukat, ipari üzemeiket, kereskedői üzletüket stb. hazatelepítendő külföldi városlakó magyarok részére kell fenntartani és velük a fenntartott helyeket nagy gondossággal, előrelátással és szükséges rendszerrel betölteni”, így visszájára fordíthatók az addigi áldatlan állapotok, hiszen (61. old.) a „hazatelepítendő értékes iparos, ipari munkás, kereskedő és értelmiségi külföldi magyarokkal magyarrá és kereszténnyé tehetjük hazánk elzsidósodott városait is, így pl. Budapestet, Újpestet, Miskolcot, Debrecent, Munkácsot, Ungvárt, Nagyváradot, Kolozsvárt, Máramarosszigetet stb.”. E pontnál feltétlenül idéznünk kell „Az elsodort falu” íróját, Szabó Dezsőt, aki a „Virradat” hasábjain (Budapest visszafoglalása. 1921. febr. 11.) ugyanerre a következtetésre jutott: „Az 1910 óta Budapesten letelepült zsidók, bármily vallásúak (mi nem akarunk felekezeti politikát csinálni), visszatoloncolandók illetőségi helyükre. A rendelet kilencvenkilenc percentjében árdrágítókat, lánckereskedőket, zugügyvédeket, az emberiség morális söpredékét fogja érni, tehát tisztítás lesz az európai kultúremberiség érdekében. De nem svindli, tessék-lássék eltoloncolásokat kérünk. A legkiválóbb morális testületek ellenőrizzék, hogy az európai kultúra, az általános emberi morál e szégyenfoltjai tényleg eltávolíttatnak a magyarság fővárosából. Az így üresen maradt lakásokat, állásokat, üzleteket etc. Egy e célra alkotott bizottság ossza el a középosztály, munkásság és menekültek legérdemesebb, s arra leginkább rászoruló tagjai közt.” (Szabó Dezső vezércikkei a Virradatban. Bp. 1999. Szabó Dezső Emléktársaság, 76. old.)

A „Magyarok hazatelepítése, zsidók kivándoroltatása” szerzőjének kivándoroltatásukkal kapcsolatos állásfoglalásának jogosultságát megerősítette kora történelemtudományának klasszikus magyar képviselői közül Hóman Bálint (1885-1951) is (Magyar sors – magyar hivatás. Múlt és jövő. Bp. 1942. Athenaeum, 106-107. old.):

„Külső életformákra és nyelvi tekintetben a magyarhoz hasonulva, de népiségét megőrizve él népünk között a múlt században egyenként bár, de igen nagy tömegben beszivárgó zsidóság is. Beolvadását a magyar társadalom széles rétegeinek ösztönös elzárkózása mellett, erős faji öntudata s a magyarságtól idegen erkölcsisége és szellemisége akadályozta meg.

A nyugati keresztény kultúrközösség népeinek fiaiból a magyar társadalom közösségeibe illeszkedő egyének és csoportok – a történeti fejlődés szabályainak megfelelően – egy-két nemzedék multán áthasonlottak, beházasodtak, elkeveredtek, beolvadtak a történetileg kialakult magyar fajba és ma ennek a szerves részeként élnek. A keleti orthodox közösségből jött román és szerb jövevények – kevés kivétellel – még az értelmiségi réteg keretében sem tudtak áthasonulni, mert kultúrájuk más talajban gyökerezett. A zsidóság sem ment át ezen a folyamaton. Önként vagy kényszerítve – ezt vitatni lehet –, de önálló, sajátos világszemlélettel és felfogással élte és éli ma is a maga sajátos népi életét a magyarság körében. A régiek még igazodtak valamennyire a magyar közszellemhez: az újonnan jöttek teljesen elkülönültek és ezért a magyarság is idegeneknek tekintette és tekinti őket. Ezeknek az újonnan jött elemeknek a felforgató mozgalmakban, a romboló eszmeáramlatok terjesztésében vitt vezető szerepe, a zsidó értelmiségnek a magyar múlt hagyományaival és magyar fajtánk eszményeivel, társadalmunk gondolkodásával és a kereszténység eszméivel szembehelyezkedő szellemisége, mértéktelen gazdasági érvényesülése és erre alapított hatalmi törekvései napjainkban nálunk is kiváltották a ma Európa-szerte uralkodó zsidóellenes hangulatot. A magyarság – más népekhez hasonlóan – nem kívánja magába olvasztani, inkább kirekeszti nemzeti életéből az oda idegen testként beékelődő zsidóságot.”

Amint könyvéből mindvégig kitűnik, külföldi magyarjaink hazatelepítési tervét természetesen csak a Kárpát-Duna Nagyhaza Trianon előtti teljes területi egységén belül tartja maradéktalanul megvalósíthatónak, melyre ma hiába mondjuk, hogy „esély sincs” rá, mert ha valahol, hát itt igaz Deák Ferenc bölcsessége: „Amit erő vagy hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse újra visszaadhatják. De amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önként lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és kétséges.”

Végső soron ennek az időtlen igazságnak megszívlelésére tanít ma is Szabados Mihály műve.

Ifj. Tompó László – HunHír.info