Hatalmas botrányt kavart a Hit Gyülekezet szekta lapjának két újságírója, akik a Magyar Szigeten szerzett élményeiket osztották meg a bódult olvasótáborukkal.. A lap azon állításaival nem foglalkozunk, amelyeket Zagyva György Gyulához, a HVIM elnökéhez, jobbikos országgyűlési képviselőhöz kötődnek, azzal viszont igen, hogy alávaló és hazug hadjáratot indítottak a szektalapjuk segítségével a Hunhír.info főmunkatársa, ifj. Tompó László irodalomtörténész ellen. Aztán beindult a szocionista gőzhenger is, neves politikusaik vezetésével, és egyből a Fideszhez futottak a Magyar Szigeten elhangzott, – saját megfogalmazásuk szerint – antiszemita, kirekesztő, fasiszta (és egyéb jelzők) előadás elhangzása miatt.

Megszólalt a taxisofőrből lett polihisztor Németh Sándor főprédikátor, vidám vasárnapos fetrengő-vezénylő, Izrael-barát főszerkesztő is a hozzájuk köthető televízióban és ott is nyomta gyűlölettől fröcsögő szövegét. Segítünk Neki, a bemikrofonozott szektafirkászoknak, és szocionista pártfogóiknak, ha nem tudták rögzíteni Ifj. Tompó László annyira támadott, a Zsidó médiapolitika Magyarországon című előadását, és ezért ragadva ki részleteket fasisztáztak, antiszemitáztak. Íme a teljes előadás, aztán s derék internetes nyomozók is eldönthetik, hogy bele tudnak-e kötni a tartalomba, vagy sem. Bármennyire is szeretnék bizonyos körök, bizony NEM.

Zsidó médiapolitika Magyarországon

Marcus Tullius Cicero megállapítása, miszerint „semmi sem olyan lehetetlen, hogy az ékesszólás által ne válna hihetővé”, kulcs a zsidó médiapolitika megértéséhez: világhódító főfegyverük már a XIX. század második felétől az „ékesszólásként” álcázott média lett világszerte, így nálunk is.

A zsidóság hazai térnyerése nem a sajtó meghódításával kezdődött, hanem földbirtokszerzéssel, így például III. Károly (1685-1740) uralkodása alatt (1711-1740) mintegy húszezer zsidó családot telepített le az Alföldön, és bevándorlásuk ettől kezdve európai méretekben is páratlan mértékben fokozódott: amíg 1720-ban az össznépesség 0,5 %-át (12 000), addig 1787-ben az össznépesség 1 %-át (83 000), 1805-ben 1,5 %-át (130 000), 1825-ben 1,8 %-át (190 000), 1840-ben 2,2 %-át (242 000), 1850-ben 3,2 %-át (366 000), 1857-ben 3,4 %-át (407 800), 1869-ben 4 %-át (542 200), 1880-ban 4,6 %-át (624 700), 1890-ben 4,7 %-át (707 500), 1900-ban 4,9 %-át (830 000), 1910-ben 5 %-át (909 500) tették ki. (Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. Bp. 1922. Szerző kiadása, 11. old.).

Médiapolitikájuk megalapozása a reformkortól a patkánylázadásig

Lélekszámuk ugrásszerű növekedésével párhuzamosan médiahatalmukat mégis a kiegyezés utáni évtizedekben alapozták többségükben Nyugat-Európából bevándorolt neológ zsidók lapalapításaival. Előtte sajtószereplésük periférikus volt, olyannyira, hogy például az első magyar nyelvű zsidó kiadvány csak 1818-ban jelent meg (Krakauer Salamon nagykőrösi rabbi zsinagógaavató beszéde). További, reformkorban megjelent műveik alapján 1827-ben a „Tudományos Gyűjtemény” egyik szerzője íróikat egyenesen „Mózes tudományának habartnyelvű követői”-nek nevezte, és mint 1841-ben Toldy Ferenc megállapította, a „héber-magyar irodalmat” jóformán csak Bloch Móricz munkái jelentették.

A liberális történelemszemlélet mindmáig azt hirdeti, hogy a zsidó médiapolitika szellemében már magyarrá vált. Aki ellenben alaposan tanulmányozza a kor sajtóját, kénytelen megállapítani, hogy hiába magyarosították meg nevüket, nyelvük és eszmeiségük mégis idegen maradt, hiszen, mint a téma egykori legjobb ismerőinek egyike, vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály írta (A zsidókérdés magyarországi irodalma. A zsidóság szerepe a magyar szellemi életben. A zsidó származású írók névsorával. Bp. 1943. Stádium Rt. 19. old.), valójában „nem magyarságuk elismeréséért” harcoltak, hanem „csak az egyenjogúságért”: nem magyarok, polgárok akartak lenni. Farkas Gyula irodalomtörténész mindmáig egyedülálló alaposságú elemzésében (Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-1914. Bp. 1938. Franklin-Társulat-Magyar Történelmi Társulat könyvei III. 59. old.) találóan állapította meg: „A még annyira elmagyarosodott, sőt kikeresztelkedett zsidó sem szakadhatott el eredeti közösségétől, egyrészt mert itt minduntalan számon tartották, másrészt mert a keresztény közvélemény még a kiszabadulni vágyót is sietett visszautasítani eredeti sorompói közé.” Amíg az Alföldről felkerült „magyar parasztlegény vagy lány idegen urakat szolgált, akárcsak a székely Bukarestben”, amikor „színházban, koncerteken, tárlatokon már ekkor sem lehetett magyar arcot látni”, addig Kiss (Klein) József lapja, „A Hét” 1890-ben azzal kérkedett, hogy ők „megcsinálták azt, ’amit az úr nem tudott vagy nem akart:az ipart, a kereskedelmet, a pénzgazdaságot, az újságírást és más egyebet’”, három év múlva pedig, hogy a „kultúra maghintői mindig a zsidók voltak, a jövő századot is zsidók készítik elő” (61. old.).

A zsidóság magyarországi médiapolitikája kettős arculatot mutatott már ekkor: egyrészt gyors egymásutánban alapítottak fővárosban és nagyvárosokban, mindenekelőtt megyeszékhelyeken napi- és hetilapokat, folyóiratokat, másrészt egyetemi tanáraik a Magyar Tudományos Akadémia tagjaikként műveikben a magyarság eredettörténetét, szellemi-lelki, tárgyi örökségének a „nyugati kultúrától” való függését, a népi műveltség nemzetmegtartó erejével szemben a „technikai haladás” (mai szóval a ’”modernizáció”), a falusi-tanyasi és az egyéb kisközösségi életformákkal ellentétben a „városiasodás” („urbanizáció”) természetességét hirdették, az Európa-szerte rohamosan tért hódított pozitivizmus szellemében, amelynek „hatása alatt a történelmi tudományokban fő feladat lett az anyaggyűjtés, adatközlés, melynek kétségtelenül megvolt a maga tudományos jogosultsága és jó eredménye, de háttérbe szorította a magasabb rendű történelembölcseleti fölfogást s a szellemi tudományok körében alkalmazandó módszeres eljárást. Az irodalomtörténet körében szintén a tárgytörténeti érdeklődés uralkodott mindenekfölött, az alkotó egyéniség, az írói lélek, a költői psziché megértetése helyett. Itt is az adatok özönében elenyésztek az irodalmi életet irányító szellemi tényezők. Ha pedig a pozitivista alapon álló irodalomtörténet-írók és műbírálók mélyebb fölfogásra törekednek, akkor is csak Taine nyomdokain haladnak s az irodalmi jelenségeket csak expresszív jellegűeknek tartják, és a magasabb értékeket nem veszik figyelembe, esztétikai normákra nem sokat adnak, az etikai szempontokat pedig egyenesen kirekesztik az írói művek értékeléséből.” Zoltvány Irén irodalomtörténész iménti hajszálpontos jellemzése (Erotika és irodalom. Bp. 1924. Szent István Társulat-Szent István Könyvek 20., 142. old.) mindegyikükre ráillik, azokra is, akik pedig, mint Farkas Gyula megjegyzi (76-77. old.), még „magyar szellemi atmoszférába” „nőttek bele”, mint Abafi-Aigner Lajos, Acsády (Adler) Ignác, Fraknói (Frankl) Vilmos, Herinrich Gusztáv, Kármán Mór, Meltzl Hugó, Lehr Albert, Ötvös (Silberstein) Adolf, Volf György. Hiába méltányolta akaratukat például a történelmi magyarság olyan értelmiségije, mint Gyulai Pál, mindezek miatt őket is idegeneknek tekintette.

Még idegenebbnek bizonyultak az időszaki sajtó soraikból kikerült írói, szerkesztői, nem is szólva az 1880-as évektől a régi magyar családi életet és a házasságot, a nemi erkölcsöt elferdítő drámaíróikról és elbeszélőikről, akiknek köszönhetően, mint Zoltvány Irén írta (141. old.), „az anyagias szellem vált uralkodóvá. A század nagy technikai találmányai eddig nem ismert mértékben tették kényelmessé az életet. A jelszó a társas életben a pénz hajhászása, a mentől kényelmesebb életet biztosító anyagi helyzet kivívása lett, Élvezni, mulatni, az életet – új magyarsággal szólva – teljesen ’kiélni’: ez volt a kor legfőbb törekvése. […] A magyar dzsentri, melynek erkölcsisége a liberális korszakban egyre inkább elhanyatlott, anyagilag is a tönk szélére jutott. Annál inkább elhatalmasodtak a világháború folyamában piszkos és becstelen úton hirtelen rengeteg vagyont szerzett új gazdagok, akiknek irodalmi ízlése csak a léhaságot, az erotikát áhítozta.”

Mintha korunkat jellemezné, mondhatná olvasónk. A hazai zsidóság a századfordulón megjelenő mintegy háromezer lap zömének szellemiségét meghatározta, olyannyira, hogy 1914-re az időszaki sajtótermékek 95-96 %-át ők jelentették meg, miközben a keresztény magyarság egyetlen országos nyomdája (a „Stephaneum”) is csak 1903-ban jött létre, ráadásul a benne nyomtatott művek példányszámban aligha versenyezhettek a „polgári-radikális” szociáldemokrata-szabadkőműves kiadványokkal! Mi sem jellemzőbb a korra, hogy amíg az 1888-ban megindított „Magyar Szemle” című „értékes tartalmú, keresztény szellemű hetilap költségeinek fedezésére 3000 előfizető kellett volna, de 1500-nál több megrendelőt nem tudtak összetoborozni. ’Nem tudjuk a lapot fenntartani, mert nincs miből’ – panaszkodott búcsúzó soraiban [1906-ban – Ifj. T. L.] Gerely József [katolikus pap, 1871-1916 – Ifj. T. L.], a folyóirat utolsó szerkesztője.” (Pintér Jenő: A magyar irodalom története. Tudományos rendszerezés VIII/1. kötet. A magyar irodalom a XX. század első harmadában. Bp. 1941. Stephaneum nyomda. 64. old.)

Amint vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály, Farkas Gyula, Zoltvány Irén és Pintér Jenő idézett, tudományos igényű művei egyértelműen elárulják, bármely katonai fegyverarzenálnál nagyobb aknamunkát végzett a zsidó médiahatalom már ekkor. Vetése mégis 1919-ben érett be, amikor is – a kommunista párttörténész Liptai Ervin nyilvántartása szerint – április végétől július végéig 334 marxista sajtótermék jelent meg 25 710 000 példányban, a keresztény (többnyire a Szent István Társulat kiadta) tankönyveket begyűjtése, bezúzása révén, zömükben olyan brosúrák, mint a szabadszerelmet, a pornográfiát, a házasság szükségtelenségét, helyette az élettársi kapcsolatokat népszerűsítő „Kommunizáljuk-e Zsófit?” című.

Marschalkó Lajos „Kik árulták el 1918-ban Magyarországot?” című tanulmányában (Bp. 1944. Stádium Rt.-Budapesti Hírlapnyomda és kiadó Rt. 16-18. old.) az alábbi tényekkel igazolja szerepüket a történelmi Magyarország összeomlásában:

»A forradalmi izraeliták között is felekezet nélküli kikeresztelkedett, vagy éppen hithű ortodox hírlapírók az élharcosok. Az Est, Pesti Napló, Magyarország, Világ, Népszava szerkesztőségének körülbelül 75 százaléka zsidó. Az Est élén ott van Miklós Andor, akinek egyik vezérpublicistája Kéri-Krammer Pál. A Népszavánál Göndör-Krausz Nathán, Pogány-Schwartz József, Kunfi Zsigmond a szellemi főirányítók. A Pesti Napló tulajdonosa Hatvani-Deutsch Lajos, a milliomos cukorbáró. A szabadkőművesek orgánumánál, a Világnál Purjesz Lajos a főszerkesztő, de ott van Biró-Blau Lajos, Jászi-Jakubovics Oszkár, Diner-Dénes József, Ignotus-Veigelberg Hugó, hogy csak a nevesebbeket említsük.
A forradalmi mentalitásnak, irodalmi pajtáskodásnak csodálatos klikkje ez, amelyet mindennél jobban összefűz a közös vér, közös faj elszakíthatatlan lánca. Ezek az entellektüelek, írástudók csodálatos szolidaritással cimboráskodnak irodalomban, politikában és a saját zsidó messianizmusukba vetett hittel tolják előre egymást a közélet legelső vonalaiba. Olyanokat írnak egymásról, mint például Bíró-Blau Lajos, aki két héttel a forradalom előtt leül, hogy kritikát esztergályozzon Jászi-Jakubovics Oszkár könyvéről, mely a „Dunai Egyesült Államok” címet viseli.

„Lámpást veszek kezembe és államférfit keresek Magyarországon.”

S miután nagy tudalommal eltöpreng azon, hogy se Tisza, se Andrássy, se Apponyi nem államférfi, a megfelelő embert meg is találja a Jakubovicsban.

„Jászi Oszkár már úgyszólván a magyarság bizalmi embere a románokkal, tótokkal szemben is, de Károlyi Mihállyal és a szociáldemokratákkal együtt az egész világgal szemben is.”

Később, mikor a forradalom sajtófőnöke, Gellért Oszkár megírja „A diadalmas forradalom könyve” című remekét, ebben hetvenöt író és újságíró mondja el vallomását forradalmi szerepéről. A hetvenöt közül hatvan zsidó. “Az újságírók a forradalomban” címet viselő két mellékleten ott tündöklik Magyar Laios, Hatvani-Deutsch, Kéri-Krammer Pál, Purjesz Lajos, Pók Ödön, Gábor-Greiner Andor, Göndör-Krausz Náthán arca. Zsidók egytől-egyig.

Mikor később megalakul a Nemzeti Tanács, tagjai között kilenc zsidó hírlapíró foglal helyet. Később ugyanilyen aranyban szerepelnek a proletárdiktatúra tanácsában: Samuelli Tibor, aki a Katolikus Kurir munkatársa volt, Pogány-Schwarcz József, Alpári Gyula (Adler Mózes), Kunfi Zsigmond, László-Lowy Jenő, Szabados-Freistadt Sándor, Kahnár-Kohn Henrik, Vincze Sándor, Bíró Dezső, Vágó Béla. Valamennyien zsidók.«

Tormay Cécile a „Bujdosó könyv”-ben (1. köt. Bp. 1920. Pallas Rt. 64-65. old.) szintén médiahatalmukat emeli ki: „A budapesti radikális sajtó hangja akkoriban már éppen olyan volt, mint Hatvany [Deutsch – Ifj. T. L.] lapszerkesztő hangja. Ugyanaz a sajtó, mely a háború elején nemtelenül csaholta ellenségeinket, most érzelgősen írt róluk. Ugyanazok a lapok, melyek az orosz inváziók veszedelme idején undorítóan csúsztak-másztak a német hatalom előtt, most arcátlanul rugdosták a sebesült óriást.”

Médiapolitikájuk megtartásának első módja a cenzúra

1919. augusztus 1-e, a patkánylázadás bukása után kialakuló keresztény-nemzeti irányzat alatt médiapolitikájukat részben a főleg Bécsben, Párizsban, Prágában, Zürichben, Londonban egérutat talált „vörös emigráns”-ok, részben az itt rekedt „polgári”-liberális újságírók, szerkesztők, könyvkiadók által érvényesítették. Jellemző, hogy amíg a radikális nemzeti (hungarista, nemzetiszocialista) pártok, mozgalmak kiadványainak megjelentetése korántsem volt zökkenőmentes (királyi ügyészségi jóváhagyással volt lehetséges), addig értékeinket nyíltan gúnyoló, sőt becsmérlő lapjaik ellenállás nélkül láthattak napvilágot, élükön Zsolt (Greiner) Béla „A Toll” című lapjával, vagy Márai Sándor egyes műveivel (kiváltképpen második világháborús „Naplójá”-val, amelynek szellemiségét „Elhallgatott emigráns magyar irodalom” című tanulmánysorozatunk 7-10. részében ismertettük).

Ha a két világháború közötti Magyarország sajtóviszonyait tüzetesen tanulmányozzuk, arra a végső következtetésre juthatunk, hogy – „numerus clausus” ide, „numerus clausus” oda – megtartották médiahatalmukat, amelynek mértékét az alábbi néhány adat is fémjelzi: 1937-ben a megcsonkított hazánkban megjelent 37 szépirodalmi lap közül 21-nek volt zsidó főszerkesztője, 136 tudományos folyóirat közül 102-t lehetett zsidó befolyásúnak tekinteni. 39 könyvkiadóból alig 10 bizonyult kereszténynek, 409 könyvkereskedő közül 90 % volt zsidó (366).

Médiapolitikájuk megtartását 1945-től két módon biztosították. Az egyik mód az [1945 és 1989 közötti sajtótilalom volt, amelyet honlapunkon (Bolsevista és liberális sajtótilalom hazánkban, 2010. január 29.) ismertettünk, és most – néhány apró kiegészítéssel – közreadását újra szükségesnek tartjuk:

»1945. február 28-án Dálnoki Miklós Béla vezérezredes – a Moszkva parancsára létrejött „Ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterelnöke”– határozatot hozott a „fasiszta szellemű és szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek megsemmisítéséről”. 1945 nyarán meg is jelent egy 72 oldalas kiadványa a „Magyar Miniszterelnökség Sajtóosztályá”-nak, „A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek 1. számú jegyzéke”, amit még három jegyzék követett.

Dálnoki Miklós kihirdette: „Meg kell semmisíteni a könyvnyomdák, könyvkiadó vállalatok, könyvkereskedők, köz- és kölcsönkönyvtárak, iskolai könyvtárak, valamint magánszemélyek birtokában lévő minden fasiszta szellemű, szovjetellenes és antidemokratikus sajtóterméket (könyv, folyóirat, napilap, hirdetmény, röplap, képes ábrázolat stb.), tekintet nélkül arra, hogy az magyar vagy más nyelven jelent meg.” Elrendelte, hogy a rendelet hatálybalépésétől számított 15 napon belül be kell szolgáltatni e sajtótermékeket: „A törvényhatóság első tisztviselője gondoskodik a beszállítandó sajtótermékek gyűjtőhelyének kijelöléséről, a beszállított sajtótermékek őrzéséről mindaddig, amíg az összegyűjtött sajtótermékek papíranyagának hasznosítása zúzómalmokba való szállítás útján meg nem történik.”

A négy jegyzéken (Földesi Margit történész kutatásai szerint) 4757 tétel szerepel: 3976 könyv, 257 folyóirat, 395 aprónyomtatvány, 129 zenemű, 206 magyar nyelvű lap, de a hazánkba eljutott német, olasz, francia, angol sajtótermékek közül is feltűnően sok szerepel rajtuk.

Összeállítása a két világháború között már megkezdődött. Az Országos Széchenyi Könyvtár két munkatársa, Trencsényi Waldapfel Eszter és Berkovits Ilona kezdték gépelni a könyvtári kartoncédulák alapján ábécérendben a műveket (a Horthy-rendőrség szemet hunyt felette!), majd Goriupp Alisz, Kőhalmi Béla, Mátrai László, Tiszay Andor „jóvoltából” 1945 áprilisára el is készült az első jegyzék. A harmadik jegyzék 1946-ban jelent meg: folytatni akarták, de Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnök megakadályozta (Mindszenty bíboros „Az édesanya” című könyvének jegyzékbe vétele elleni tiltakozása jeléül).

Az 1952-ben életbe léptetett „Dimitrov-doktrína” („mindenki fasiszta, aki nem kommunista”) értelmében a négy jegyzékre nemcsak Adolf Hitler, Hermann Göring, Joseph Goebbels, Benito Mussolini, Szálasi Ferenc vagy Bosnyák Zoltán, Fiala Ferenc, Marschalkó Lajos, vitéz Málnási Ödön, Méhely Lajos, Milotay István, Oláh György, Péchy Henrik, Roósz József művei és az 1930-as évek hazai jobboldali pártjainak programfüzetei, röplapjai, plakátjai kerültek fel, hanem a szabadkőművességet, az 1918-as „őszirózsás” forradalmat és a 133 napos rémuralmat, a Szovjet-Oroszországot leleplező művek, a második világháborús frontnaplók és regények, az „irredenta” verseskönyvek, színdarabok, regények java is. Egyszerre tiltott lett például Fekete István „Zsellérek” című regénye éppúgy, mint Mécs László Összes versei – az „Egy finn leányka képe” című verse miatt! –, továbbá Erdélyi József számos verseskötete (Emlék, Halad az ék, Örökség, Toldi-kéz), önéletrajzának második része (Fegyvertelen), Kádár Lajos regénye (Kujtorgó lelkek), Komáromi János regénye (Jegenyék a szélben), Sértő Kálmán verseskötetei (Aranykenyér, Esett a hó…, összegyűjtött versei (Bp. 1942. Centrum Rt. Előszó: Fiala Ferenc)), Sinka István önéletrajzi regénye (Fekete bojtár vallomásai), vitéz Somogyváry Gyula két regénye (És Mihály harcolt, Virágzik a mandula), rádiókrónikái (Kalendárium), Wass Albert regénye (Jönnek!). Számos lexikon, almanach is nemkívánatosnak minősült (Napkelet Lexikona. Bp. 1927. Magyar Irodalmi Társaság, két kötet, Bangha Béla (szerk.): Katolikus Lexikon. Bp. 1933-1934. Magyar Kultúra, négy kötet, A magyar feltámadás lexikona. A magyar legújabb kor története. Szerkesztette Dr. Szentmiklóssy Géza. Bp. 1939. Európa Irodalmi és Nyomdai Rt., Keresztény magyar közéleti almanach. Bp. 1944. Négy kötet. Széchenyi Irodalmi és Művészeti Rt.), akárcsak a trianoni fájdalom szülte kották és nótáskönyvek. Utóbbiak jegyzékbe vétele a Szabolcsi Bence vezette „fasiszta szellemű zeneművek címjegyzékét összeállító bizottság” munkája.

A jegyzékek összeállításához felhasználták vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály könyvét (A zsidókérdés magyarországi irodalma. Bp. 1943. Stádium Rt., hasonmása: Bp. 1999. Gede Testvérek Bt.). Belőle főleg a nyíltan antiszemita, liberalizmus- és szabadkőműves-ellenes művek adatait vették át.

Külön rendelet írta elő 1945. április 19-én a keresztény és nemzeti szellemű tankönyvek bevonását, elégetését. Ezek többsége a többi jegyzéken szereplő, begyűjtött művel együtt a csepeli Nemélyi Papírgyárba került.

A négy jegyzék alapján a sajtótermékek begyűjtését, bezúzását könyörtelenül végre is hajtották, olyannyira, hogy az országos könyvtárak közül csak az Országos Széchenyi Könyvtárnak és az Országgyűlési Könyvtárnak engedélyezték hosszú harc után, hogy egy-egy példányt minden bezúzásra ítélt műből megtarthasson, de a többitől elkülönítve, „zárt anyag” megjelöléssel, megtiltva a „nem bennfentesek”-nek (a nem kommunistáknak) használatukat.

Előszeretettel „tisztogattak” papok, tanítók, cserkész- és leventeegyesületi vezetők, szerzetesrendek könyvtáraiban.

Nem ismertek mértéket a rombolásban. A jegyzékkészítő bizottság 1945. július végén a szovjet-amerikai vezetésű Szövetséges Ellenőrző Bizottságot arról értesítette, hogy mintegy 91 100 könyv és 17 792 egyéb sajtótermék került zúzdába. 1945 augusztusától újabb razzia következett: most már a „reakciós, osztályidegen, retrográd” értelmiségiek magánkönyvtárait dúlták fel. Előfordult ilyenkor, hogy a négy jegyzékre (nyilván figyelmetlenségből) fel nem vett „gyanús” műveket is elkobozták, mint a „Führer durch Budapest” című útikönyvet, ugyanis azt hitték, a „Führer” szó Hitlerre vonatkozik! Begyűjtötték a „Hóman-Szekfű”- féle ötkötetes „Magyar Történet”-nek azon köteteit, amelyeket a „háborús bűnös” Hóman Bálint írt. (A Szekfű Gyula írta köteteket persze nem, mivel Szekfű időközben moszkvai nagykövet lett.)

Akinél tiltott művet találtak, 8000 pengőt kellett fizetnie, különben „vizsgálati fogság”-ra az Andrássy út 60-ba kerülhetett. A bezúzott sajtótermékekből nyomtatták ki aztán a Szikra Könyvkiadó bolsevista termékeit, mint „A Szovjetunió Kommunista Pártjának története” címűt.

Ha megközelítő pontossággal kívánunk képet kapni a tilalom okozta pusztítás mértékéről, annyi bizonyos, hogy 1946. március elejétől április végéig 630 ezer kötetet sikerült zúzómalmokba juttatni, bár vannak statisztikák, melyek szerint összesen 3-4, de olyanok is, miszerint mintegy tízmillió kötet semmisült meg.

1989-ig az Országos Széchenyi Könyvtáron és az Országgyűlési Könyvtáron belül a „Zárolt Kiadványok Tárá”-ban csak pártengedéllyel lehetett hozzájutni a jegyzékeken szereplő művekhez. 1989-ben feloldották a tiltást.

A jegyzékek alapján végbement pusztítás és a sajtótermékek Országos Széchenyi Könyvtárban való megmentésének történetéről bővebben beszámol két tanulmány (Bánfi Szilvia: Könyvtári dokumentumok az ÁVH „fogságában”, és Somogyi Mária: Adalékok az Országos Széchenyi Könyvtár Zárolt kiadványok Tárának történetéhez. Megtalálhatók: A könyvtárak és a hatalom. Tanulmányok és dokumentumok. Szerkesztette Monok István. Bp. 2003. Országos Széchenyi Könyvtár-Gondolat Kiadó, 22-88., 89-162. old.).

A négy jegyzéket kiegészítette 1951-ben a „Népkönyvtári Központ” füzete („Útmutató üzemi és falusi könyvtárak rendezéséhez”), amely felsorolta, „amit nem javaslunk ezekbe a könyvtárakba”. Íme néhány szerző, akinek „minden műve” ellenjavallt: Bangha Béla, Erdélyi József, Fekete István, Hamvas Béla, Harsányi Zsolt, Herczeg Ferenc („a ’Bizánc’ kivételével”), Karácsony Sándor, Kittenberger Kálmán, Kornis Gyula, Márai Sándor, Mécs László, Mihelics Vid, Nyirő József, Nyisztor Zoltán, Pethő Sándor, Prohászka Ottokár, Somogyváry Gyula, Surányi Miklós, Szabó Dezső, Szitnyai Zoltán, Tormay Cécile. Szintén ajánlásra méltatlannak mutatkozott számos kötete Benedek Eleknek (Édes anyaföldem, Falusi bohémek, Hazánk története, Honszerző Árpád, Nagy magyarok élete, Testamentum és hat levél, Uzoni Margit), Németh Lászlónak (Szekfű Gyula, Széchenyi, Móricz Zsigmond, A minőség forradalma), Tamási Áronnak (Ábel Amerikában, Csalóka szivárvány, Három játék, Jégtörő Mátyás, Magyari rózsafa, Rügyek és reménység, Szülőföldem, Szűzmáriás királyfi, Téli verőfény, Virágveszedelem, Virrasztás), Wass Albertnek (A kastély árnyékában, A titokzatos őzbak, Csaba, Farkasverem, Mire a fák megnőnek).

1952-ben megjelent még egy testes, három részes kiadvány „Elavult könyvek jegyzéke” címmel, amely elsősorban magyar és külföldi szerzők szépirodalmi munkáit sorolja fel.

Több tilalmi lista tudomásunk szerint nem készült, viszont az ötvenes években a párt Kahána Mózes (Révai József) irányításával további tiltásokat rendelt el az oktatásban és a könyvkiadásban. Így Vörösmarty éveken át nem volt kapható, miként Kemény Zsigmond sem (mivel utódai között szerepelt báró Kemény Gábor, a hungarista kormány külügyminisztere)!

A kádári időkben Appel (Aczél) György bevezette a „három T”-t (tiltott, tűrt, támogatott) a könyvkiadásban. Sok szépirodalmi, történelmi kiadványból jelzés nélkül kihagytak részeket, de az sem volt ritka, hogy beleírtak, gyakran szerzőjük akarata és tudta nélkül. De arra is akadt példa, hogy már megjelent könyvet kivontak a forgalomból. Így például Borsányi György Kun Béláról írt könyve (1978) alighogy megjelent (ráadásul a „pártkiadónak” számító Kossuth Könyvkiadó gondozásában!) és kikerült a könyvesboltokba, gyorsan bevonták, mert megírta Kun Béla származását, továbbá azt, hogy milyen vérfürdőt rendezett a húszas évek elején a Krím-félszigeten.

A négy jegyzéken szereplő műveken kívül minden „fasisztagyanús” könyvet száműztek könyvtárainkból, különösen is a nemzeti emigráció szerzőinek (főként Alföldi Gézának, Fiala Ferencnek, Gábor Áronnak, Marschalkó Lajosnak, Milotay Istvánnak, Oláh Györgynek, Nyírő Józsefnek, Szitnyai Zoltánnak), valamint a bolsevizmusellenes irodalom nemzetközileg elismert íróinak (különösen Alekszandr Szolzsenyicinnek és George Orwellnek) műveit.

A hetvenes évek végén egyre többen ismerték fel a párt vezető köreiben, hogy a bolsevizmus elkerülhetetlen bukását a rendszernek túl kell élnie. Kinevelték az SZDSZ-t, majd a FIDESZ-t feltöltő fiatal, „már nem kommunista, hanem liberális”, nyugati és amerikai egyetemeken diplomázott fiatal „értelmiséget”, amelynek szemében a kádári-aczéli rendszerben megjelent nemzeti klasszikusok – szemben a „polgári”, liberális filozófusokkal – „unalmasak”, a radikális nemzeti gondolkodók művei pedig eleve „antiszemiták, fasiszták”, egyszóval „tiltandók”.

1989 óta ugyan nincs olyan deklarált könyvtilalom, mint volt előtte, hiszen bárki bármit kiadhat és árulhat, mégis ott tartunk, hogy néhány bátor magánszemélyen kívül aligha szívügye valakinek a nemzeti könyvkiadás- és terjesztés, ugyanakkor, ezt kihasználva, kormányzati szinten mégis létezik könyvtilalom. Igaz, ez liberális, és lényege, hogy a nemzeti és keresztény gondolkodók művei ugyan kiadhatók, de egyáltalán nem lehetnek ajánlott és pláne nem kötelező olvasmányok. Ezért ma sokkal rosszabb a helyzet, mint a Kádár-korszakban volt. Arról van szó ugyanis, hogy akkor, amikor még szigorúan tiltottak voltak olyan klasszikusok, mint Marschalkó Lajos vagy Alekszandr Szolzsenyicin (jaj volt annak, akinek táskájában könyveikre rábukkantak Hegyeshalomban!), igenis keresték, olvasták, sőt titokban egymásnak továbbadták műveiket, melyek 1989 óta rendre meg is jelentek, csak kérdés, egy szűk, kitartó rétegen kívül vannak-e még, akik olvassák is őket, akik – netán, esetleg – még azt is engedik, hogy hassanak rájuk gondolataik?«

Médiapolitikájuk megtartásának második módja a démonizmus

A zsidó médiapolitikával való behatóbb foglalkozás során nemcsak Cicero idézett igazsága („semmi sem olyan lehetetlen, hogy az ékesszólás által ne válna hihetővé”) juthat joggal emlékezetünkbe, hanem Arthur Schopenhaueré, miszerint „a zsidó a hazugság nagymestere”, sőt Richard Wagneré is: „a zsidó a megrontás plasztikus démona”

A legkülönbözőbb korokban, a legeltérőbb etnikai-művelődési környezetben élt gondolkodók ugyanerre a következtetésre jutottak, és hogy mennyire jogosan, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy aki igazságként fogja fel őket, „fasisztá”-nak nevezik, az 1950-es évek elejétől hirdetett Dimitrov-doktrína jegyében, miszerint „mindenki fasiszta, aki nem kommunista”. (Ennek módosulása lett aztán Rákosi-Rosenfeld alatt, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk van”, Kádár-Csermanek alatt, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”, azóta pedig, hogy „aki nincs velünk, az antiszemita”, megszülve a nagy kérdést: nem lehet, hogy aki még mindig velük van, az nincs magánál?)

Akinek nem mindegy, ki honnan, kitől származik, aki elutasítja az óvodás fiú babázását és leány katonásdiját, vagyis a szabad nem-választást („gender mainstreaming”), aki elveti a lelki nyomorékokat és szellemi korcsokat kibocsátó Waldorf-iskolákat, aki megveti a fogyasztói létszemléletet, a nemiséget egyedüli örömforrásnak tartó freudizmust, aki nem ismeri a „zsidó-kereszténységet”, csak az utóbbit és csak azt fogadja el, akinek elege volt a „holokauszt-ipar”-ból, azt elmebetegként kezelik nemcsak liberális, hanem „konzervatív” médiapolitikusaik is: utóbbiak nem győznek „elhatárolódni” az örökös „antiszemiták”-tól, „rasszisták”-tól. Kézenfekvő a kérdés: nem lehet, hogy éppen ezért megy tönkre a világ?

Itt van két vélemény 1938-ból, az első Móricz Zsigmondtól (idézi Pintér Jenő: A magyar irodalom története. Tudományos rendszerezés VIII/1. kötet. A magyar irodalom a XX. század első harmadában. Bp. 1941. Stephaneum nyomda. 55. old.):

„Korán rájöttem arra – úgymond – hogy „a keresztény emberek majdnem használhatatlanok az újságírásra, a zsidók viszont sokkal közvetlenebb és kedvesebb emberek, mint a keresztények. Érző szívűek, figyelmesek, résztvevők, s minden pillanatban vitakészek, s olyan alapon vitáznak, amely magasan felette van annak, ahogy az iskolákban társaimmal mi odáig vitát tartottunk. Műveltek voltak hozzám és addigi barátaimhoz képest, úgy hogy ha versenyt akartam velük tartani, hozzá kellett fognom tanulni. Először is óriási előnyük volt, hogy legalább még egy nagy nyelv állott rendelkezésükre, kivétel nélkül valamennyien írtak és olvastak és beszéltek legalább is németül, de sokan angolul és franciául is. Minden ismeretágban a legértékesebb írókat és könyveket tárgyalták szünet nélkül és szakadatlanul, annyira, hogy ha köztük voltam, kénytelen voltam hallgatni. Kiderült, hogy újságírásra éppen úgy nem vagyok alkalmas, mint a többi keresztény. A zsidó lapok hozták meg az európai hangot, a tudományos tárgyalást, ők voltak az elsők, akik nem tettek különbséget olvasó és olvasó közt, ők a parasztnak ugyanazon a nyelven beszéltek, mint az egyetemi tanároknak.”

A másik gróf Károlyi Imrétől (54-55. old.):

„A magyar hírlapi sajtó rágalmazó és romboló részét úgyszólván kizárólag zsidók szerkesztik. Munkájuk könnyű, mert az olvasók nagy többségében nincs kellő ítélőképesség, nincs önálló gondolkodás. Túlságosan hisznek a nyomtatott betűnek, ezt a helyzetet a sajtó alaposan kihasználja. A zsidók mindig azoknak a szekerét tolják, akik nekik az ő külön érdekeik szempontjából legrokonszenvesebbek. Egyébként lelkiismeret nélkül turkálnak, rágcsálnak minden magyar dologban, mint a patkányok. Hangjuk az ország lakosságának többségét alkotó jobboldallal szemben egyre támadóbb és szemtelenebb, kötekedéseikre a csekélyebb számú, magyar szerkesztésű hírlapok úgyszólván csak mentegetőzve, félénken válaszolnak, ahelyett, hogy ők támadnának, mégpedig erélyesen. A budapesti napilapok hetven százaléka zsidó kézben van, természetes, hogy ez az internacionalista sajtó szélsőbaloldali irányzatú, a zsidó érdekeket védelmezi, zsidó szemszögből ítél meg mindent. Vitatkozásában ez a sajtó fölényes és pökhendi hangú, nem a tárgyilagos érvelésre veti a fősúlyt, hanem a nyegle személyeskedésre, ellenfeleinek piszkolására. Elválaszthatatlan tőle a folytonos hazudozás, ferdítés, rágalmazás. Ha azután szóba kerül a sajtótörvény, a zsidó hírlapok egyszerre visszhangzanak a sajtószabadság veszedelemben forgásának frázisaitól, jóllehet az a szabadság, amely a zavartalan demoralizálás, korrumpálás, botrányhajhászat visszaéléseiből áll, és zsidó faji alapon végzi a lélekmérgezést, nincs a magyar nép érdekében. Hangzatos frázis ez, az igazi szabadság szemérmetlen paródiája és kifigurázása.”

Aligha szükséges vitát nyitnunk arról, melyiküknek van igaza: Móricznak – aki róluk korábban mellesleg egészen másként vallott (legalábbis a „Fortunátus” című drámájában (1918) és a „Kivilágos kivirradtig” című regényében (1926)) –, vagy a hozzá képest mára csaknem teljesen elfeledett Károlyi-grófok egyikének? Szükségtelen a vita, ugyanis tény: „A zsidó írásművek meggyőző ereje abban rejlik, hogy teljes egészükben sohase hazudnak. Abban, amit állítanak, mindig van valami igazság, jóllehet nem sok. Erre a csöpp igazságra építik fel a hatást, ezzel bizonyítanak, ezzel cáfolnak, s ha célszerű, ezzel lázítanak, uszítanak… Nagyon értelmesek, ügyesek, nehéz rájuk bizonyítani a csalfaságot, mert amivel ezt bizonyítani lehetnem, a kisebb műveltségű ember nem érti meg.” (Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu. Szeged, 1941. Kereskedő Ifjak Társulata, 69-70. old.)

Iskolapélda erre a Torinói Lepel esete. Médiapolitikusaik elterjesztették, hogy a lepel nem valódi, mert a Krisztus utáni XII-XIII. században készült, arra hivatkozva, hogy mintát vettek belőle, és a vizsgálatok ezt az időpontot mutatták ki. Arról viszont hallgattak, hogy az állaga miatt foszlásnak indult, és az említett századokban kipótolt lepelrészből vettek csak mintát!

Démonikus hatásuk leginkább a nyelvhamisításban érhető tetten, amelynek tétje anyanyelvünk megrontása. Ez bizony már a bölcsödében megkezdődik, amikor az emberpalánta, ha játszópajtásától valamit kér, nem azt mondja neki, hogy „add ide!” , hanem hogy „add oda!” Talán bele sem gondolunk, hogy az öklömnyi gyermekfejekbe mennyire beleprogramozódik így a szómágia, hogy a szavak értelme már előttük is mennyire elhomályosul, amelynek egyenes következménye, hogy nincs többé számukra édesanya, csak „Muter”, édesapa, csak „Fater”, nincs nő, csak „csaj”, nincs férfi, csak „csávó”.

Ahogyan megtanulja a kisgyermek a beszédhangokat és a szavakat, később úgy is fog gondolkodni és viselkedni, gátakat szabni vagy törni magának. A szó ugyanis, ahogyan Aquinói Szent Tamás tanítja, gondolataink ruhája, ebből következően szeméremforrás is: természetes/természetellenes korlátokat, gátakat szab cselekvésünknek, így aki tisztán beszél, tisztán cselekszik.

A megrontók sohasem beszélnek tisztán. Médiumokból milliók megcsodálta „ékesszólásuk” csak céljaik leplezésére, „eltakarására” szolgál, bízva abban, amit Marcus Tullius Cicero kifejezett, miszerint „semmi sem olyan lehetetlen, hogy az ékesszólás által ne válna hihetővé”. Náluk a szó sohasem „jelent”, hanem csak „takar” valamit, olyan, mint a gyógyszeripar valamennyi terméke: öl, butít, nyomorba dönt. Nem véletlen például a sajtó nagyhatalommá kinövésének és a gyógyszeripar, sőt az orvosi egyetemek megjelenésének (az első az 1890-es években létesült – az USA-ban!) egybeesése: a tizenkilencedik század második felétől indult meg a szavak értelmének kifordításán, csűrésén-csavarásán alapuló médiavilág és az embert a természettel való együttéléstől elszakító, a cionista pénzvilág leányvállalataként működően rabszolgájaként kezelő gyógyszeripar „diadalútja”.

Démonikus mivoltuk persze talán még a nyelvrombolásnál is jobban megfigyelhető Isten, vallás, egyház iránti engesztelhetetlen gyűlöletükben, amely már szintén megfigyelhető az óvodások körében is. Amikor egy plébános óvodába látogatott, kíváncsi volt, hogyan fogadják a kicsinyek. Azt tapasztalta, hogy négyféleképpen reagáltak megjelenésére. Voltak, akik örömükben teljesen megfeledkeztek mindenről. Mások örültek ugyan neki, ennek jeléül játékaikkal kedveskedtek, de mégsem olyan önfeledten. Aztán jött a népesebb csoport, a közömbösöké, azoké, akik ha felnőnek, azt mondják majd: igen, kell a pap, a vallás, az egyház, de csak, ha modern! Végül akadtak, akik hátat fordítottak neki, látni sem akarták.

Tipikus példája ez a zsidó médiapolitikának, és téved, aki azt hiszi, hogy a negyedik csoport a legveszélyesebb: nem, a harmadik az, amelynek kell is, nem is mindaz, ami/aki szent. Ők azok, akik azt mondják: igen, kell a Tízparancsolat, de csak akkor, ha elvehetem belőle a hatodikat és a tizediket.

Végső tanulság: Isten száz százalékot követel!

Isten csak a száz százalékot, ugyanis arra a kérdésre, mennyi kétszer kettő, adhatok ezernyi választ, de abból csak EGY lesz igaz. A igazság csak száz százalékos lehet! Ha részekre bontom, megszűnik igazság lenni.

A zsidó médiapolitika legfőbb célja éppen az, hogy bizonytalanodj el, ne legyél „maximalista”, „bigott”, „csőlátású”, „olyan konzervatív”! Ami igazán szomorú, az, hogy a nemzet lelki-szellemi egészségének biztosításáért oly felelős papok és lelkészek nem lebecsülendő hányada is beállt a sorukba, ezért, hogy a francia forradalom legátkosabb gyümölcse, az agnoszticizmus, a deizmus és panteizmus tanítását, még ha burkoltan, „ékesszólás”-sal elhihetővé téve, ők is hirdetik, és talán nem is hinnénk, hogy e látszólag csak filozófusokra és teológusokra tartozó kifejezések mit jelentenek, és hogyan érvényesülnek mindennapjainkban.

Az agnoszticizmus Isten létének, jelenvalóságának értelmünkkel való felismerhetetlenségét hirdeti, amiből következik, hogy ezért törvényeit, akaratát nem is lehet követnünk. A deizmus szerint Isten létezik, de nem visel gondot a világra, magára hagyta. A panteizmus szerint Isten azonos a világgal, vagyis nem tesz különbséget teremtő és teremtmény között, amire példa Ady sora: „Isten van valamiképpen minden gondolatok alján.” Mindhárom felfogás szükségképpen ateizmushoz vezet.

A keresztény tanítás például mindhárom felfogással ellentétben azt vallja, hogy Isten igenis jelen van 1. a mennyországban, 2. a jó emberek szívében, 3. az Oltáriszentségben, a kenyér és a bor színeiben. Ezzel szemben az eredendően késsel megkereszteltekből lett „teológusok” Ady idézett sorával összhangban „párbeszédet” hirdetnek a hamis tanítások képviselőivel, egy gyékényen árulva Isten ellenségeivel.

A zsidó médiapolitikával szemben megítélésünk szerint az egyetlen alkalmazható ellenméreg egyrészt termékeik bojkottja, másrészt a tőlük mindenben független, nemzeti és keresztény sajtó megteremtése, munkatársainak messzemenő megbecsülése. Szent X. Piusz pápa mondta: „Hiába emeltek templomokat, ha nincsen sajtótok!” Sajtótok, amely ugyanazt várja el tőletek, amit majd az utolsó ítéletkor Isten számon kér rajtatok: a száz százalékosságot!

Ifj. Tompó László – HunHír.info