„Járt utat járatlanra soha fel ne adj!” – tartja a népi bölcsesség, és ez jut eszembe, akárhányszor eleink magyarságismereti írásait forgatom, melyek az életünknek értelmet adó magyar öncélúságot, a magyar úton járást hirdetik.

Különösen is tanulságos a két világháború között megjelent nemzeti kalendáriumokban, évkönyvekben való tallózás, belőlük ugyanis történetpolitikai és művelődéstörténeti tények hosszú sorát megismerhetjük, ráadásul olyan szellemi tartást biztosítanak, amelyekre ma még égetőbb szükségünk van, mint volt akkor. Most egy ilyenből idézek, az 1945-ben indexre került „Erdélyi Lövészkönyv” 1944-es kötetéből, Báró Atzél Ede „Magyar út” című, az erdélyi országrészek 1940-es visszatérésének tapasztalatai ihlette, elsősorban az ott élő véreink szemével látó, mégis, az egész magyarság számára megszívlelendő írását (3-5. old.), kiemelve belőle azon sorokat, melyekre megítélésem szerint ma leginkább szükségünk van.

Magyar út

»Mátyás király évében Mátyás király nagy magyar birodalmának kell újból leraknunk az alapjait. Nem kőből, hanem abból az igazságból, amely a nagy király halálával eltávozott, s amely igazság azóta is fázva bolyong s keres magának hazánkban meleg otthont.

Mátyás korának leghatalmasabb uralkodója volt, mert tudta, hogy az igazság fegyveres, gazdasági és kulturális erő nélkül nem sokat ér. De viszont az erő legtartósabb pillére az igazság. Népünk, aki ezt az igazságot nagy uralkodóink alatt többször megízlelte, nem felejti el soha, hanem mindig visszavárja. Idézzük fel tehát az igazság szellemét és hallgassuk meg, hogy mit mond nekünk.

A szónak sohasem hiszünk, ha nincs meg az ércfedezete: a példaadás. Ezer éven át a magyar nép volt a vér és verejték kiapadhatatlan forrása, amely megtartotta nekünk ezt a hazát. Azok képviselik szemünkben a legnagyobb értéket, akik a legtöbb munkást és katonát adják, tehát a sokgyermekes családanyák. Ezért nemcsak az áldozat, hanem a dicsőség is az övék legyen. Ők most itt a zászlóanyák (kalotaszegi, kolozsvári és székely sokgyermekes családanyák).

Szövetségeseinknek üzenjük: a magyar nem született rabszolgának, vagy jobbágynak. Senki se várja, hogy jobban szeressük, mint ahogy ő szeret minket. Becsülettel akarunk együtt küzdeni szövetségeseinkkel, de méltán elvárjuk, hogy felmutatott érdemeinkért és igazságunk alapján visszasegítsenek ahhoz, ami a miénk volt.

Nem hiszünk ellenségeinknek, mert tudjuk, hogy legszebb szavuk is ámítás, és céljuk eltörölni bennünket a föld színéről. De azért ne örüljenek ellenségeink és a köztünk lakó idegenek, ha orosz előnyomulásról hallanak, mert ismerjük szándékaikat, és résen leszünk.

Hozzátok szólok most, magyarok, Mátyás király áldott népe. Mátyás igazságos volt, mert megbüntette a hatalmukkal visszaélő korrupt vagy rendetlen vezetőket és hivatalnokokat. Gyorsan és céltudatosan intézkedett. Az idegeneket, ha be is hozta szükségből, de nem engedte elhatalmasodni, hanem a nemzet érdekében használta fel tudásukat és erejüket. Sajnos a bajok nemcsak abban az időben voltak meg. A mai napon is látunk sok bajt és nehézséget. Sokáig kutattuk, míg megtaláltuk az igazság hajlékát, ahol nem kérdezték meg soha, hogy mit szólnak cselekedeteinkhez a zsidók, románok, ellenségeink, barátaink, ez vagy amaz a felekezet, ilyen vagy olyan bizottság, csak azt: mit szólnak hozzá a magyarok.

Ebben az épületben nem a paragrafusok uralkodnak, hanem a józan magyar lelkiismeret. Ez az épület a IX. Erdélyi Honvédhadtest Parancsnokság épülete. Innen ért bennünket a legtöbb jó, a legtöbb megértés. Ezt népünk is látja, amely nem a szavakat, hanem a cselekedeteket, azaz a tényeket könyveli el. Népünk egészséges ösztönénél fogva érzi, hogy Magyarországot nem a pártok fogják megmenteni és naggyá tenni, hanem a honvédség. Ezért mondják egyhangúlag falun, hogy ne beszéljenek nekünk pártokról, mert jóllaktunk velük. Új Magyarország a bűnök képviselőivel nem képzelhető el, ezért új nemzedéket kell nevelnünk s így hazánk jövője főként nevelési kérdés. A magyar élet katonáit neveljük, akik nem bújnak meg gyáván a paragrafusok mögé, hanem bátran vállalják a magyar ügy érdekében a kockázatot. Honvédségünket vesszük életmintának, amely szociális téren is többet nyújt nekünk, mint amennyit ígérnek a pártok.

Magyar életre kell nevelnünk a magyarokat és a becsületes szándékú idegeneket, de ki kell vetnünk nemzetünk testéből a bennünket csak koncnak tekintő, rajtunk hemzsegő idegeneket. Magyar jellemeket akarunk elsősorban nevelni, és tudatára akarjuk ébreszteni a magyar népet annak, hogy a technikai eszközök csak alátámasztják, de mindig az ember akarata dönti el az ütközetet. A háború vége pont azt fogja hozni nekünk, amit megérdemlünk, mert minket a történelem folyamán mindig csak a saját gyengeségünk győzött le és sohasem az ellenség ereje. Belső gyengeségünknek legfőbb oka pedig mindig a szociális igazságtalanság, az idegenek és készületlenségünk volt. Ezeket a kérdéseket azonban nem oldhatja meg az állam a társadalom nélkül. Itt kapcsolódnak be a mi lövészeink. Huszonkét éven át kitűnő iskolát jártunk magyar szempontból és mégis máról holnapra elfelejtettük annak majdnem minden tanulságát és ígéretét. Mit ér tehát a heti pár óra levente, katonai átképzés vagy tényleges szolgálat, ha nincs egy intézmény, mely az ottan szerzett tudást és légkört megtartsa és továbbfejlessze. Erre való a lövészintézmény.

Mindenütt azt halljuk, hogy az orosz nők és 12 éves gyermekek partizán harcra alaposan ki vannak képezve, ami felett eldurvult állati erkölcsök hangoztatása közben sopánkodni szokás, pedig ezzel nem sokra megyünk, hacsak nem képezzük ki még jobban a mieinket. És ha az oroszokat 12 éves korban képezik ki, akkor a mieink már 6 éves korban kell ugyanezt a nevelést kapják. Militarizálni akarjuk a nemzetet testben és lélekben egyaránt, és népünk egész erejével akarjuk alátámasztani honvédségünk célkitűzéseit és minden cselekedetét. Minden népet egy belőle kinőtt életforma képesít a legnagyobb erőkifejtésre, és ahogy a németeket a nemzeti szocializmus képesíti erre, úgy a magyarokat az újraszülető magyar katonai életformák.

Mátyás uralkodása óta nem voltak ilyen fejlődési lehetőségek a magyar nemzet előtt, mint ma. Nekünk jutott a legszebb feladat, és ha a mi nemzedékünk, amely végigjárta a történelem és a nyomorúság nagy nevelő iskoláját, nem tud élni ezekkel a lehetőségekkel, mit várhatunk az utánunk jövőktől?

A magyar vezetőknek üzenjük, ne féltsenek bennünket, mert a román megszállás után a határok mentén nem maradtak pacifisták. Az erdélyi munkásság, amely sokáig a marxista tanok befolyása alatt állott, visszakapta nemzeti öntudatát és a föld népével együtt legszükségesebb és legerősebb támasza a magyarságnak. Jobban bízunk bennük, mint azokban, akik bennünk kételkednek. Igaz. Jaj annak, aki túl hiszékeny, mert azt becsaphatják, de ezerszer jaj annak, aki nem bízik abban, aki megérdemli, mert egyedül marad. Mi hiszünk a magyar munkásságban és nem fogunk csalódni, mert eddig sem csalódtunk.

Új honfoglalást kell elvégeznünk. Mindent vissza kell vennünk, ami a miénk volt, országhatárt és ezen belül a földet, kultúrát, ipart, kereskedelmet, egyszóval mindent. Elsősorban pedig munkánk és győzelmünk zálogát, az idegenek által céltudatosan kiölt és elrabolt ősi magyar katonalelket és erkölcsöket.«

Ifj. Tompó László – HunHír.info