Még mielőtt pontot tennénk Göndör-Krausszal foglalkozó emigrációs irodalmi dokumentációnk végére azzal, hogy Dezséri Bachó László vele kapcsolatos anyagát is ismertetjük – tekintettel a hazánkban a baloldali-liberális médiumok hatására sokszor még magukat nemzetinek nevező értelmiségiek is félelmetes tájékozatlanságára történelmünk dicstelen köpönyegforgatóival kapcsolatban (gondoljunk csak a Kéthly Anna-szoborállítás kívánságára!), és arra, hogy pont a mindmáig elhallgatott, sőt gyalázott, radikálisan nemzeti magyar emigráció irodalmában találunk róluk érdemi információkat –, először az életével és a hozzá hasonló személyekkel kapcsolatos kutatások nehézségeinek okairól foglaljuk össze ismereteinket.

Arról van szó ugyanis, hogy az elmúlt évtizedek során hazánkban megjelent irodalomtörténeti kézikönyvek, lexikonok, életrajzok vagy hallgatnak, vagy tudatosan téves adatokat tartalmaznak a magyar nemzeti emigráció tájékozódását, gondolkodását döntően meghatározó személyiségekről, mindenekelőtt Alföldi Gézáról, Berzy Józsefről, Eszterhás Istvánról, Marschalkó Lajosról, Fiala Ferencről, Oláh Györgyről, vitéz Málnási Ödönről, Milotay Istvánról, Nyisztor Zoltánról, ellenben az önmagukat hol „liberális-konzervatív”-ként vagy „polgári demokrata”-ként, netán „népi”-ként meghatározó emigráns szerzőkről, akik az anyaországi baloldallal a jobboldali mozgalmak (leginkább persze a Nyilaskeresztes Párt-Hungarista Mozgalom) gyalázásában nyugodtan felvehették a versenyt, bőségesen nyilatkoznak. Elég legyen Borbándi Gyula idevágó, tömérdek téves életrajzi-könyvészeti adatot tartalmazó műveire (A magyar népi mozgalom (New York, 1983, Budapest, 1989. Püski Kiadó), A magyar emigráció életrajza 1945-1985. 1-2. köt. Bp. 1989. Európa, Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia, Budapest. 1992. Hitel) hivatkoznunk, nem is beszélve Béládi Miklós, Pomogáts Béla és Rónay László könyvéről (A nyugati magyar irodalom 1945 után. Bp. 1986. Gondolat Kiadó), amely ráadásul olyan meghatározó személyiségekről, mint Fiala Ferenc vagy Marschalkó Lajos, egy sort sem írt. Még a Nagy Csaba szerkesztette magyar emigráns irodalmi lexikon (Bp. 2000. Argumentum Kiadó-Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ) is gyakran téves adatokkal szolgál, és meglehetősen szűkszavúnak bizonyul egyes életművekkel kapcsolatban.

A változatlanul uralkodó urbánus réteg és az ítéleteit kritikátlanul átvevő, önmagát „népi”-ként meghatározó, a jelenlegi, „nemzeti”-nek nevezett – világi és egyházi – iskolákban is gyakran megjelenő irodalomszemlélet formálóinak aligha megbocsátható bűne, hogy a sorozatunkban eddig bemutatott és a közeljövőben bemutatandó, radikális nemzeti emigráció szellemi vezetőinek publikációit teljesen elhallgattatják, vagy ha néha mégis szóba kerülnek, periférikus jelenségként, „sértett” emigráns magyarok műkedvelő munkálkodásának tekintik őket, így a tanár-, újságíró, esztéta- és irodalomtörténész nemzedékek évtizedek óta az emigráns irodalomból csak a kommunista és liberális társadalomszemlélet szempontjából szalonképes szerzőket ismertetik és méltatják, sőt tapasztalatunk szerint sokszor még „nemzeti” politikusok és médiaemberek is ijesztően tájékozatlanok e téren (mint a kilencvenes évek derekán még tömegeket megmozgató, mára azonban családi üzleti vállalkozásra lesüllyedt nemzeti gyűjtőpárt népszerű vezére, akitől volt, aki azt hallhatta, hogy Marschalkó Lajos „komolytalan, zavaros elméjű szerző”!).

Nemcsak irodalom-, hanem politika- és társadalomtörténetre is koncentráló kutatómunkánk eredményeit magába foglaló sorozatunk ezért változatlanul elsődleges céljának tekinti az igazi magyar – hungarista – emigráció kimagasló szellemi-erkölcsi értékeinek bemutatását, és nemcsak azért, mert ezzel egy irodalomtörténeti szakfeladatot teljesít be, hanem még inkább azért, mert égetően időszerűek a bennük megjelenő, hazánk feltámadásához elengedhetetlenül szükséges vallási, morális, politikai és művészeti elvek, tudva ugyanakkor azt is, hogy ismerve szellemi életünk gyökértelenségét, aligha számíthatunk érdemi olvasói vagy szakmai támogatásra, vigasztalódva viszont Arany János bölcsességében: „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek, írjad!” Alapos előtanulmányok után kialakított meggyőződésünk tehát, hogy a két világháború közti magyar politikai és szellemi élet, továbbá az 1945-ös bolsevizálással életművüket a megszállók érdekeinek szolgálatába állítók megismerése elképzelhetetlen az e sorozatunkban csonkítatlanul megjelenő emigráns publikációk nélkül.

Az igazság az, hogy hazánk bolsevizálása a magyar értelmiség igazi erkölcsi próbára tétele volt. Sokakról ekkor derült ki, mennyit érnek magyarként. Megmérettettek és könnyűnek találtattak számosan, mint – ahogyan a sorozatunkban eddig közölt Alföldi Géza-írásokból kiderült – Márai Sándor, Szabó Pál, Zilahy Lajos, mások viszont a szellemi-lelki értékmegőrzés hálátlan szerepét vállalták mikesi sorsukban, mint Alföldi Géza, Berzy József, Marschalkó Lajos, Fiala Ferenc, Oláh György, vitéz Málnási Ödön, Milotay István, Nyisztor Zoltán. Nem törtek meg, gerincük egyenes maradt, műveik pedig szálfákként magasodnak ki a világot elnyelő bolsevista-liberális szennyár elborította földből. Amíg azonban az imént felsoroltak az emigráció – mégoly megosztott – köreiben közismertek voltak, addig mások életéről, sorsáról nagyon keveset vagy jóformán semmit sem tudunk, hiszen 1945-től sokaknak nemcsak a könyvét gyűjtötték be és zúzták be, hanem életükről is hallgattak, ezért olyan vérszegényesek az elmúlt évtizedekben megjelent életrajzi lexikonok és tanulmányok Közéjük tartozik – a Göndör-Krausszal foglalkozó vizsgálódásokat lezárandó – dezséri Bachó László , aki számos érdemi ténnyel egészítette ki Alföldi Géza közölt írásait.

Az eddigi kutatások alapján nyilvánvaló, hogy olyan szerzőt ismerhetünk meg benne, aki egész életét a szó legteljesebb értelmében nemzetére áldozta, feladva minden világi dicsőséget, pénzt, babért. Fellelhető munkáinak zömében feldolgozta Gyöngyös város történelmét, mégis, életéről egy rövid bekezdésnél bővebben érdemben nem tudunk beszámolni, és nem véletlenül: 1919 után Gyöngyösön volt egy szűk, radikális fajvédő értelmiség, amelynek egyik meghatározó személyisége pont ő volt. (A másik, Dr. Somogyi István gyöngyösi ügyvéd, osztozott sorsában. Amikor e sorok írója 2000-ben adatokat gyűjtött életéről (az ekkor a Gede Testvérek Bt-nél hasonmásban megjelenő, eredetileg 1928-ban kiadott könyvéhez (A szabadkőmívesség igazi arca) csatolandó életrajzi függelék megírása céljából), falakba ütközött: többszöri, gyöngyösi kulturális-vallási intézményeknél való érdeklődés ellenére sem tudta életrajzát remélt teljességgel megírni, ugyanis kiderült, hogy egyes személyeknek még az életrajzi adatait is eltüntették 1945-ben, így az övét is.)

Amit tudunk dezséri Bachóról (Nagy Csaba (szerk.): Magyar emigráns irodalmi lexikon, 44. old.): 1885. április 25-én született a nógrádi Lörinciben. A Ludovika Akadémia tanáraként és történészként lett ismert. Legtöbb művében Gyöngyös történelmével foglalkozott – a második világháború utolsó éveiben Gyöngyös város levéltárának kezelőjeként – (Gyöngyös város Rákóczi idejében (Gyöngyös, 1938. Ablaka János és Ferenc), A Gyöngyösi Alapítványi Közkórház története 1838-1938 (Gyöngyösi Alapítványi Közkórház, előszó: Johan Béla. Gyöngyös, 1938. Alapítványi Közkórház), A gyöngyösi Kaszinó Egyesület története (1836-1936) (Gyöngyös, 1938. Kaszinó Egyesület), Gyöngyös város 1848/49-ben. (Gyöngyös, 1939. Szerző-Polonyi Zoltán), Gyöngyös város 1918-19-ben a forradalmak alatt (Gyöngyös, 1940. Kapisztrán Nyomda), A gyöngyösi önkéntes tűzoltó- és mentőegyesület története 1890-1940 (Gyöngyös, 1941. Herzog Nyomda), Gyöngyös város a török hódoltság idejében (Gyöngyös, 1941. Gyöngyös Megyei Város), A zsidóság térfoglalása Gyöngyösön 1919-ig. Adalékok a magyarországi zsidóság történetéhez (Gyöngyös, 1941. Polonyi Zoltán), A zsidóság térfoglalása Gyöngyösön 1919-től napjainkig. Adalékok a magyarországi zsidóság történetéhez (Gyöngyös, 1942. Polonyi Zoltán), Gyöngyös város története 1526-ig (Gyöngyös, 1943), A gyöngyösi templomok története (Gyöngyös, 1944. Luzsa György), A gyöngyösi Szent Urbán-templom története (Gyöngyös, 1944. Pray Történetíró Munkaközösség), de értekezett a ruszinszkói kérdésről is (Vérző Ruszinkó. Bp. 1939. D. D. Némethy A.), írt úti jegyzeteket (A Közeli Keleten. Benyomások, útijegyzetek a Levante országaiból. Bp. 1939. Stádium Rt.), és „Dunántúli” álnéven egy figyelemreméltó történelempolitikai elemzést (A zsidó, mint az ezeréves Magyarország sírásója. Az ezer csatában vérzett magyar földmívelő nép számára. Bp. 1919.). Emigrációjában két könyve látott napvilágot (Gyakorlati spanyol nyelvtan (Landshut, 1948), Szemelvények az „Emigráció történeté“-ből 1944-1947 (Köln am Rhein, 1955)), legnevezetesebb politikai publikációi pedig a „Hídverők”-ben.

Nyugat-Németországban, a bajorországi Eichendorfban hunyt el 1953. november 8-án. A „Hungária” c. lap 1953. november 20-i számában megjelent nekrológgal („Dezséri Bachó László magyar királyi alezredes, az ismert író és történész, aki értékes monográfiát írt Gyöngyösről, 68 éves korában a straubingi kórházban elhunyt. Mint a Ludovika Akadémia nyelvtanára generációkat tanított nyugati nyelvekre. Katonai szakszótárai közismertek voltak. A nemzeti emigráció nagy részvéte mellett helyezték örök nyugalomra.”) és az „Uj Hungária” című müncheni emigrációs hetilap 1953. november 20-i számában megjelent hírrel („Dezséry Bachó László nyugalmazott alezredes, a Ludovika volt tanára, Eichendorfban meghalt. November 10-én temették el. Volt katonaismerősei és barátai igaz szeretettel rendezték meg temetését és a koporsót magyar zászlóval borították be.”) tudjuk csak az iménti adatokat kiegészíteni.

Művei közül 1945-ben négy került indexre (A zsidó, mint az ezeréves Magyarország sírásója, Gyöngyös város 1918-19-ben a forradalmak alatt, A zsidóság térfoglalása Gyöngyösön 1919-ig, Vérző Ruszinkó: úgy látszik, „A zsidóság térfoglalása Gyöngyösön 1919-től napjainkig” nem került a listázók kezébe).

„A zsidó, mint az ezeréves Magyarország sírásója” című elemzése különösen is tanulságos: követelte benne (46-48. old.) a „radikális antiszemita politikát”, vagyis a „zsidódiktatúra szervezésében” élenjáró terrorcsapatok statáriális bíróságok elé állítását, a hadsereg tisztikarának tőlük való megtisztítását, magánvállalatokból, gyárüzemekből való eltávolításukat, a nép- és vádbiztosok személyi adatainak nyilvánosságra hozatalát, névmagyarosításuk eltörlését, földvásárlásaik megakadályozását, szervezeteik fennmaradásának állami szervek döntéseitől való függését, egyetemekre csak számarányuk szerinti felvehetőségüket, végül leszögezve, hogy kivándorlásuk „minden felhasználható eszközzel megkönnyítendő”.

Mégis, látva az 1920-as évek elejétől elszaporodott nemzeti mozgalmak tiszavirág-életét, azt, hogy nem alakult ki igazi, kormánydöntésekben tárgyiasuló fajvédelmi politika, csak „keresztény kurzus”-nak (Szabó Dezső szerint „görénykurzus”-nak, mivel „sunyi, büdös és lop”, Bangha Béla szerint pedig a (már nemcsak késsel, hanem vízzel is) „megkereszteltek kurzusá”-nak) nevezett „jelszó-antiszemitizmus” , távol tartotta magát a pártpolitikától, amint ez „A zsidóság térfoglalása Gyöngyösön 1919-től napjainkig” című tanulmányából egyértelműen kiderül, és inkább a történelmi múltban, elsősorban Gyöngyös évszázadainak felderítésében lelte lelke vigasztalását.

Alföldi Géza, amint alábbi két visszaemlékezéséből is kitűnik, leginkább a későközépkori és koraújkori magyar halottas prédikációk hitteljességét és a tizenkilencedik századi, a nemzeti klasszicizmus ihlette emlékbeszédek idealizmusát idéző empátiával emlékezett vissza az „egyetlen igaz barát”-ra, a magyar művelődés mindenesére.

Az első a „Hídverők” 1953/24. számában kapott nyomdafestéket (3-5. old.):

Laci bácsi!

»A harmincas évek végén a Gyöngyösi Ünnepi Hétre készült Gyöngyös. Heteken át barátkoztam az érdekes mátraalji városkával. Mint az ünnepi heteknek a rendezője, meg kellett ismerkedjem a várossal, lakosságával, érdekességeivel. Felejthetetlen kísérőm, marad e napokból Dódi, az idegenforgalmi hivatal testes vezetője. Megismertetett mindennel és mindenkivel.

Vagy két hete voltam már a városban, amikor azzal állított be, hogy most gyöngyös büszkeségével találkozunk. Elvitt az öreg városházára és bemutatott egy alacsony, mozgékony, soha nem nyugvó, éppen hatalmas iratkötegeket bujkáló úrnak:
– Dezséri Bachó László – gyöngyösi nyelven a Laci bácsi.

„Laci bácsi” végigmért csillogó, érdekes, faszcináló [megigéző – Ifj. T. L. ] szemével. Megmondtam, ki vagyok. S kezet fogtunk. Akkor nem is sejtettem, hogy életem egyik legjobb barátját ismertem meg benne. Valakit, aki egy van minden ember életében és nincs több! Az igazi, a felejthetetlen barát, aki öcsém, bátyám, apám, a játszópajtásom, a harcos bajtársam, mindennek megtestesítője, amire férfiember fel tud nézni, akit példaképnek tud maga előtt látni az ember.

Odahaza elsodródtunk egymás mellől. Ismertem munkásságát, tudtam, hogy fanatikusa a magyarságnak, meggyőződéses fajvédő, nacionalista, szociális, keresztényi gondolkozású nagy tudós,a ki úgy megy végig az életen, hogy fizikai fájdalmat érez, ha megcsodálják. Szeretett magának, elvonultan élni és dolgozni, dolgozni.

Munka volt ennek az apró embernek minden idegszála, minden porcikája. A munkának élt és a munkában bontakozott ki lelke egész csodálatos világa. Tudós, aki kilenc nyelvet úgy beszélt, mint magyarul és még vagy tízet, ahogy mondotta – annyira, hogy „nem tudnának eladni”. Megjegyzem, ezt a másik tíz nyelvet csak azért nem „beszélte”, mert ha fordított vagy írt, szótárt is kellett néha használnia.

Alig találkoztam emberrel, aki nála szerényebb lett volna. De megalkuvást nem ismerőbb magyarral legfeljebb olyannal, mint ő volt egész életében. Mikor a Hídverők megindult, néhány nap múlva megdöbbentő adatokkal felépített cikket küldött be a szerkesztőségbe. Akkor még lehetetlen volt közölnünk ezt a merész írást. De nagyon megörültem, hogy idekint van az emigrációban és felvettük a Magyarországon megszakadt kapcsolatot. Öt év kemény munkája, harca, szenvedései és örömei kötnek egymáshoz – elválaszthatatlanul!

Ott járt nálunk a pfaffenbergi első szerkesztőségben, meglátogatta a „zandti tyúkólat”, ott capolt mellettem a vendégmarasztaló bajorerdei sárban, aludt a miltachi híres kis padlásszobában, mesélt éjfélekig, pedig már akkor titokzatos kór rágta életfája gyökerét. És itt járt Teisingben is. Magától jött:

– Mit gondoltok, hogy addig várok, amíg ti hívtok? Én most akarom látni ezt az egész „bűntanyát” a kezdet kezdetén.

Gondosan megnézett mindent, a falakat, hogy tartanak-e, a hidat, a szobákat, a központi fűtés kazánházát, beült a könyvtárba, lapozott a sajtóarchívumban, az emigrációs dokumentációs gyűjteményünket még nálunk is jobban ismerte, s mikor első utunk az új gépkocsival hozzá vezetett, furcsán, de nagyon furcsán csillogó szemekkel simogatta a kocsi oldalát:
– Gyerekeim, csakhogy idáig vagytok! Áldjon meg benneteket az Öreg Isten!
Megfogta kettőnk kezét, akik nála jártunk:
– Nagyon vigyázzatok egymásra! Tartsatok össze, és ne csüggedjetek. Én ott leszek minden harcotokban, fájdalmatokban veletek.

A feltartóztathatatlan halál fojtogatta már a straubingi kórházban, amikor a Hídverők és körülöttem kitört az alvilág vihara.
Már nem tudott írni, már beszélni is alig, beszédét csak a maga módján határtalanul szeretett felesége értette.
Elolvasta az ellenem írott cikket s fel akart ülni az ágyban:
– Gézának segíteni kell!… Gézának segíteni kell!

Laci bácsi! Az eichendorfi temető halottas házában láttalak utoljára. Hideg szél tépdeste a temető fáit. Egyedül mentem Hozzád először. Ott feküdtél békésen, keményen összefogott szájjal, olyan magános farkasként, amilyen alapjában egész életedben voltál. S aztán körülálltunk valamennyien a koporsódat. Mi, a családod. Nincs egy köztünk, aki valaha is elfelejtené a zászló anyaga suhogását, amikor ráborítjuk a magunkkal hozott címeres magyar lobogót. S mikor hatan a vállunkra emeltük koporsódat s feldöngött ütemes lépésünk a temető kavicsán, életünk talán egyik legnagyobb küzdelme volt magunkkal, hogy ne sírjunk. Hat fájdalomtól megtört testben szenvedő lélek vitt egy diadalmasan szárnyaló, szabad lelket emberi szemnek jelentő porhüvelyt. A gerincemben érzem a lépéseink ütemét. Szörnyű volt, Laci bácsi!

S azután oda kellett állnom, hogy elbúcsúztassalak. Álltam a nyitott sír előtt, megszólítottalak, felnéztem az égre … és nem tudtam megszólalni. Úgy éreztem, hogy rám szakad a világ, valami ellenállhatatlan erő a tüdőmre zuhan, és nem jön ki egyetlen szó a torkomon.
Aztán – azt mondják – mégis csak beszéltem. Nem tudom, mit. Jött, kirobbant belőlem a bizalom, a hit, a szeretet, a csodálat, a fájdalom, minden. S elbúcsúztam a porhüvelyedtől.
Mert a lelked ma is itt ül velem szemben a másik asztalnál és gépel. Mit írhat: cikket az örök szépről, az örök igazságról, vagy valami tanulmányt a magyarok Istenének a magyarság sorsáról, erről a forrón szeretett népről, harcosairól, mártírjairól. S hányszor találkozom Veled a könyvtárban, a sajtóarchívum újsághegyei között, a nyomdában a „kis béka” mellett, úgy,a hogy egyszer ott álltál és simogattad ezt a gépet.

Láttalak már a park fái között sétálni, a kastély teraszán álldogáló, elmerült arcod mennyiszer megcsodáltam már. Itt élsz köztünk: lélekben.

Tudod, most az lenne a feladatom, hogy elbúcsúztassalak a Hídverőkben, méltassalak…
És nem sikerül a búcsúztató. Nem tudlak elbúcsúztatni. Még méltatni sem tudlak. Méltasson az, aki ridegen, a tudós tárgyilagosságával fel tudja mérni életedet. Én nem tudok Veled szemben tárgyilagos lenni. Én Téged csak szeretni tudtalak és tudlak, amíg élek, és ott fent sem lesz másként, ha egyszer találkozunk.

A magyarságnak a tudós veszteség, nekünk a barát halála fájdalom. A lelke miénk! Hát akkor minek búcsúztassalak! Rád köszönök innen a másik íróasztal mellől:
– Szervusz, Laci bácsi!
– De jó, hogy itt vagy és itt maradsz velünk minden harcunkban!«

Második visszaemlékezése („Hídverők Évkönyve 1955, 195-196. old.) további feledhetetlen adalékokkal teszi ember-közelibbé a halálakor írt nekrológját:

»Egy esztendeje elmúlott, hogy Laci Bácsi itt hagyott magunkra s szolgálatételre Csaba Vezér seregében jelentkezett. Egy esztendeje, hogy koporsóját ott vittük az eichendorfi temető útjain a nyitott sír felé. Egy esztendeje elmúlott, hogy Laci Bácsit a nagy embernek kijáró szeretettel magához ölelte az idegen föld.

Porhüvelye fölött ott az egyszerű fakereszt: Itt nyugszik dezséri Bachó László. De a könyvtárunkban ott a gyászkeretes fényképe, amint az írógépe előtt ül és dolgozik. S a lelke itt él közöttünk. Mert Laci bácsit nem lehet felejteni és azt az űrt, amit maga után hagyott, nem tudja senki betölteni.

Ma is látjuk, ahogy itt járkál közöttünk és a legfiatalabbnak is utánozhatatlan kedvességgel köszöni meg a legkisebb figyelmességet és kedvességet is. Ahogy szerényen bevallja, hogy csak kilenc nyelven beszél, de további tízen sem lehetne eladni.

Ma is itt ül a szerkesztőségünkben és halálos betegen ugyan, de vidáman mosolyogva beszél gyöngyösi élményeiről, Klein úrról, akinek a maga utánozhatatlan szellemességével arra a kérdésére, hogy ha ő kereszténnyé lesz, mi lesz a véleménye róla, így válaszolt: „Nézze, Klein Úr, zuhoghat magára a keresztvíz száz évig, mint a Niagara, maga akkor is csak zsidó marad!”

Torkában és tüdejében már ott a halálos kór. Más ember ágyban és párnák között nyögne, jajgatna, de tőle nem hallottunk egyetlen zokszót. Nem nyugodott és nem kímélte magát egy pillanatra sem, ha a magyarság érdekében dolgoznia kellett. Írt, olvasott, fordított és szította a hazaszeretet tüzét azoknak a lelkében, akikben már csak pislákolt az. Mikor már nem tudta elhagyni az ágyat, az ölébe vette az írógépét és úgy dolgozott.

Megalkotta a magyar emigráció legnagyobb történelmi munkáját, és mindezt „Unterstützung”-ból [segélytámogatásból – Ifj. T. L.] és azokból a pfennigekből, amiket nyelvtanórákért kapott. Szenvedélyes dohányos létére fél cigarettákat szívott, hogy maradjon pénze a levelezésre, forráskutatásra, dokumentumok és adatok gyűjtésére. Nagy műve befejezetlen maradt. De csak történelmi munkája, mert annak folytatására nincs köztünk olyan képzett koponya, aki erre vállalkozhatna. Mert a magyarság érdekében végzett munkáját szívvel és lélekkel folytatjuk. Ő is egy volt a végtelen sorban, az igaz magyarok bár már egyre inkább gyérülő, de mégis nem kihaló rendjében. Ő is örökölte e harci készséget, munkaerőt és tenni akarást, és tovább oltotta belénk, akik fiai lehettünk volna, s akikkel szemben úgy érzett, mint egy igazi, jó magyar apa.

Nagy férfi, nagy tudós, nagy nyelvész, nagy történész és egy igaz, nagy magyar távozott el benne az élők sorából. És hiába tudjuk, hogy hol a sírja, hiába nézünk naponta szembe a gyászkeretes fényképével: nem és nem hisszük el a halálát. Ma már tudom, hogy nekünk van igazunk! Mert dezséri Bachó László, mindannyiunk szeretett Laci Bácsija nem halott! Csak elfáradt teste pihent meg az eichendorfi temető talajában, a lelke, amelyet az Alkotó a saját lelkéből lehelt bele, az él és tovább dolgozik az Idők végtelenségében! Tudom, hogy odaát is ott ül az égi írógépe lőtt, mint a gépfegyver zaja, kattog az írógépe és írja, szorgalmasan írja a magyarság történetét! Írógépje kopogását sokszor hallom az éjszaka csendjében s a csillagos égről biztatóan ragyog felénk a tekintete.
Laci Bácsi! Jó munkát!
Mi nem felejtünk!

A Te fiaid«

Alföldin kívül egy számunkra mindmáig ismeretlen Hídverők-beli publicista, Dr. Darvas István is megemlékezett róla („Hídverők”, 1953/22. szám, 3-4. old.):

Dezséri Bachó László

»Sohasem láttam, mégis ismertem őt. Megismertem cikkeiből, közös ismerőseink – volt ludovikás tanítványai – elbeszéléséből és főképp leveleiből. S mert ismertem, szerettem és tiszteltem őt, rendszeres levélváltásunk során a szellemi barátságnak egy neme fejlődött ki közöttünk. És amikor halála hírét vettem, megkönnyeztem elvesztését annak, aki életemben sohasem láttam.

Férfi vagyok s nem könnyen ejtek könnyeket. Bachó Lászlóban sem az elvesztett barátot sirattam meg, hanem azt a veszteséget, amely nemzetemet érte, amikor ezt a fáradhatatlan, mindig tevékeny férfit megállította útjában a halál.

Amíg élt, sohasem szűnt meg dolgozni nemzetéért. Szerény, szinte igénytelen volt, ha saját magáról volt szó, s ami munkát teljesíteni tudott a puszta önfenntartáson felül, azt mind az elárvult magyarság javának szentelte. Egyik feladatául azt tűzte ki, hogy a második világháború, az összeomlást követő idő és ezen belül a nemzeti emigráció történetének hiteles adatait összegyűjti és feldolgozva a ma élő és az utána következő nemzedék okulására közrebocsátja. Katona volt és tudós, a Ludovika Akadémia tanára, és cselekedeteinek zsinórmértéke egy sohasem változó szilárd pont volt: a haza érdeke, amelyet minden elé helyezett. Ennek szempontjából ítélt meg minden eseményt és értékelt az emigráció életében minden cselekedetet, s közre bárminemű hatással levő honfitársai egész tevékenységét. Előretolt katonai megfigyelőállás parancsnokának gondosságával igyekezett a tisztánlátás fényét vetíteni minden olyan mozgolódásra, amely a magyarság létérdekei elleni nyílt vagy burkolt támadást jelentett. Ennek érdekében sokszor a tollhoz is nyúlt és a sajtó nyilvánosságát is igénybe vette, hogy figyelmeztető szavára mint valami kürtjelzésre riadjanak fel azok, akiknek a támadás szólt: az ő szíve mélyéből szeretett honfitársai, testvérei, a magyarok. Nála a hazaszeretet nemcsak a magyar földnek, hanem ugyanolyan mértékben vagy talán még erősebben minden magyarnak a szeretetét is jelentette.

Csendesebb, de nem kisebb hatású tevékenysége volt az emigráció egész területére, tehát úgyszólván az egész világra kiterjedő levelezése, amelynek csak anyagi eszközeinek elégtelen volta szabott határt. Leveleiben nemcsak felvilágosított, hanem békített, egyeztetett, érvelt és kapacitált is, igyekezve rábírni mindenkit, akire csak hatni tudott, a közös magyar érdekek együttes szolgálatára. Világosan látta és ki is fejtette nem egyszer, hogy a nemzeti emigráció csak egységes fellépéssel érhet el eredményt s hogy az egységes fellépés érdekében egyetlen szervezetnek vagy irányzatnak sem szabad a maga számára kizárólagosságot követelnie. Arra is nem egyszer mutatott rá – amit sokan nehezen értenek meg vagy mint kényelmetlen igazságot egyszerűen nem vesznek tudomásul – hogy bármily csekélynek lássék is erőnk az országunkat rabláncon tartó erőkhöz képest, mégis nekünk magyaroknak kell a felemelkedés útját megtalálnunk s azt keményen és elszántan végigjárnunk. Senki sem fogja számunkra kikaparni a gesztenyét a parázsból, és ha tesznek is mások valamit értünk, annak rendszerint ára, néha igen nagy ára van.

Az önmagán való segítés elvét nemcsak szeretett nemzetének prédikálta, hanem saját életére is alkalmazta ez a kemény kötésű magyar. Nyelvleckék adásával – több nyelvben volt tökéletes – kereste meg a mindennapi kenyeret, s amint egyik tanítványa, akitől halála hírét is vettem, írja, néhány nappal halála előtt, ágyban fekve, még megtartotta a spanyol nyelvórát. Nem sejtette, hogy a tüdőrák, amely csak néhány hete ragadta el Nyirő Józsefet körünkből, most az ő életét fenyegeti. „Meg kell gyógyulnom hamar” – mondogatta tanítványának – hisz annyi a tennivalóm a készülő történeti munkám anyaggyűjtése körül, hogy napokra sem szabad azt elhanyagolnom.”

Ez a tanítványa (kivételes műveltségű német tanítónő, akit spanyolországi útján személyesen is megismertem) tisztelte és szerette Bachó Lászlót, az embert és a magyart. Az ő hatására őszinte barátja lett nemzetünknek: nem sajnálónk, hanem velünk érző, önerőnkből való felemelkedésünkben bízó és abban segíteni kész barátunk. „Nemcsak én érek így” – mondotta találkozásunkkor – „hanem Bachó professzor úr többi tanítványa is, mindenki, aki csak ismerte őt és feleségét s az ő komoly és szerény egyéniségükön, úri modorukon, példás életükön, fáradhatatlan munkásságukon és önzetlen hazaszeretetükön keresztül megtanulta szeretni és tisztelni a magyarokat.”

Dezséri Bachó Lászlóban a nemzet önzetlen napszámosainak egyikét veszítettük el, azoknak egyikét, akiket a haza szeretete tesz képessé egy munkás és harcos élet mindennap megújuló feladataira, folytonos hőstetteire. Teste már pihen sírjában, de lelke csak akkor nyugodhat békén, ha látja odaátról, hogy helyébe friss erővel, töretlen elszántsággal lépnek a fiatalok, hogy félbeszakadt munkáját folytassák. És ha a Magyarországért való szüntelen munka, harc és önfeláldozás meghozza majd vágyunk beteljesülését és újra szabad hazában élhet együtt magyar és magyar, akkor Bachó László lelke is velünk fog örvendeni fiaink, vagy talán csak unokáink boldogságán. Bachó László, testvérünk: Isten világossága és boldogsága legyen Veled! Mi nem felejtünk el és igyekszünk méltók lenni Hozzád.«

Ifj.Tompó László – HunHír.Hu