A leggyakrabban forgatott magyar irodalomtörténet mindmáig Szerb Antal kötete (1934), amelyet csaknem mindenki dicsér, pedig, mint az alábbi elemzésből is kitűnik, egyenesen értékromboló.
Túrmezei Lászlóné alábbi, eredetileg a Dr. Méhely Lajos antropológus-fajbiológus szerkesztette A Cél című fajvédelmi folyóirat 1942. márciusi számában megjelent elemzésének (Értékrombolás – Észrevételek Szerb Antal Irodalomtörténetéhez) újraközlése égetően időszerű, tekintettel arra, hogy a nagyközönség körében mindmáig a legtöbbet forgatott és idézett magyar irodalomtörténet Szerb Antalé. Mintha nem is lennének más irodalomtörténeteink! Vajon ki olvassa napjainkban Pintér Jenő nyolcrészes, kilenckötetes irodalomtörténetét, Várkonyi Nándor kézikönyvét (Az újabb magyar irodalom 1881-1940), vagy Féja Géza háromkötetes összefoglalását (Régi magyarság, A felvilágosodástól a sötétedésig, A nagy vállalkozások kora)? Pedig ezek az igazi értékek.
Annyit azonban el kell ismernünk, hogy Szerb Antal könyvének van egy alig idézett igazsága: „Kétségtelen, hogy a pesti zsidó tájszólás nem tartozik a szép nyelvek közé, öszvér-nyelv lévén.” Nem bizony, elég elolvasni Bárczi Géza nyelvész híres tanulmányát (a „ pesti nyelv”-ről, a jiddis szóhasználatról, amelyet példákkal már korábban bemutattunk e rovatban: Héber nyelvrontás, 2010. január 19.).
Mindmáig ez az egyetlen érdemi kritika könyvéről, bizonyítván, hogy nálunk inkább csak vesznek és gyűjtenek, semmint olvasnak könyveket.
Íme Túrmezei Lászlóné elemzése:
»Egy ismerősöm áradozva hívta fel figyelmemet e könyvre. Emlékszem, megjelenésének idején már lapozgattam benne, első és futólagos benyomásaim azonban nem tették indokolttá, hogy végigolvassam. A mai élet forrongó és rohanó áradatában kezünkből csak az nem hullik ki pillanatok alatt, ami érdemes arra, hogy nagyon magunkhoz szorítsuk.
Szerb Antal könyvéről azóta már el is feledkeztem. Most tehát kezembe vettem ismét. Amint kinyitottam, azonnal felötlött bennem a régi futólagos ismeretség, ahogy a valamikor már látott arc is rögtön kiváltja belőlünk az egykori kellemes vagy kellemetlen emlékeket. Mindjárt az első lapoknál, az irodalom korszakait megjelölő, hogy úgy mondjam, „korszakalkotó” újításnál ugyanaz a kellemetlen, rossz ízű emlék ébredt fel bennem. Valamennyien tudjuk ugyanis, hogy nincs még egy nemzet, melynek történelmi léte, életéért folytatott küzdelme annyira párhuzamosan haladna irodalma fejlődésével, mint a miénk. Nálunk minden igazi író és költő korának egyben hőse, fajának többé-kevésbé mártírja is volt. Ezért olyan logikus és még a gyermek előtt is áttetszően világos, ha történelmünk eseményeihez és politikai törekvéseinkhez kapcsoljuk az azokat híven tükröző irodalmi jelenségeket. Méliusz Juhász Péter vagy Sztárai Mihály épp oly szervesen kapcsolódik bele a XVI. század hitújító mozgalmaiba, mint Pázmány a XVII. század ellenreformációjába.
Balassát, Zrínyit és Gyöngyösit a török hódoltság küzdelmei teszik ma is élő valósággá, nem az, hogy szerző szerint főúri költők voltak, ami mellesleg nem is egészen felel meg a valóságnak. Mi köze volt például a főúri irodalomhoz Gyöngyösinek, eltekintve attól, hogy részben főúri szolgálatban állt? Avagy Petőfi és Arany korszaka mennyivel inkább „nemesi-népi” irodalom (fából vaskarika), mint a szabadságharc, vagy a nemzeti költészet korának irodalma?
A szerző szerint azonban „legalkalmasabbnak látszik a szociológiai felosztás: az irodalmat aszerint osztani korszakokra, hogy melyik volt benne a „hangadó társadalmi osztály.” Eszerint szerepel felosztási rendszerében pl. tisztán nemesi irodalom, majd nemesi-népi irodalom, nemesi-polgári és végül polgári irodalom. De ha a hangadó társadalmi osztály a felosztás alapja, akkor enyhén megütközünk: hová tüntette el Szerb Antal a mindenesetre nagyon is hangoskodó zsidó befolyás korát? Pedig e beütés annyira rányomta jellegzetes bélyegét sajtótermékeinkre, hogy ma már föltétlenül különbséget kell tennünk a magyar irodalom és a magyar nyelvet használó „polgári irodalom” között. Ha utal is erre a szerző, azt csak igen virágnyelven teszi: „A szabadkőművesség nagyhatalommá növekszik, azt lehetne mondani, ez az a társadalmi szervezet, melyben az új polgárság végre otthon érzi magát.”
Gyorsan továbblapoztam. Reméltem, hogy talán nagyjaink értékelésénél inkább megtalálom azt, amiért érdemes volt a könyvet kézbe venni. A legnagyobbakat kerestem tehát, akiknek megítélése és méltatása még egy intelligensebb középiskolai diákot se állít olyan probléma elé, hogy annak megoldásán bosszankodnunk kellene. A legnagyobbakat: Zrínyit, Széchenyit, Petőfit s Aranyt, mert valamiben egyet akartam érteni a szerzővel, kinek könyvét olvasásra érdemesként ajánlották.
Az első, ami ismét megütött, a következő volt: Zrínyivel a könyv 126-142. lapjai foglalkoznak, de életrajzát annak az embernek, aki – mint költő, hadvezér, politikai és hadászati író – olyan hallatlanul gazdag, eseményekben és történésekben olyan szédítően zsúfolt életet élt, szerző csillag alatti jegyzetben, távirati stílusban megfogalmazva,12 (tizenkét) sorban intézi el. A többi, amit ír, mind csak eszmefuttatás, ilyen örök értékű megállapításokkal: „Zrínyiben épp az az egyedülálló, hogy műve és ember alakja méltóak egymáshoz.” Igen, ebben csakugyan van újszerűség, mert eddig épp arra lehettünk büszkék, hogy a mi irodalmunkban az emberalakok szinte kivétel nélkül mindenütt száz százalékig méltók voltak műveikhez. Csodálkozva állok itt meg: az effajta átértékelésre senki sem emelte fel eddig tiltó szavát? De akadnak még bőven másfajta, újszerű megállapítások. Például „…Zrínyi maga is tudta, milyen az, amikor a kard eleven húsba sújt, milyen az éjszaka a vártán, és hogy botlik meg hullákban az ember. A naturalista háborús regények íróihoz hasonlított, azzal a lényeges különbséggel, hogy ami azoknak lidércnyomásos iszonyat, neki az élet értelme, izzó gyönyörűség volt. Az ember víziója a dolgokról, amiktől iszonyodik, csak regény lehet: a dolgokról, amiket imád, eposz.”
Jól értettem-e? Eszerint Zrínyi nem a hazájáért vagyonát és életét áldozó nemzeti hős, akinek eddig tiszteltük, hanem egy freudista idegkórtani tünet, mint Corvin-Klein Ottó és társai? Hogy a Zrínyiászt Szerb Antal naiv eposznak minősíti, azon az előzmények után már nem is csodálkozom, bár tagadhatatlanul érdekelne, mit tekint a műfaj-megállapítás alapjaként.
Széchenyi Istvánt sem tudatos nemzeti célkitűzés vezette a szerző szerint akkor, mikor szónoklataiban magyarul nyilatkozott meg, csak az az egyszerű ok, hogy nem tudott latinul. Szerb Antal e merész állításával szinte megrágalmazza Széchenyit, mert alig tudom feltételezni, hogy ennyire ne ismerje őt. Nem olvasta talán véletlenül a Nagy Magyar Szatírát, melynek harmadik fejezetében, Bach eszességét és okosságát szembeállítva, Széchenyi így ír: „Ami igen különös és vajmi erősen szól a magyar nyelvnek kitűnő elsőbbsége mellett, egy nyelvnek sincs az emberi kapacitásnak ezen egészen elkülönözött, sőt, néha még ellentétben is álló színezete olyan röviden és mégis oly tisztán és precízen kitéve, mint a magyarban.” Vagy unokaöccséhez, Széchenyi Déneshez írott egyik levelét így fejezi be: „Kérlek, nődet jó móddal és kitartással tanítsad anyanyelvünkre! Ha oly fiatal menyecske, mint nőd, nem tud jól magyarul, senki a világ hátán nem bízik hazafiságunkban, de az egészet handa-banda komédiának tartja.”
Ezzel a kérdéssel kapcsolatban a szerző üde bájjal azt is megállapítja, hogy „Széchenyinek, mint írónak legkülönösebb tulajdonsága, hogy furcsa, arisztokrata neveltetése következtében tulajdonképpen egy nyelvet se tudott igazán.” Nem szeretnék Széchenyi nyelvezete s némely mai író vagy kritikus nyelve között párhuzamot vonni. A különbség nyilván csak abban mutatkoznék, hogy Széchenyi mindig fehér izzásban forrongó agya annyira tele volt állandóan ötletekkel és gondolatokkal, mint érzésekkel, ezért szükségszerűen mindig sokkal gyorsabban gondolkozott, mint ahogy gondolatait leírhatta. [Más szavakkal: előbbre járt gondolata, mint tolla. – Ifj. T. L.] Innen származik néha stílusának látszólagos vagy tényleges kuszáltsága. Az effajta jelenséget bárki tapasztalhatta már önmagán is, feltéve, hogy csakugyan volt mondanivalója és nem a formához, a hangzatos szavakhoz kereste kínnal és rabulisztikával a szegényes tartalmat.
Az Akadémia megalapításának feledhetetlenül szép és Széchenyire annyira jellemző mozzanatát, melynek emlékét mindannyian féltő szeretettel dajkáljuk lelkünk mélyén, Szerb Antal így fordítja le a mai átértékelők anyanyelvére: „A gesztus hirtelen ötlet volt, sok volt benne Széchenyi nemes önszeretetéből, és imponálni akart Crescenciának [sic! – T. L-né], de ettől kezdve elkövetkezendő tetteit meghatározta az a kép, melyet gesztusa által kortársaiban megteremtett. Az ember akarva-nem akarva olyanná lesz, amilyennek környezete látja. Széchenyi, a kissé frivol, magával meghasonlott, byroni életuntságban sínylődő főúr saját tettének a hatása alatt átalakult a nemzeti reform legfőbb vezetőjévé, saját maga legnagyobb meglepetésére.” Micsoda szándékos devalválása az ilyesmi legnagyobb értékeinknek!
Miután Széchenyi szent emlékezetétől mélyen meghajtott fejjel kértem bocsánatot, hogy ha nem is én írtam, de elolvastam mindezt, sötét előérzettel lapoztam fel Petőfi Sándort. Életrajza 44 sor ilyen stílusban: „Március 15-e Petőfit a forradalmi mozgalom élére dobja. Szenvedélyesen veti magát a politikába, de híveit, a radikálisokat nemsokára leszerelik: fellép képviselőnek, megbukik. Megbántja Vörösmartyt és összevész Jókaival. A szabadságharc kitör, mint százados bevonul. Nem küldik a harctérre, kímélni akarják. Összevész minden felettesével. Bemhez csatlakozik, hadsegédje lesz. Részt vesz Bem nagyszerű erdélyi hadmenetében. A segesvári csatában, visszavonulás közben, kozákok megölik, holttestét tömegsírba dobják.”
Úristen, milyen képet kap Petőfiről az, aki Szerb Antal irodalomtörténetéből ismeri meg! Mikor egyre nehezedő szívvel az életrajz végére értem, határozottan úgy éreztem, hogy jelen voltam én is a szomorú műveletnél, mert soha Petőfit igazabban nem dobták tömegsírba, mint itt.
Az életrajz után következik Petőfi költészetével kapcsolatban egy fájdalmasan zagyva eszmefuttatás. Kezdődik Byron és Heine „formaromboló” költészetének jellemzésével. Heinéről megállapítja, hogy „zsidó faji adottságai különösen alkalmassá tették a nagy kőtábla rombolására.” Majd így ír: „A kifejezésbeli közvetlenség szintén zsidó faji adottság: a zsidó lélek sarkalatos ellentéte mindennek, ami egyenruha, ami kothurnus, ami ünnepélyesség, ami szigorú forma. Byron és Heine példát adtak Petőfinek, többet, mint példát, bátorítást: megmutatták, hogy lehetséges a költészetben közvetlen és egyszerű önkifejezés”. Szegény Petőfi! Vajon tudta-e, hogy ő, a „természet vadvirága”, az egyszerű székálló legény és a felvidéki földműves-leány sarja egy előkelő angol főúr dekadens költészetéből és a zsidó Heinétől tanulta meg, hogyan lehet magát egyszerűen és közvetlenül kifejeznie? Az illusztris szerző így folytatja tovább: „A közvetlen kifejezésre azután rávezette Petőfit társadalmi helyzete és költői alkotásmódjának sajátossága. Petőfi irodalmi szegénylegény volt (!) a nemesi Magyarországon, szívében daccal, forradalmi szándékkal tele.” Szóval Petőfi forradalmisága nem határtalan szabadságszeretetéből fakadt, hanem abból a dacból, amit lelkéből „irodalmi szegénylegénysége” váltott ki!
Kedvesen és rendkívül világos logikával magyarázza meg Szerb Antal Petőfi népies líráját, szó szerint a következőképpen: „A János Vitéz megírásánál nagy segítség volt a népmese. A népmesében megtalálta a népi világképet, csak fel kellett dolgoznia. De honnan merítsen népi világképet lírájához? (Csakugyan, vajon honnan?) A régi népdalokat nem ismerte (?), a romantikusok által gyűjtött és költött népdalok mind a romantikus nemesség világképét fejezték ki. Petőfi nem fordulhatott máshoz, mint ahova a lírai költő amúgy is természettől fogva fordul: önmagához. Mint Napóleon, aki saját fejére tette a koronát, Petőfi kinevezte önmagát néppé, a saját világképét népi világképpé.” Ugye elragadó? Csak nem egészen érthető, hogy a költők által gyűjtött, tehát mégis csak a nép ajkán született népdalok hogyan fejezhették ki a „romantikus nemesség világképét”? De ez már igazán kicsinyes szőrszálhasogatás.
Az sem utolsó megállapítás, hogy „Petőfi legszebb sorait ’malgré lui’ írta”. Meg kellene aranyozni az ilyen embert! Természetesen nem Petőfire gondolok, akinek mellesleg egész költészete annyira át van szőve Isten-hittel és Isten-szeretettel, hogy ebben hozzá kevés költőnk hasonlítható, ha nincsenek is kifejezetten vallásos tárgyú költeményei. A költő istenhitéből a szerző is észrevehetett valamit, mert ide vonatkozóan szó szerint ilyen mély értelmű aforizmát mond: „Ha nem tudná az ember, hogy Petőfi nem volt vallásos, feltétlenül azt kellene gondolnia, hogy nagyon vallásos volt.” (a kételkedők megtalálhatják ezt a könyv 353. lapjának utolsó bekezdésében.) Majd tovább: „Hogy Petőfi nem volt vallásos a szó általános értelmében, annak csak az lehet a magyarázata, hogy vallási energiáit transzportálta valami másra, vagyis, hogy a maga módján volt vallásos.” Vajon mit keres ebben a mondatban a vagyis kötőszó, amely tudvalevőleg olyan mondatokat kapcsol, hol egyik a másik értelmét megmagyarázza. De milyen okozati vagy akár értelmi összefüggés áll itt fenn a szerző két mondata között? A másra transzportált vallási energia a vallásosság hiányát eredményezné s nem azt, hogy a maga módján vallásos valaki, ami különben minden gondolkodó emberre, ha még olyan vallásos is, ráillik. Ismét másutt: „A misztikus liberálizmusnak Petőfi az egyedülálló képviselője.” Lelki füleimmel úgy hallottam, mintha Petőfi erre nagy nyomatékkal valami erősen népieset mondott volna.
Van a Petőfi-leértékelésnek (hogyan nevezhetnők ezt méltatásnak?!) egy másik szórakoztató fejezete is, mely Biedermeier címet visel. Ebben a szerző megállapítja, hogy a „gyermeki szeretet, házi béke, a kis dolgok művészete, élj a jelennek, szőke és kékszemű kislányok, akik hamisak, fia bölcsője fölé hajló apa, ez a nagy európai biedermeier”. Szerinte Petőfi is „tagadhatatlanul a kor gyermeke”. De vajon volt-e valaha az irodalomnak olyan szakasza, melyben az írók, különösen bizonyos életkorban, függetleníteni tudták magukat ezektől a tárgyköröktől, hogy a szerző egyik kedvenc kifejezését használjam: tematikáktól? „Különösen biedermeier jellegű Petőfi szerelmi költészete” – állapítja meg. – A lánykák szeméből általában jóság és vidámság, e kedves két égi gyermek szól. Etelke annyira szelíd, hogy meg is hal, mielőtt a költőnek ideje lenne belészeretni… És maga a költő? A költő mindig szerelmes. Szerelme olyan ártatlan, mint a lánykák, akikbe szerelmes. Ennél jámborabb szerelmest a nagymamák se kívánhatnak” – élcelődik a Nagy Irodalomtörténet-író.
Gúnyos hangját meg is okolja: „Az ironikus hang, amit itt megütöttünk (így, királyi többesben) talán igazságtalan lenne, ha nem lett volna Petőfi szerelemtana következményeiben olyan pusztító a magyar lírára nézve. (348. old.) Utána a biedermeier-szerelem a költők számára kötelezővé lett: több, mint egy fél évszázadon keresztül csak ártatlanul volt szabad szeretni ártatlan szüzeket a magyar lírában, és aki szakítani mert ezzel a költői hazugsággal, erkölcstelen volt és hivatalosan erkölcstelen még ma is… [A szerző megnyugodhat: az utolsó évtizedek „polgári irodalmának” költészetéből csakugyan kiveszett már a mi költőinkre évszázadokon át jellemző tiszta és mégis férfias hang. – T. L-né] Pedig ma már megvallhatjuk a rendelkezésre álló bőséges adatok (!) alapján, hogy Petőfi biedermeier-szerelme nem volt más, mint egy szép és heroikus hazugság. Nagy költői áldozat volt ez a kor- és osztály-szellemnek Petőfi részéről… Miért? Részben, mert a kor gyermeke volt, részben pedig osztály okokból. A szegénylegény Petőfi, aki minden más téren daccal tépte össze a nemesi osztályköltészet formai és tartalmi hagyományait, ezen az egy területen konvenciózusabb volt a nemesi költőknél. Mert erotikája, mint általában az alsóbb osztályból magasabbra kerülőké, felfelé való erotika (!) volt: többnyire előkelő nemesi családok ivadékaiba volt szerelmes, bennük talán azt a belső eleganciát imádta ’ártatlanság’ név alatt, ami belőle hiányzott. És szerelmi lírájában alkalmazkodott a szeretett leányhoz és annak osztály konvencióihoz. Meg akarta mutatni, hogy a szerelemben ő is úri ember (így!), alávetette magát a kasztfegyelemnek, mely megtiltotta, hogy a költő szerelmi éltének érzéki mozzanatát kitegye a csúfolódni kész alacsony tömeg tekintetének.”
Végre akadt egy „irodalomtörténeti gentleman”, aki megrajzolta legnagyobb költőnk, a világ legelső szerelmi és hazafias költőjének hű ábrázolását! Az „irodalmi szegénylegényét”, aki állandóan hazudik, azért, hogy Szerb Antalék úriembernek tartsák. Vajon az ilyen irodalomtörténet nem meríti-e ki a halottgyalázás fogalmát?
Arannyal kapcsolatban szerző elmésen megjegyzi, hogy „már az első Toldi is magába fogad bizonyos közös európai vonásokat, melyek pillanatnyilag magyarnak látszottak (!), de a biedermeier korhangulat következményei voltak. Ilyen a gyermeki szeretet, stb.” Eszerint a gyermeki szeretet ábrázolása és talán érzése is a biedermeier kort megelőzőleg és azóta durva anakronizmus, nem pedig az emberi lélek egyik legősibb és legörökibb vonása? Szerb Antal szerint „az irodalomtörténet a kis dolgok művészetétől nem vette észre Aranyban a monumentálisat, amire csak legújabban kezdik felhívni a figyelmet (!), pl. Németh László.” Őszintén szólva, kicsit ludasnak érzem itt magam. Nem emlékszem, hogy Németh Lászlótól olvastam volna ide vonatkozólag valamit, a legújabb irodalomtörténetből szintén csak azt a keveset, amiről itt beszámoltam. Hogy lehet mégis, hogy Aranyt olvasva, művészetének hatalmas arányai mindig több áhítattal töltöttek el, mint mikor a kölni dóm vagy a Westminster-apátság titokzatos fensége ölelt körül? És ez a műélvezet nem utolsósorban annak az irodalmi nevelésnek eredménye, amit több mint negyedszázaddal ezelőtt igazán hivatott irodalomtanáraimtól kaptam.
De beszéljen tovább a szerző. „Irodalomtörténetünk Aranyt kanonizálva, a balladát is elsőrangú fontosságú és kiválóan magyar műfajnak minősítette. Nem vette észre, hogy a ballada szűkös kereteibe Arany csak rezignációból bocsátkozott belé, fáradtságból és virtuózkodásból, mint a nyelvtanulásba.” Hát ezt bizony – szégyen ide, szégyen oda –, de csakugyan nem vette észre se Riedl Frigyes, se Beöthy Zsolt, se a többi mégiscsak valami csekély értékkel bíró irodalomtörténet- író és esztétikusunk se. Arra se jöttek rá szegények, akármilyen tudósok voltak, hogy a ballada, mint műfaj, csak valami „lesüllyedt kultúrérték”. Bezzeg az irodalomtörténet-írás új Titánjainak ez egy szempillantás alatt a napnál is világosabb, és zavaros fejű, kritikátlan követőikkel együtt egy széles mozdulattal máris elsöpörték a székely balladákkal együtt Arany legcsodásabb remekeit is.
Még csak néhány szót Szerb Antal Irodalomtörténetének nyelvezetéről. Ma egyik legnagyobb horderejű nemzeti törekvésünk a magyarosság. Féltő gonddal őrködünk nyelvünk tisztasága felett, mert érezzük vállunkon a felelősség súlyát, és mindig fülünkben cseng a halott költő [Reményik Sándor – Ifj. T. L.] aggódó intelme:
„Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek
És áhítattal ejtsétek a szót!
A nyelv ma nékünk végső menedékünk…”
Nemcsak Erdélyben érezték az elnyomatás alatt, érezzük mi is valamennyien, hogy szent küldetést végzünk, mikor az utolsó évtizedek magyartalan, sőt tudatosan magyarellenes irányt szolgáló nyelvrombolásával szembefeszülünk. Ma minden magyar ember arra törekszik, hogy megtisztítsa nyelvünket a beletolakodott „indigénáktól”. Annál megdöbbentőbb e tekintetben is Szerb Antal Irodalomtörténete. A múlt század negyvenes éveiben, mikor a tudományos magyar nyelv csak gyermekcipőben járt, a latin szónoklatok és a nyugat-európai társalgási nyelv divatja idején sokkal kevesebb idegen szó csúszott be a magyar írásművekbe, mint amennyi ebben a könyvben éktelenkedik. Vajon mit szólna Széchenyi, aki a szerző szerint egy nyelvet sem tudott tökéletesen, tehát magyarul sem, ha ebbe az Irodalomtörténetbe belenézhetne? Ha ő néhol idegen
szavakat használt, az természetes és szükségszerű folyománya volt korának, míg az effajta stílustalanság keresettség, szándékos magyartalanság, modorosság. Önkénytelenül azokra a középiskolai diákokra kell gondolnom, akik az újdonság ingerétől és dicséretreméltó buzgalomtól áthatva válogatás nélkül rávetik magukat az olvasásra, aztán megszületik jól-rosszul megemésztett eredményeképpen az első önképzőköri dolgozat. Az szokott így hemzsegni a sokszor meg sem értett vagy rosszul használt idegen szavaktól. Legszomorúbb, hogy a tanár nyelvtisztító harcát az ilyen könyvek megjelenése egészen reménytelenné teszi, különösen, ha meggondoljuk, hogy a szerző könyvét az iskolai könyvtárakba hivatalból szerezték be.
Csak néhány példa álljon itt stílusa jellemzésére: „Arany a városi, intellectuális világban állandóan dépaysénak érezte magát… Mélységes kulturális beállítottsága különös ellentétben van magyar finitizmusával… Igazi klasszikus, a difficulté vaincue költője… Újra kifejlett az emberben a numinozus… Arany numenje más, mint Berzsenyié… fantáziájának iránya Vörösmarty derealizáló képzeletének ellentéte… A Buda Halála gigantomachia… a magyar az amor fati nemzete… Arany János népköltői attitűdje jellegzetes magyar finitizmus… Ezekből a mágikus könyvekből ki lehetne olvasni a magyarság eidosát… Az extravertált Petőfi jellegzetes tematikája… elérkezni a magyar eidos entelechiájáig… stb. Hogy egyszer én is a „polgári irodalom” nyelvén szóljak: Te Jóisten, micsoda sznobizmus! A Nemzeti Könyvtár egy kettős kötete [utalás a Stádium Rt. 1939 és 1944 között megjelent, szép- és politikai irodalmunk remekműveit népszerűsítő, 160 számot megért könyvsorozatára – Ifj. T. L.] nem lenne elég a könyvben foglalt idegenszerűségek felsorolására.
Befejezésül megemlítem, hogy Szerb Antalt személyében nem ismerem: semmi ellenérzés nem fűtött, csak őseinknek s hőseinknek nagy-nagy szeretete. Sajnálom érte, hogy úgy látszik, ezt az érzést ő nem ismeri. [Közben megtudtam, hogy Szerb Antal is a „polgári irodalom” művelőinek fajához tartozik. Ez mindent megmagyaráz. – T. L-né] Ha itt-ott keserű volt a hangom, az nemcsak neki, de legalább felerészben azoknak szólt, akik nálam hivatottabbak lettek volna arra, hogy mindezt régen elmondják, de akik a könyv elolvasása után hallgatólag mentek tovább, sőt még tömjénezték is. Úgy éreztem, egyedül maradtam nagyjaink emléke iránt érzett örök lobogásommal s egy nagy adóssággal, mellyel halhatatlan emlékű Mesteremnek, a legnagyobb irodalomtörténésznek, Riedl Frigyes szellemének tartozom. Ebből az adósságból törleszthettem talán valamit most.«
Ifj.Tompó László – HunHír.Hu