Ma szinte megfordulni látszik az értékelés, mikor csak a részigazságokat közvetítő egyoldalú jelzők: patkányforradalom, vörös terror stb. tűnnek dominánsnak a kérdés megítélésében.

E rövid írás szerzője véleménye szerint nem tárgyilagos a hazánk XX. századi történetében a csak 4-6 hónapig tartó rendszerek (őszirózsás Népköztársaság, Tanácsköztársaság, a nyilas rendszer) kizárólag egyoldalú minősítése. Egyenként kell megvizsgálni e rendszerek különböző struktúráit, részelemeit, szereplőit, azok szándékait, tetteit, felelősségét, és így megállapítani a negatív, vagy a pozitív elemeket. A nagyobb, hosszabb rendszerek esetében az elemzés könnyebb feladat.

Azt senki nem vitatja, hogy a Tanácsköztársaság anorganikus, szervetlen berendezkedése gyors, kapkodó intézkedések sorozatának eredménye volt. A diktatórikus jelleg eltért a fővárosi és vidéki magyar közélet eddigi alkotmányos formáitól, viszont bizonyos naiv szociális törekvések mögött lévő esetleges társadalomjavító szándékokat sem vitathatjuk. Az antant és a környező államok hitszegő, területrabló céljaival szemben is adott pillanatban csak a magyar kommün vállalta a konfliktust. Úgy tűnt egy pillanatra, hogy a területvédelem elve összefogja a magyar társadalmat: ”Abban, hogy ősi földünket nem adjuk, egyetért a kommunista a nacionalistával”, írta a március 21. utáni napokban a Czegléd című lap. Ennek volt betudható, hogy a francia sajtó március-április fordulóján sorban hozta le „Románia veszélyben” című vezércikkeit.

1919 április 16-án a Román Királyi Hadsereg a Tiszántúlon felzárkózó alakulatai: északon a 6., 7. és a 16. hadosztály, valamint a 2. lovashadosztály, délen pedig az 1. és 2. vadász hadosztály, valamint a 18. hadosztály megindították a támadást a Magyar Vörös Hadsereg két gyalogos hadosztállyal és egy önálló dandárral rendelkező erői ellen. A románok közel háromszoros tüzérségi fölénnyel rendelkeztek. A Csucsa-Szilágysomlyó-Técső vonalon áttörték a 39. dandár és a Székely Hadosztály védelmét. A magyar csapatok folyamatos visszavonulásba kezdtek, április 23-án a román északi csoportosítás elfoglalta Debrecent, a déli pedig Gyulát. A támadás tovább folytatódott, a túlerőben levő románok április 30-án elérték a Tisza vonalát, ahol azonban megálltak. A Tanácsköztársaság vezetésén pánik lett úrrá, azonban a május elsejei országos nagyszabású ünnepségek után a Budapesti Munkástanács és a Forradalmi Kormányzótanács a védekezés mellett döntöttek.

Már április folyamán megkezdődtek a kommün elleni első szervezkedések. Bizonyíthatóan Kecskeméten és Szentkirályon volt a Tanácsköztársaság elleni első felkelési kísérlet az országban, 1919. április 23-án a Héjjas-fiúk vezetésével. Ugyanis Budapesten, a Nikolényi–Stenczel-féle szervezkedést már a kezdeti stádiumában felszámolta a Belügyi Népbiztosság Politikai Nyomozó Osztálya, vezetőit kivégezték. Teljesen értelmetlen és kegyetlen lépés volt a László Jenő népbiztostól indult kezdeményezés, miszerint a román támadás hatására túszokat szedtek, majd kivégezték őket. Ennek első áldozatai voltak április végén a két Hollán államtitkár a Lánchídnál, Návay Lajos volt képviselőházi elnök és testvére Kiskunfélegyházán. A szolnoki eseményeket csak a pártállami történetírás avatta „ellenforradalommá”.

Szolnokról visszavonult a Vörös Hadsereg, elmenekült a direktórium, a kialakult hatalmi vákuumban a régi közigazgatási és katonai vezetőkből szerveződött fehér csoportok vették át a hatalmat a városban. Azonban kiderült, hogy a románok nem szándékoznak átlépni a Tiszán, elérték a tervezett Nagy-Románia nyugati határát, ezért megálltak. A helyzet ilyen alakulása miatt a Vörös Hadsereg kisebb harcokat követően elfoglalta a várost a fehérektől, majd a beérkező, Szamuely Tibor vezette Lenin-fiúk megtorolták a hatalomátvételi kísérletet.

Tehát május 1-jén az egész országban, de elsősorban Budapesten nagyszabású ünnepségek zajlottak le, majd másnap, május 2-án a Budapesti Munkástanács és a Forradalmi Kormányzótanács a katonai ellenállás mellett döntöttek. Erre már korábbiakban is történtek előkészületek, április 19-én a Budapesti Munkástanács Garbai Sándor és Kun Béla beszédeit követően a budapesti munkásság a Magyar Vörös Hadseregbe történő mozgósítása mellett döntött. Megkezdődött a vasas-, postás-, vasutas-, építőmunkás ezredek szervezése.

A Tiszántúlról mintegy 15-20 ezer fiatalember menekült el, és állt be a Magyar Vörös Hadseregbe. Nem feltétlenül osztályöntudatból, mint ezt a pártállam korában írták, hanem mert el akarták kerülni a besorozást a román hadseregbe, vagy az internálást. Családi emlékként említhetem, hogy nagyapám Birkás Sándor, és testvére, János Orosházáról menekülve álltak be a Magyar Vörös Hadseregbe, majd részesei voltak az északi hadjáratnak. Testvérük, Mihály már korábban hősi halált halt a világháborúban.

Az eseményeket legjobban, legrészletesebben elemző művet (Liptai Ervin: Vörös katonák előre! Bp. Zrínyi 1979) szerzője ma bizonnyal már egészen másképp írná meg. Sokkal kevésbé részletes, ugyanakkor nagyon tárgyilagos mű Bánlaky-Breit József tábornok a vörös háború történetéről írt, 1925-ben megjelent könyve.
Kevés említés történik a rövid életű sikerek közvetlen irányítóiról. Fiatal vezérkari tisztek vették át a magasabb-egységek irányítását: Lakatos Géza, Csatay Lajos, Beregfy Károly, Nagy Vilmos, Győrffy-Bengyel Sándor, Szombathelyi Ferenc, Schwartz Géza, Sztójay Döme. Mintegy 20-25 év múlva többségük számára eltérő, de jelentős szerepeket osztott ki a sors, a történelem.

A régi hadsereg tisztjei, altisztjei nemzeti érzéseit, önérzetét sérthette, hogy április 22-én rendeletileg bevonták a korábbi nemzeti- és csapatzászlókat, és a vörös zászlók kizárólagos bevezetéséről intézkedtek, majd megszüntették a korábbi rendfokozatokat. Ettől függetlenül kötelességüknek érezték a Vörös Hadsereg támogatását. Példaként Schreiner Károly ezredes, a Vörös Hadsereg tüzérségének vezetője a következőképp nyilatkozott: ”A forradalom eddigi menete engem nem tudott lelkesíteni. Egy olyan országnak, amelynek nincs hadserege, el kell pusztulnia. A Károlyi-kormány pacifizmusból szétverte nemcsak a régi hadsereget, de egy új hadsereg felállításának lehetőségét is. Május 2-ig a tanácskormány is folytatta ezt… de én most komoly fordulatot látok… Látom, hogy a kommunisták a tömegeket a honvédelemre mozgósítani tudták, és hadsereget tudtak teremteni.”

Stromfeld Aurél ezredes, a Ludovika Akadémia tanára úgy fogalmazott, hogy válságos helyzetben, rendszertől függetlenül, minden hazafinak a hadseregben van a helye.

A két héttel azelőtti bomlás állapotával szemben a Magyar Vörös Hadsereg május 15-ei hadrendje már a következő erőkkel számolhatott: 115 zászlóalj, 84 géppuskás század, 8 lovas század, 14 ágyús üteg, 20 tarackos üteg, 2 hegyi ágyús üteg, 3 nehézüteg, 8 repülő század, 16 műszaki század. Stromfeld Aurél vezérkari főnök támadó hadműveleteket tervezett a csehszlovák és román erők szétválasztására, majd a francia parancsnokok által vezetett csehszlovák hadsereg elleni csapásra.

A megerősített, Landler Jenő hadtestparancsnok és Julier Ferenc ezredes vezérkari főnök irányította III. hadtest május 30-án indult el Miskolcról, június 6-án Kassát, majd 9-én Eperjest, 10-én Bártfát szabadította fel. A Kassára bevonuló 6. hadosztály a nemzeti zászló kitűzését követelte. Érsekújvár június 3-ai elfoglalását követően a csehszlovák hadügyminiszter a menekülést ajánlotta kormányának Pozsonyból. Clemenceau két jegyzéke (június 9. és június 13.) azonban megtévesztette a magyar kommünt, a Felvidék kiürítését nem követte a Tiszántúl átadása a románok részéről.

A Tanácsköztársaság vezetése áthidaló megoldásként kísérletet tett a Szlovák Tanácsköztársaság létrehozására. A június 16-án, Eperjesen kikiáltott, kérészéletű szlovák kommün volt a szlovák történelemben az államiság első megnyilvánulása.

A határok ismertté válása, a védelmi szerep megszűnése a kommün társadalmi támogatottságát ásta alá. Június közepétől tehát megszűnt a rendszer létalapja. A rendszer ellentmondásai egyre élesebben nyilvánultak meg, már csak erőszakkal lehetett fenntartani.

Az, hogy a nyugati nagyhatalmak 1918-20 között, az egymást gyorsan váltó négy magyarországi rendszerrel szemben egyaránt ellenségesek voltak, a tárgyilagosság, a megértés minimumát sem érvényesítették, már elfogadott, ismert tény.

Így példaként a Római Kongresszus elveit, a jövendő Kisantant államai, az Osztrák-Magyar Monarchia elleni politikai céljait, és területi igényeit jegyzékben támogatták előbb az USA kormánya 1918 május 29-én, majd a többi antantkormány 1918. június 3-án. Ez is kiváltó oka lehetett a Boroevic tábornok vezette Isonzó-hadsereg 1918. június 15-ei, a Piavénél megindított támadásának. Mint láttuk, ellenségesek, megtévesztőek voltak a velük együttműködést kereső őszirózsás Népköztársasággal, majd a Tanácsköztársasággal is. E viszonyulás maradt meg az 1919 őszétől hatalomra kerülő nemzeti ellenforradalom felé is.