Ki ne tudná, Rogán Antal fideszes politikus az V. kerület polgármestere. Ebben a kerületben május 11-én délelőtt az Élet Menete Alapítvány sajátos rendezvénnyel ünnepli meg az alapítvány születésének 10. évfordulóját. Az ünneplők között lesz Rogán Antal polgármester is. Nincs ebben semmi meglepő: Rogánnak minden ilyesféle rendezvényen bérelt helye van.
Az Élet Menete „szobrának-mementójának alapkőletétele” május 11-én, délelőtt 11 órakor lesz az V. kerületben, az Arany János és Tüköry utca sarkán – adta hírül az alapítvány honlapja, s a hírt a Mazsihisz is átvette. A rendezvényen beszédet mond és közreműködik Frölich Róbert főrabbi, Krizsó Szilvia műsorvezető, Balázsovits Lajos színművész (az Élet Menete Alapítvány felügyelőbizottságának a tagja) és Rogán Antal polgármester. Gondolom, ez utóbbi jeles személy biztosította a „szobor-mementó” helyét saját kerületében.
Eljött tehát a nagy nap, köztéri emlékmű hirdeti majd az Élet Menete nagyszerűségét. Köszönhetően Rogán úr nagylelkűségének, támogatásának. Kár, hogy az ifjú polgármester buzgósága ilyen egyoldalú. A kölyökkorú Élet Menetének „szobor-mementó” dukál, a kerület egyik nagy lakójának azonban feledés az osztályrésze. Igaz, ez utóbbi nem volt rabbi, s nem Rogán és társai szellemi-erkölcsi szintjén állt. Ezért zavaró ma is az emléke.
Gróf Teleki Pálról beszélek. Magyarország egykori tudós miniszterelnökéről. Aki a József tér – ma József nádor tér – 7. szám alatti palotában lakott. S akinek emlékét sem utca, sem szobor nem őrzi Budapesten. Egykori szűkebb pátriája, az V. kerület sem akarja őrizni az emlékét (Varsóban és Sopronban viszont utca viseli a nagy tudós-politikus nevét).
Nemrég – halálának évfordulóján – Teleki Pálra emlékeztem ezen az oldalon, s idéztem Szabó Dezső megrázó írásának néhány mondatát. Most újra idemásolom a kiváló író 1941. április hatodikán kelt, Telekit búcsúztató írásának egyik részletét:
„Megint revolver dördült a magyar sorson át. Egy önfeláldozó magyar szívvel kevesebb dobog.
Sajátos ember volt. Testi valóságában inkább kicsiny, a tudós ijedt csodálkozásával nagy szemeiben. De e szemek mélyebb titkaiban ott lappangott a mindent-látás szomorúsága, s valami félig cinikus, félig megbékélt humorú öngúny. Mintha minden percben mondta volna önmagának: – Látod, Teleki Pál, milyen gyermek vagy: hogy ezekkel az emberekkel akarsz valami szépet, valami megmaradandót építeni.
Irtózott a nagy kézmozdulású pátosztól, a zengő jelenetektől, a görögtűztől, a színpadi hatásoktól. Olyan volt: mint az elmúlt csendes áldó tavaszi eső. Már nincs sehol: de benne van a lombok megfrissült színében, a gabona kenyérré mozdulásában, a levegő éltető erejében. Ő volt az elhervasztott magyar öntudat újjázsendülése, a magyar szolidaritás felébredt ösztöne, a megmaradás új reménységbe. És ő mégis, úgyszólván, nem volt sehol. Ő volt Magyarország legláthatatlanabb miniszterelnöke.
Egyszerű volt, mint az igazi tudós, csendes szavú, mint a jó pap és igéi mélyre hatottak, mint a biztos kézzel vetett mag. Ó, hogy tudta ez az ember szeretni annyiszor megcsalt, annyiszor kizsákmányolt, rokontalan árva faját.
Ez a szeretet volt minden erénye és minden tévedése, minden bátorsága és minden félelme, ez tartotta a kis testben a nagy lelket és ez nőttette Átlásszá, hogy bírja a súlyos borúval terhelt magyar eget. Erős volt: mert nagyon szeretett.”
De nemcsak Szabó Dezső méltatta Teleki nagyságát. Említett írásomban Illyés Gyula 1941-es gyászverséből is idéztem:
„Népünk jövője? Szó, te semmi rongy!
Jaj, az beszél ma, aki nem felel,
és nemzetét ma az emeli fel,
ki súlyával lerogy.
Fölfelé futva példát mutat,
ki jobbra-balra nem lel már utat.”
S hogy még teljesebb legyen a kép, a köztudottan zsidó származású Vas Istvánt is idéztem egy hónappal ezelőtt megjelent szövegemben. Vas a Rákosi-korszakban állított versben emlékművet Telekinek, ismét idézem néhány sorát:
„Ami soha nem volt, ami csak lehetne,
Ami nincs forgandó sorsnak alávetve,
Ami fel-feltámad tisztultabb agyakban,
Az eladhatatlan, meghódíthatatlan,
Ami még osztályé, párté soha nem lett,
Az a vágy, akarat, az a magyar nemzet
Akkor vele egy volt, s lángja benne égve
Vele együtt hullott a nemesebb éjbe,
A tisztább sötétből fel a fényre szállva,
A reményen túli remény magasába,
S hiába takarják hazug feledésbe,
Megnő minden évvel éltető emléke.”
Szabó Dezső említett írásának az élén – mottóként – Teleki szavai álltak: „Mélyedjetek el magyarságotokban… ne adjátok fel magyarságotokat semmi veszéllyel szemben sem…” Ha a „holocaust”-ipari vállalkozásként ismert Élet Menetének szobra lehet az V. kerületben, a „megmaradás új reménysége”, Teleki Pál emlékét miért takarja feledés? Miért nem tiszteli meg az V. kerület „szobor-mementóval” a kerület egykori nagy lakóját, a magyarság egyik legnagyobb fiát, Teleki Pált? Tőle ugyanis – másokkal ellentétben – ma is van mit tanulni.
Talán lesz egyszer olyan polgármestere a Belvárosnak, aki végre megfontolja Szabó, Illyés, Vas és mások szavait. Mert Teleki Pál messze nagyobb érték a magyarság számára, mint az Élet Menetének nevezett, kétes hírű, „holocaust”-ipari vállalkozás. Kár, hogy ezt nem tudja a magyar történelmet felületesen ismerő, a Belváros múltjában járatlan – ráadásul nem is a Belvárosban élő – Rogán Antal.
Biztos vagyok abban, hogy a jelentéktelenségüket büszkén viselő, a magyar múlt nagyjaira fittyet hányó Rogánok nyom nélkül tűnnek majd el az időben. Abban is biztos vagyok, hogy Teleki Pálra a magyarság mindig emlékezni fog. Mert „hiába takarják hazug feledésbe, / Megnő minden évvel éltető emléke.” Akár akarják a Rogánok, akár nem.
Szalay László – Hunhír.info
