Déry Tibor nevezte irodalmunk sztálini korszakának azt az időszakot, amely a kommunista hatalomátvétel táján kezdődött és csak jóval Sztálin halála után ért véget. Mert hiába halt meg a népek bölcs vezére 1953 márciusában, még holta után is mély hatást gyakorolt egyes írókra, költőkre. Ennek a korszaknak a legjellemzőbb alkotásait elfeledtük, mintha meg sem születtek volna. Itt az idő az emlékidézésre.
Nem oly rég olvashattuk, hogy Örkény István születésének századik évfordulója alkalmából ismét kiadják a jeles író műveit, sőt eddig kiadatlan művét is megjelentetik (a nem oly rég lezajlott könyvfesztiválon magam is láttam az új Örkény-kiadás darabjait). Amikor a hírt olvastam, azon töprengtem: vajon újra megjelennek Örkény „sztálini korszakának” halhatatlan darabjai is? Mert ugyan én nagy nehézségek árán beszereztem ezeket a műveket (a sztálini korszak termékeinek szorgos gyűjtője vagyok), de az olvasók többsége talán azt sem tudja, hogy az egypercesek, a Tóthék szerzője egykoron másként forgatta a tollát.
Már hosszú évekkel ezelőtt rádöbbentem, hogy manapság is divat az írói életművek csonkolása. A régi világban „a szomszéd népek érzékenységére tekintettel” verssorokat, verseket töröltek Babits és mások – „összes”-ként feltüntetett – köteteiből, ma viszont egyes szerzők életművéből sokkal többet irtanak ki: olykor egész köteteket. Ezért határoztam el, hogy néhány nagyhírű szerző olyan műveit fogom közzétenni, amelyeket később maguk a szerzők is halálra ítéltek. Szerepel majd itt Illyés Gyula, Juhász Ferenc és Veres Péter – hogy csak néhány nevet említsek. Elsőként Nagy László egyik elfeledett versét osztom meg az olvasóval – egy rövid felvezető szöveg kíséretében.
Gimnazista koromtól kedvenc költőim közé tartozott Nagy László. Amikor egyik ismerősömnek meséltem Nagy-élményemről, az éltes úr – egykoron maga is sztálinista költemények sorozatgyártója – megkért, fáradjak be a könyvtárba, olvassam el Nagy László 1951-es kötetét, melynek címe: A tüzér és a rozs. Amúgy is rendszeres látogatója voltam az Országos Széchényi Könyvtárnak, a következő alkalommal kikértem hát a Nagy-kötetet. Döbbenten olvastam a verseket. Emlékszem, az olvasást meg-megszakítva többször is ki kellett mennem a folyosóra, mert úgy éreztem magam, mint akit doronggal fejbe vágtak. Pedig nem volt vastag a Nagy-kötet, vagy inkább –füzet: egészen pontosan 59 oldal az egész „mű”. Ennek a kötetnek a verseit nem találtam a költő összegyűjtött verseinek több kiadást is megélt gyűjteményében. Az „Ének az igaz elvtársról”, az „Ének a Vörös Hadseregről”, a „Hazaárulókra” és egyéb hangzatos címeket viselő versek egyszerűen eltűntek az időben. Mintha Nagy László soha nem írta volna meg ezeket a rigmusokat.
Olvasom az egyik – már a rendszerváltozás után megjelent -, Nagy Lászlóról szóló monográfiában, hogy az ötvenes évek elején hűlni kezdett a költőben a forradalmi hevület, mert miután eszményeit a kegyetlen valósággal szembesítette, fölismerte: az utóbbi az erősebb. Ekkor Nagy László elindult a „kijózanodás” útján, s megszületett az a költő, akit az én korosztályom csak úgy ismert, mint a kemény, megalkuvás nélküli erkölcs hirdetőjét. Mennyit idéztük József Attilához intézett híres sorait:
Hogy el ne jussak soha ama síkra:
elém te állj.
Segíts, hogy az emberárulók szutykát
erővel győzze a szív,
szép szóval a száj!
Érthető hát a fájdalmas csalódás, ami a könyvtárban ért. Mert olyan Nagy-kötetet olvastam ott szédelegve, amely bizony az „emberárulók szutykát” dicsőítette. Sőt: maga a kötet volt „szutyok”. Ott és akkor alig bírtam erővel.
Szóval olvasom az egyik, Nagyról szóló monográfiában az alábbi sorokat:
„1952-ben és főként 1953-ban arra is rá kellett döbbennie, hogy megtévesztettsége nemcsak politikai, hanem poétikai érvényű is volt: egyszerre kellett tehát szembenéznie az eszmei tisztázás és a poétikai újjászületés követelményeivel. Az 1953-as esztendő politikai nyitódása nemcsak szabadabb szemléletet biztosított, hanem a feltárulkozó hibák az írók jó részét keserű önvádba, lelkiismeret-furdalásba fordították. Az új felismerések mély megrendülést okoztak. Bizonyossá váltak a párt súlyos vétkei, torzulásai, a következetes korrekció azonban felemás módon érvényesült.”
Hát akkor nézzük, hogy miként nézett szembe 1952-53-ban Nagy László a maga „megtévesztettségé”-vel, „a párt súlyos vétkei”-vel, s az „új felismerések” milyen új, „mély megrendülést okoztak” a költő lelkében.
Miután Sztálin meghalt, a Szépirodalmi Könyvkiadó szép kiállítású, veres posztóba csomagolt könyvvel gyászolta a nagy halottat. „Felszabadítónk Sztálin” – e magasztos cím jegyében magyar írók és költők hada mondta el versben és prózában nehezen szavakba önthető érzéseit. A gyászolók között találjuk Nagy Lászlót is. Búcsúztató versének címe: „A mindent látó szempár”:
„A mindent látó szempár örökre becsukódott.
A mindent megmozdító szavak mondója néma.
Világunk óriása, Sztálin, csöndesen fekszik,
arcán a forró harcok gondjával örömével.
Sztálin, mesébe illő sudárfa, zengő lombú.
Töve mélységes mélyen, csúcsa a csillagok közt.
Halálos kidőltével üres a nagy magasság,
árva a mélység – egymást riadva nézik.
Nem a hegyek és völgyek, megrendültek a szívek,
rájuk ütött a hír, mint vaspálca keményen.
Mit vesztettek a szívek, arra ilyen a mérték:
Nem hallja már, de kérdik: Mi lesz most velünk, Sztálin?
Hosszúak most a percek, szárnya nehéz a gyásznak,
nyomja a fél világot, nem akar elrepülni.
Oboák, hegedűk is koporsójukba szálltak,
s ingnak a fák mérges tavasz-elői szélben.
De a madár szájáról ének hallatszik, ének.
Tudd meg, a tavasz jön már, ilyen az élet rendje.
Újul az élet, pezsdül – örülne néki, ha látná
rengető forradalmak vezércsillaga, Sztálin.
Igéi napnál jobban világítanak, sütnek:
Ő nevel ki a gyászból, erővel talpraállít.
Nélküle nem lehetne lépni a szebb tavaszba:
Itt áll ő zöld vesszővel, mosolyog s int a harcra.
1953
Az idézett Nagy-monográfia szerzője szerint Nagy László „művészetében az erkölcs és esztétikum egységét teremtette meg”, s „a költészetében megjelenő személyiség fenséges emberi jelenség: a sokféle módon motivált és megideologizált tehetetlenség és passzivitás korában létérdekű, minőséghitű, cselekvő, küzdő személyiség”, sőt „a jobb emberi ügyek hűségétől nem menekülő, hanem azokat a lehetetlennel szemben is képviselő fenséges szellem”.
Bizonyára igazat állít a tudós szerző. Hiszen ebben a versben is van „fenséges emberi jelenség”, „fenséges szellem” – „világunk óriása”, a „vezércsillag” Sztálin. Aki amellett, hogy „vezércsillag”, még „zengő lombú”, „mesébe illő sudárfa” is.
Megvallom, nekem ez utóbbi, kozmikus távlatokat nyitó kép a kedvencem. A csúcsával a csillagokat böködő „sudárfa”. Ez a népi íz adja a vers igazi, összetéveszthetetlenül egyedi aromáját. Felejthetetlen.
Szalay László
Hunhír.info
