Mit mondunk majd az unokáknak?
Ha nem tettünk eleget a mának,
Hogyan állunk majd elébe?
Mikor könny csordul a szemébe.
A földet tőlük csak kölcsönbe kaptuk,
Nem terem rajta már csak igénytelen kaktusz.
Megbíztak bennünk előre,
De nem lesz már örömük legelőbe.

De ez mind még kevés,
Ha lassan gond lesz majd az evés.
Mert ha hagyjuk, hogy kihaljon az élet,
Lassan a génkezelt étek az ítélet.
Bűnösök közt cinkos, aki hallgat,
Nem lesznek többé népesek a falvak.
A földet s mi azt körbevette,
A karvaly tőke sóval behintette.

Ki görnyedve túrta s addig egyengette,
Mire észrevette, már más volt ott helyette.
Neki végül csak a kapa maradt,
De a kaszán is még izzik a markolat.
Ha merőleges nyeléhez a penge,
Addig küzd, míg munkát lát benne.
De ha nem jut kenyér, s csak kopik a tenyér,
Felesleges munka, nem vezet jó útra.

Annyi ereje lesz még végül,
S kaszáját, mellyel együtt megvénült,
Nyelével folytatva, az ég felé kihajtva,
Másra használja ő!
Mert elveszett a jövő!
Azt hitte, kit választ,
Megad mindenre pontos választ.
De a hit az templomi dolog,
Ott bűneiért gyónni is szokott.
Tudja, a hazugságnak komoly ára van,
S ha másoknak is folyton ártva van,
Elfogy mindenki, ha volt is jó barátunk,
Lucifer lesz végül,
Pokolban a társunk!