A magyar történelmi ismertetők, leírások a kisnyégerfalvi rablógyilkosságokról még kevesebbszer emlékeznek meg, mint a tárkányiról. Pedig a nyégarfalvi események is részei a magyarság történelmének, azon belül a sokat szenvedett Fekete-Körös völgyi magyarság történelmének.

Hogy vége lett az „ünnepi” gyilkolásoknak, rablásoknak, lassanként elkezdtek hazaszállingózni az emberek. Kit a kétségbeesés, kit a remény, mást pedig az övéi utáni vágy hozott haza. A rémület, a kilátástalan reménytelenség úrrá lett mindenkin, de az élni akarás mindennél erősebb volt.

Finyi Péterre már az utolsók között került sor, de az ő ideje is eljött. Durva kezek ragadták meg és állították a malom árkának háttal. Behunyt szemmel, hangtalanul imádkozva várta a halált hozó golyókat.

Balaskó papó mindenről elfelejtkezve nézte a történéseket. Látta, mint állítják ki az embereket, mint buknak el, vágódnak a latyakos földre élettelenül. Látta Kispeti Jánost, hogy nem dől el, amikor rálőnek, pedig csak alig pár lépésre álltak fel a katonák. Látta, amint egy barna bőrű, alacsony katona ugrik ki a többi közül, és kérte, hagyják, majd ő lövi le.

Nagyszombat reggelre már többen is elmentek Nyégerfáról is, akik féltették a maguk és családjuk életét, akik hittek a románok fenyegetéseinek. Hogy az övéi is elmentek és egyedül maradt, egyre csak ismételgette gondolatban, hogy neki már mindegy, ő már sok mindenen keresztülment a földi életben, legyen, ami lesz vele. És mégsem, mert azért nagyon figyelt mindenre, ami körülötte történik.

Balaskó papó már reggel óta leste, figyelte, mi történik az istrázsán, a templom előtt. Az övéi mind elmenekültek már akkor, amikor az első lövéseket hallották Tárkány felől. A megáradt, hólével tele Kerezs zúgása sem tudta elnyomni a szomszéd falu felől jövő lövések pukkanását. Igaz, nem is nyomhatta el annyira, hiszen a falu Tárkány felőli végében laktak, a malommal majdnem szemben, szinte a malomárok partján. Szinte csak a folyó választotta el őket a másik falutól.

Homlokáról a bedagadt szemébe folyt a vér, ha valamennyire látni akart, minduntalan ki kellett törölje a kezével. Még így is azt látta, mit soha életében a háború egyik frontján sem. A templom előtt az istrázsán összevert, véres ruhájú falubeli magyarok, emberek, asszonyok, még gyerekek is. Közibük lökték őket is. És hozták, egyre csak hozták az összevert, véres ruhájú magyarokat, terelték őket, mint állatokat a vágóhídra.

Mihálynak még arra sem volt ideje, hogy szóljon a betóduló fegyveresekhez, mert azok káromkodva, ütlegek között már cibálták is ki feleségestől, lányostól az udvarra és onnan az utcára. Pedig láthatták, hogy Julcsa szegény nem egészséges, de nem törődtek azok semmivel – ordibálva, gyűlölettől habzó szájjal lökdösték őket a templom irányába.

Románul szólt hozzájuk; kérdezte, mit akarnak, miért jöttek? Nem feleltek azok semmit, csak ütötték-verték káromkodva, magyarságát szidva. Puskatussal és ököllel verték, az első lecsapó ütéseknél még kiabálta, hogy hagyják békén, nem tett ő senkinek semmi rosszat, még remélte, csak tévedés, csak valami hiba lehet, de amikor már a két nagyobb fiának is nekiestek, már tudta, hogy most már csak Isten segíthet.

Belényesben is a környékbeli románok kisebb-nagyobb csoportokba verődve beszélték, tervezték hangos szóval, hogy mit is kellene tenni, ha megjönnek az övéik. Abban mindannyian egyetértettek, hogy itt az ideje a magyarokat elűzni. El kell kergetni őket, ki kell irtani mind egy szálig őket – ordították habzó szájjal.