1944-ben Horthy Miklós magyar kormányzó hiába mentett meg bárki másnál több zsidót a világon, a diplomata Carl Lutz vagy Raoul Wallenberg hősies erőfeszítései mellett szerepe lábjegyzetnagyságúra zsugorodva szinte teljesen feledésbe merült. Hogy ennek mi az oka? Első pillantásra Horthy alakja, akit környezete alapvetően antikommunistának, sőt antiszemitának gondolt, nem kívánkozik hősként a tankönyvekbe. Az igazság azonban korántsem ennyire egyszerű.
Az alaposabb kutatások alapján bizonyítható, hogy Horthy – miközben színleg engedett a náciknak – titokban terveket szőtt a zsidók deportálásának megakadályozására. Horthy ellenállt és ellentmondott Hitlernek, igyekezve a hatalom mind nagyobb részét visszaszerezni, meggátolni a további deportálást, és végül sikerült negyedmillió magyar zsidó elpusztítását megakadályoznia.
Az 1920-as trianoni béke Magyarországot területének kétharmadától és magyar nemzetiségű lakosságának egyharmadától fosztotta meg. 1920. március 1-jén a magyar Nemzetgyűlés megszavazta az alkotmányosság visszaállítását és döntött az állami főhatalom ideiglenes betöltéséről. Horthy Miklós altengernagy lett a kormányzó. A két világháború közötti időszakban Magyarországon erőteljessé vált az antiszemitizmus. Amikor Magyarország közeledett Németországhoz, a zsidóellenes intézkedések az állami politika részévé váltak. A németek a Szovjetunió elleni háború megindítását követően néhány hónap múlva az élet minden területén a zsidók jogainak korlátozását követelték. Ekkor Horthy és konzervatív környezete úgy gondolta, hogy néhány zsidóellenes intézkedés bevezetésével kifoghatják a szelet a szélsőjobboldal vitorláiból. 1938–1939-ben az Országgyűlés Imrédy Béla, majd Teleki Pál kezdeményezésére elfogadott két törvényt, amely a zsidók gazdasági szerepét korlátozta a gazdasági életben. Valójában azonban ezeket a törvényeket gyakran figyelmen kívül hagyták, és mint Deák István történész megjegyzi, még 1944 márciusában is „számos budapesti zsidó gyártulajdonos és bankár óriási haszonra tesz szert a német és magyar hadsereg számára szállított fegyvereladásokból”.
Horthy Miklós maga valójában antiszemitának tekinthető-e? Egy 1940. október 14-i Teleki Pálhoz írt magánlevele egyértelmű választ ígér a kérdésre:
„Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűrhetetlennek tartottam, hogy Magyarországon minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, a kereskedelem stb. zsidó kezekben legyen, és hogy Magyarországot – kivált külföldön – ők jelenítsék meg. Azonban, minthogy a kormány egyik legfontosabb feladata az életszínvonal emelése, vagyis gazdagodnunk kell, lehetetlen a zsidókat, kiknek minden a kezükben van, egy-két év leforgása alatt hozzá nem értő, mindenre képtelen, többnyire nagyszájú elemekre cserélni, mert mindannyian tönkre megyünk. Ehhez legalább egy emberöltőre volna szükség. …Mindemellett nem szemlélhetem közömbösen az embertelenséget, az értelmetlen megaláztatásokat, amikor még szükségünk van rájuk.”
Azonban maga a szöveg itt is félrevezető. Horthy állítása, miszerint „sosem érintkezett zsidókkal”, egyszerűen nevetséges. Volt közülük, akivel több alkalommal találkozott, és többnyire bátorította kereskedelmi tevékenységüket. Azonban a történelemnek e pillanatában egy olyan nemzet vezetője volt, amelyen antiszemita hangulat uralkodott el. Az 1939-es választáson a nyilaskeresztesek és néhány náci elveket valló kis párt a magyarországi szavazatok közel negyedét szerezte meg. Elképzelhető lett volna-e, hogy egy demokratikus választásokon jelentősrészt antiszemitának bizonyuló országban az ország vezetője – alapvetően a zsidók védelme érdekében – legalább szóban ne tegyen engedményeket ennek az antiszemitizmusnak?
1941. június 27-én Magyarország belépett a Hitler által a Szovjetunió ellen indított háborúba. Bárdossy László tevékenységében csalódva Horthy leváltotta őt és a kormányzóhoz közel álló liberális Kállay Miklóst kérte fel a kormányzásra. Kállay megkérdezte a kormánypárt vezetőit, milyen feltételekkel tudják támogatni tevékenységét. A válaszban a „Szovjetuniótól való félelem volt a meghatározó, ezért ők a német fegyverek győzelmét kívánták… Ez a félelem az alapja a zsidókhoz való hozzáállásuknak is. Ha Németország nyeri meg a háborút és mi továbbra is toleráns politikát folytatunk a zsidókkal, előbb vagy utóbb a németek úgy fogják kezelni Magyarországot, mint egy zsidókkal teli ellenséges országot… „A nyugati hatalmak… pedig odavetnék az országot a Szovjetuniónak…” Nem jelenthető ki, hogy e politikusok félelmei alaptalanok lettek volna.
Támogatásuk feltétele ezért az volt, hogy „Kállay tegyen engedményeket a zsidókérdést illetően a közvéleménynek és tegyen németbarát nyilatkozatot”. Kállay ezt némi vonakodás után meg is ígérte.
Már elfogadta Hitler meghívását, amikor 1942. április 20-án Kállay a párt választmánya előtti beszédében, amelyet a zsidóság vezetőivel is egyeztetett, kijelentette, hogy mivel Magyarországon a népesség 10%-a zsidó, a gazdasági életből való kiiktatásuk csak fokozatosan valósítható meg. Következésképp „a zsidó problematika végső rendezésére kizárólag a háború után kerülhet sor, amikor is az egyetlen megoldás a 800.000 zsidó kitelepítése”. Amit ezen valójában Kállay értett, az az volt, hogy a zsidók a háború végéig biztonságban vannak.
1942 júniusának elején került sor Hitlerrel való találkozására.
1942. augusztus 15-én a Németországba delegált magyar követ, Sztójay Döme azt jelentette, hogy Hitler mégsem tudja elfogadni a kérdés háború utánra halasztását, és azonnali zsidóellenes intézkedéseket követelt. Október 8-án és 17-én Joachim von Ribbentrop, a német külügyminiszter e német követeléseket egy levélben és egy diplomáciai jegyzékben külön is kifejtette Kállaynak. 1942. december 5-e és 14-e között viszont a magyar kormány határozottan visszautasította ezeket a német követeléseket.
1943. április 17-én Hitler magához hívatta Horthyt és követelte Kállay menesztését, amit Horthy erélyesen visszautasított. Kállay így ír az esetről: „Horthy kijelentette, hogy mivel neki még álmában sem jutna eszébe, hogy befolyásolja Hitlert vagy a német kormányt az egyes miniszterek kiválasztásában, ezért ő sem fogad el semmilyen sugalmazást, de kívánalmat vagy észrevételt sem, ami azzal kapcsolatos, hogy a teljes bizalmát élvező miniszterelnökét le kellene cserélnie”.
1944. március 18-án Hitler ismét magához hívatta Horthyt és közölte vele, hogy azért rendelte el Magyarország megszállását, hogy Kállayt menesszék és egy baráti (valójában engedelmes) kormány álljon fel Magyarországon. Horthy tudta, hogy lemondása esetén a Nyilaskeresztes Párt jutna hatalomra. A németek így végül érdemi ellenállás nélkül szállták meg Magyarországot és Horthy csak ezt követően térhetett haza.
Kállay a kormányzóval március 19-én a vasútállomáson találkozott, amit követően összehívták a koronatanácsot. Itt a kormányzó elmondta a jelen lévő minisztereknek, hogy Hitler két okkal indokolta az ország megszállását. Az egyik a „katonai együttműködés vonakodó teljesítése, pontosabban mímelése”, a másik pedig az, hogy „Magyarország nem tette meg a szükséges lépéseket a zsidók ellen. A bűnünk tehát az, hogy nem teljesítettem Hitler kívánságát, és nem engedtem a zsidók lemészárlását”.
A koronatanács után Horthy és Kállay hosszan beszélgettek. A miniszterelnök meg volt győződve, hogy a kormányzó súlyos hibát követ el azzal, ha hivatalában marad. A Parlament nem működött és az alkotmányosság megszakadt. Kállay könyörgött, hogy tüntetőleg mondjon le. „Nem hagyhatom – ütött a székére Horthy – ezt a széket üresen… felesküdtem rá, hogy nem hagyom magára az országot… Ki fogja megvédeni a zsidókat vagy a menekülteket, ha én elhagyom a hivatalomat? Lehet, hogy nem tudok mindent megoltalmazni, de meggyőződésem, hogy nagy hasznára lehetek a népünknek.”
Randolph Braham rámutatott, hogy „a megszállás lényegében véget vetett Magyarország szuverén országként való létezésének.” Másnap Kállay a török követségre menekült és Horthy teljesen magára maradt. Nem volt más választási lehetősége: ki kellett neveznie a németbarát Sztójay-kormányt. Azt, hogy a németek milyen nehezen értettek szót a kormányzóval, onnan tudjuk, hogy Edmund Veesenmayer, a német nagykövet Ribbentropnak küldött táviratában a következőképpen írta le Horthyt: „hazug ember, aki fizikai korlátai miatt nem tudja elvégezni a feladatát, állandóan ismétli magát és ellentmondásokba zavarodik, s ráadásul időnként töredezve, hibásan beszél”. Azonban Veesenmayer tévedett. Amint azt Horthy egyik életrajzírója, Thomas Sakmyster megjegyzi, Horthy el tudta játszani a szenilis öregembert, nem esett zavarba, ha ki akart kerülni egy témát, sőt, még a rossz hallására is hivatkozott.
Másnap megérkezett Budapestre Adolf Eichmann, aki azonnal deportálások megszervezésébe kezdett. Sztójay Jaross Andort nevezte ki belügyminiszternek, Baky Lászlót és Endre Lászlót pedig államtitkároknak. A folyamat ezután elképesztő sebességre váltott. Május 14-étől kezdődően napi négy vonat hagyta el Magyarországot összesen 12 ezer zsidóval. Július 6-ig 145 vonat 437 000 főt szállított az ország határain túlra. Az auschwitzi koncentrációs táborba érkezésük után az emberek 10–15 százalékát munkára osztották be, a többieket viszont egyenesen gázkamrákba küldték. Eichmannak csak egy kisszámú német csoport állt a rendelkezésére; egyedül soha nem lettek volna képesek végrehajtani feladatukat, amihez Jaross, Endre és Baky parancsnoksága alatt álló magyar belügyi erők aktív közreműködésére volt szükség. Deák István szerint más magyar közreműködőkkel együtt közel 200 000 lehetett azoknak a száma, akik segédkeztek a zsidók deportálásában.
Ugyanakkor Deák azt is elismeri, hogy:
„Figyelembe véve, hogy Budapesten majdnem mindenki képes volt felismerni egy zsidót és a bujkálók legtöbbjét németek nem fedezték fel, elmondható, hogy legalább százezer nemzsidó aktív segítséget nyújtott a zsidóknak és jóval többen pedig passzívan járultak hozzá a túlélésükhöz, azáltal hogy nem adták fel őket.”
Teljesen felfoghatatlan, a háborús idők logikájának ellentmondó volt, hogy ahelyett, hogy munkát végeztettek volna velük, az embereket legyilkolták, amit ezért szinte senki sem hitt el. Hitler Horthyt azzal áltatta, hogy a zsidókra az építőiparban van szükség. Ennek ellenére Horthy igyekezett a deportálásokat leállítani, különösen június 25-e és 30-a között, amikor XII. Pius pápa, Franklin Delano Roosevelt és Gusztáv svéd király is közbenjárt nála a deportálások leállítása érdekében.
1944. június 26-án pedig a Koronatanácson a következőképpen fakadt ki: „Nem tűrhetem tovább ezt! Nem hagyom, hogy a deportálások további szégyent hozzanak a magyarságra! A kormány tegye meg a lépéseket Baky és Endre eltávolítására! A budapesti zsidóság deportálását meg kell akadályozni! A kormány tegye meg a szükséges lépéseket!” Mindez hiábavaló volt. Senki sem engedelmeskedett a kormányzónak. Július 2-án a szövetségesek bombázták Budapestet, de ez is hiábavalónak bizonyult.
1944 áprilisában Walter Rosenbergnek és Alfred Wetzlernek sikerült Auschwitzból elmenekülnie, és Auschwitz-jegyzőkönyvként részletes jelentést készítettek a gázkamrákról, rajzokkal kiegészítve. Amikor ez a jelentés június elejénél nem később a Stern Samu által vezetett budapesti Zsidó Tanácshoz került, borzalmas döntést hoztak: a jegyzőkönyvet Horthy és a zsidó lakosság elől egészen június végéig titokban tartották. Az ekkor még tizenéves Klein György, a híres biológus volt az egyik, aki megpróbálta terjeszteni a jelentést már június elején. Elvitte a nagybátyjához, egy ismert orvoshoz, aki majdnem megütötte, amiért ekkora „marhaságot” terjeszt. Török Sándor író, a Zsidó Tanács keresztény tagja kijelentette: „Különböző vezető emberekhez vittem a dokumentumainkat…, legtöbbjüknek az volt a véleménye, hogy nincs valóságos alapjuk, alighanem ’zsidó túlzások’”.
Július 3-án aztán Török Sándor talált egy olyan embert, aki azonnal hitt neki. Horthy menye, özv. Horthy Istvánné, gr. Edelsheim-Gyulai Ilona (a későbbi Bowden Ilona) így idézte fel az esetet:
„Török Sándor… sokféle hírt hozott azzal a céllal, hogy továbbítsam a kormányzónak. Ebben az időben naplót vezettem, amiben 1944. július 3-a egy nevezetes nap. Ekkor hozta el hozzám az Auschwitz-jegyzőkönyvet. A jelenlétében olvastam el a borzalmas, sokkoló leírást a gázkamrával felszerelt haláltáborról. Érezni lehetett, hogy minden egyes szó igaz, hogy ilyet nem lehet kitalálni.
Azonnal az apósom lakosztályába vittem a jegyzőkönyvet. Három nappal később, július 6-án a magyar kormány leállította a zsidók deportálását.”
Így történt: ő volt az, aki azonnal elhitte és azonnal a kormányzó tudomására hozta. Hány életet lehetett volna még megmenteni, ha Török tíz nappal korábban jön a grófnőhöz?
A kormányzó megértette, hogy katonai erő alkalmazása nélkül senki sem fog hallgatni rá. Július 4-én talált egy hozzá hű katonai egységet, Koszorús ezredes irányítása alatt, aki szembeszállt Bakyval és leállította a deportálásokat július 6-án. Negyedmillió budapesti zsidó menekült meg ebben a pillanatban. Csak később, a dokumentumokból derült ki, hogy Eichmann mindannyiukat mindössze két nap alatt tervezte deportálni. Vasakaratával a kormányzó visszaszerezte a hatalom egy részét és elmondható, hogy senki sem mentett meg annyi zsidót a világon, mint ő. Sakmyster szavaival „Horthy tette előzmények nélküli a holokauszt történetében. Soha korábban nem fordult elő, hogy egy vezető sikerrel alkalmazta volna a katonai erővel való fenyegetést, annak érdekében, hogy megállítsa a zsidók haláltáborokba történő deportálását.”
Wallenberg július 9-én érkezett a városba. Ha nincs Horthy, Wallenbergnek semmilyen történelmi szerepe sem lehetett volna: Horthy közbeavatkozása nélkül addigra az összes zsidót deportálták volna. Wallenberg tökéletesen tisztában volt a helyzettel és július 29-én a következőket jelentette a kormányának: Horthy „pozícióját a kérdésben bizonyítja egyrészt, hogy a deportálásokat az ő parancsára állították le, másrészt számos másfajta, kisebb beavatkozás is. Ezek közé tartozik, hogy két esetben foglyokkal teli vonatokat fordítottak vissza még a határ előtt.”
A Budapest vonzáskörzetébe tartozó Kistarcsán a németek a zsidó értelmiség számára felállítottak egy tábort, hogy onnan deportálják őket. A tábor magyar parancsnoka, Vasdenyei annyit segített a zsidóknak, amennyit csak tudott. Egy szemtanú, Dr. Brody az Eichmann- perben ezzel kapcsolatban a következő tanúvallomást tette:
„Vasdenyei bizalmasan értesített engem július 12-én este, hogy a hónap 14-én a németek további 1500 személyt akarnak Kistarcsáról elszállítani, és hogy a németek egy különvonatot rendeltek Kistarcsára… Mikor megkaptam ezt az információt, még aznap este kapcsolatba léptem a Zsidó Tanács vezetőivel… A kormányzó utasítást adott, hogy a vonat nem mehet tovább. Mivel akkorra már a vonat elhagyta Kistarcsát, a kormányzó utasított egy tartalékos csendőr századost, Lullay Leó Lászlót, hogy állítsa meg a vonatot, amíg az magyar területen van… Ez volt az egyetlen deportáló vonat a náci uralom 11 éve alatt, amit a vágányokon fordítottak vissza.”
A németek követelték a deportálások folytatását és Horthy egyeztetve a Zsidó Tanács vezetőjével úgy tett, mintha beleegyezne a deportálások folytatásába augusztus 25-én. Azonban a kormányzó ismét összegyűjtött hozzá hű csapatokat és végleg leállította a deportálásokat. Augusztus 29-én Horthy leváltotta a Sztójay-kormányt és helyére egy náci-ellenes tábornokot, Lakatos Gézát nevezte ki miniszterelnökének. 1944. október 15-én Horthy előzetes megállapodást kötött a szövetséges hatalmakkal, de hatalmát megdöntötték és letartóztatták. A szélsőjobboldali hungarista Nyilaskeresztes Párt vette át a hatalmat. Eichmann október 16-án visszatért, de már nem állt módjában a korábbi méretekben gyilkolni. Október 6-án leálltak az auschwitzi gázkamrák, ameddig Horthy képes volt megmenteni Budapest zsidóságát.
Budapesten a központi zsinagóga közelében egy 200 000 ember számára tervezett gettót hoztak létre, de létezése 50 napja alatt csak 70–80 000 zsidó került oda. A nyilaskeresztes banditák 10–15 ezer zsidót öltek meg e környéken, legtöbbjüket a zsinagóga melletti temetőben temették el. A vöröskereszt és a Carl Lutzhoz és Raoul Wallenberghez hasonló diplomaták próbáltak segíteni, több könyv is született e témában. Ennek eredményeként a budapesti zsidóság mintegy 80–90 százaléka megmenekült.
Ha titokban ott lettünk volna a Horthy és Kállay közötti 1944. március 19-i beszélgetésen, bizonyára teljes mértékben igazat adtunk volna Kállaynak. A hiú öregember egyszerűen nem volt képes felfogni, milyen helyzetbe került. Természetesnek gondoltuk volna, hogy Horthynak el kell fogadnia a baráti tanácsot és 77 évesen visszavonul, így a saját jó hírnevét megőrizhette volna.
De ha így cselekszik, akkor további negyedmillió zsidó válik még a holokauszt áldozatává és a budapesti zsidók többsége nem élte volna túl a háborút. Ha így tesz, akkor a diplomaták lépései és az igazak munkája a nyilaskeresztes időszakban terméketlen, hatástalan. Nem maradt volna egy zsidó sem, akit megmenthetnek még.
„Amit Horthy tett – írja George Friedman –, az a tisztességesség piszkos munkája volt”. Talán a háború előtti amerikai nagykövet, John Montgomery foglalta össze legjobban Horthy valódi szerepét a történelemben. „Ez a világ jobb hely lenne, ha az angol nyelvű államok vezetői rendelkeznének annak a bátorságnak csak egy kis hányadával, amit ebben az időszakban Horthy Miklós tanúsított.”
Eliezer Rabinovic
Horthy Miklósról és a két világháború közötti magyar rendszerről nyugati zsidó és amerikai lapokban publikált Eliezer Rabinovich, akinek nagyapját, az oroszországi zsidó közösség karizmatikus vezetőjeként tisztelt moszkvai főrabbit 1938-ban kivégezték a szovjet hatóságok. Eliezer Rabinovich ezért aztán az első alkalommal, amikor erre lehetőség nyílt, (immár több mint negyven éve), emigrált a Szovjetunióból az Amerikai Egyesült Államokba. Azóta is ott él és a szerző hozzájárulásával Gecse Géza némileg módosított Kovács László angolból fordított szövegén, amelyet az orosz változattal is összevetett.
Új aspektus
Noha az írásban is vannak csavarok, Horthy személyének megítéléséhez mindenképpen hozzájárul. Főleg úgy, hogy egyes magyarországi zsidó történészek most is mint a zsidók gyilkosát említik vitéz nagybányai Horthy Miklóst.
