Valaha Kosztolányink valósággal felsóhajtott, mennyire szeretett volna a „vén századok bús mélyein”, például a reformkoréiban élni, amikor is olyanok születtek, mint (százhatvankilenc éve, 1844. február 20-án) Munkácsy Mihály, akinek színeiben, amint Juhász Gyula versében olvassuk, a magyar lélek mély költészete él.
Ma, amikor a posztmodern művészet haláltáncát járja, amikor ennek jeleként hiába állunk egy kortárs festmény előtt, legtöbbször nem tudjuk, az ecsetvonás kit és mit is ábrázol, méltán döbbenünk meg történelmi festőink, mindenekelőtt Kupeczky János, Mányoki Ádám, Barabás Miklós, Markó Károly, Borsos József, Brocky Károly, Rombauer János, Molnár József, Szemlér Mihály, Lotz Károly, Zichy Mihály, Madarász Viktor, Székely Bertalan és különösen is Munkácsy Mihály alkotásain, amiért vásznukon a kontúrok sohasem takarnak, hanem jelentenek valamit, vagy sejtetik bensőnk történéseit, lelkünk rezdüléseit, mi több, egyenesen megszépítenek, platóni értelemben az eszmények, az ideák világába hívnak.
Különösen is ez figyelhető meg Munkácsy alkotásain, magyar tárgyú életképein, az olyanokon, mint amilyen például a Siralomház, az Éjjeli csavargók, a Tépéscsinálók, a Falu hőse, a jelen hedonizmusára a múlt heroizmusával nemet mondó tablóin (gondoljunk csak a Honfoglalásra, a Mozart halálára, vagy arra, amelyen Milton az Elveszett Paradicsomot diktálja), továbbá a megváltást Krisztusban kereső, álabszolútumoktól megszabadulni kívánásról tanúskodó, biblikus látomásokban bővelkedő trilógiáján (Krisztus Pilátus előtt, Golgota, Ecce homo), amelynek harmadik részén, végül, de nem utolsósorban átsejlik magyarrá válásának ama „ős ború”-ja, amelyet művészete titkainak kifürkészői közül Juhász Gyula költeményének (Munkácsy) alábbi soraiban így örökített meg:
A bölcsődet nem ringatá szerencse,
Magyar rónáknak ős borúja volt,
Mely lelkedet először kiszínezte,
S a melybe átfolyt a te bánatod.
A mit Petőfi gyönyörű dalokban
Kőben Izsó és színen Tóth Ede
Megörökít: az él a színeidben:
A magyar lélek mély költészete!
Igen, a benne említett Izsó Miklós (1839–1875) szobrász és Tóth Ede (1844-1876) vándorszínész-népszínműíró, pláne Petőfi, lelki kontúrjainkat igyekeztek a maguk árnyalatgazdagságában megörökíteni, általuk az eszmék és eszmények világába varázsolni, akárcsak Munkácsy, el-elidőzve „vén századok bús mélyein”.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
