Méltán hajthat fejet minden magyar keresztény a nemzet elhunyt református püspöke, id. Hegedüs Lóránt emléke előtt, hiszen nemzetünk sorskérdéseiben való radikális szóbeli és írásbeli állásfoglalásai alapján méltán tekinthetjük rangelődei közül Ravasz László örökösének, aki meggyőződéssel vallotta, hogy Magyarországot meg kell menteni!
‘A pap Isten Igéjét hirdesse, és ne politizáljon! – halljuk, ha Isten szolgái közül valamelyikük csak egy kicsit is határozottabban áll ki nemzetünk erkölcsi, szellemi értékei mellett, pedig, mivel az ember – ahogyan már Arisztotelész is hangsúlyozza – ‘zoon politikon’, ‘közösségi lény’, társulási ösztönénél fogva kénytelen a nemzeti közösséghez viszonyulni, azaz a szó legteljesebb értelmében politizálni, tudva vele azután azt is, hogy ‘a legnagyobb egyenlőtlenség az, ha egyenlőtlen dolgokat egyenlővé akarunk tenni’, más szóval, ha a világnézeti semlegességnek nevezett ideológianélküliség hatja át egész életünket.
A híres catói mondás (‘ceterum censeo Carthaginem esse delendam’, ‘egyébként az a véleményem, hogy Karthágót el kell pusztítani’) nyomán ezért nem véletlenül hangsúlyozta annyiszor, hogy ‘ceterum censeo Hungariam esse salvandam’, ‘Magyarországot meg kell menteni’, tudva, hogy korunk legnagyobb rákfenéje a bolsevizmusnál semmivel sem veszedelmesebb liberalizmus nihilizmusa, az egyenlőtlen dolgok egyenlővé tételének erőszakolása, amelynek jegyében ugyebár például az számít filozófusnak, akinek életbölcsessége, hogy ‘ex omnibus aliquid, sed ex toto nihil’, vagyis ‘mindenből valamit, de az egészből semmit’ ne adjon, aki a legellentétesebb szellemi áramlatokból próbál bevehetetlennek látszó várat építeni, nem törődve vallási és bölcseleti ellentmondásokkal, mestereket és tanítványokat egynek, vagy ami még rosszabb, a tanítványokat mestereiknél nagyobbaknak tekintve.
Azt is tudatosította mindvégig, hogy a kereszténység nem a globális háttérhatalommal szembeni passzivitást, a nemzeti kultúra megvetését hirdeti, hanem az immanens és transzcendens valóságok, a természetes és természetfeletti létezők együttes elfogadását és tiszteletét, múltunk dicsőséges mozzanataiból kiindulva a kereszt és a kard kölcsönösségéből következő hősies életszemléletet. A mégoly szelíd ferences Böjthe Csabával egyetemben ő is vallotta, hogy ‘a sötétség a világosság hiánya, nem lehet összetörni és kilapátolni az ablakon, sokkal egyszerűbb, ha meggyújtunk egy gyertyát’, következésképpen ‘nem a rossz, a hiány ellen kell küzdeni, hanem életre hívni a fényt, a saját életünkben és másokéban egyaránt’, ugyanakkor azonban azt is, hogy az igazság felmutatásához bizony égető szükség van a prófétai szótól vissza nem riadó harcos Egyházra, az ‘Ecclesia militans’-ra, benne a harcban edzett papok, lelkészek bátorságára, hogy egykor majd az Úr színe elé lépve, Szent Pál tanítványának, Timóteushoz intézett szavaival (2 Tim 4, 7) elmondhassák: ‘Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.’
Ebben is méltó követője maradt rangelődei közül Ravasz Lászlónak, akinek általa oly sokszor idézett szavai (különösen a ‘Gondolatok’ című, 1925-ben megjelent kötetében olvashatók) méltán szolgálhatnak iránytűkként ma is, hiszen egyértelműen elutasította azokkal a szabadságot öncélnak tekintő, álabszolútumokat istenítő liberalizmust, Széchenyi hitével hirdetve, hogy ‘magyarnak lenni önmagában még sem nem végzet, sem nem dicsőség, hanem feladat: minél nagyobb, nehezebb feladat, annál drágább, annál gazdagabb ajándék: magyarnak lenni ma annyit jelent, mint bűnt bánni, megtérni, kiengesztelődni és mindenekfölött hinni, különbnek lenni, hont foglalni, újraélni egész történelmünket.’ Isten adjon örök nyugodalmat Hegedüs püspöknek, és az örök világosság fényesedjék Neki az igazi lelki-szellemi értékek felmutatásáért, mellyel példát mutatott a különbnek levésre.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
